- A kitalált változat
A meg nem nevezett középiskola 3. osztályában a történelemóra nemrég kezdődött. Három fiatalember – hamis, de valódinak látszó rendőrségi igazolványát felmutatva a portán – benyitott a tanterembe. Semmi különös nem tűnt fel rajtuk, csak annyi, hogy arcukon fegyelmezettség és határozottság tükröződött. Legföljebb 20-22 évesek lehettek. Elnézést kértek a tanárnőtől, újra felmutatták igazolványukat, 10-15 percnyi türelmét kérték és végezetül felszólították, hogy foglaljon helyet a középső padsor utolsó, még szabadon maradt ülésén. A legbizalomkeltőbb arcú menetközben pár szót súgott a tanárnő fülébe. A középkorú, hirtelenszőke hölgy némán elfoglalta hátul a helyét.
– „Kérjük, mindenki legyen kedves mobiltelefonját a kollégám által nyújtott táskába tegye bele. Átmenetileg.” Megtörtént. Az osztály némi meglepetéssel és érdeklődéssel várakozott.
– Kérem – szólalt meg a másik kettőnél alacsonyabb, de igen jókötésű. – Álljon fel – és gyors számlálást végzett −, az osztály két legmagasabb tanulója és mondják meg keresztnevüket.
Kati és Péter szótlanul felálltak. Néhány társuk vihogott.
– Jöjjenek ki a katedra mellé! Kérlek – fordult egyik társához, ismertesd a rendeletet. A megszólított elővette és széthajtogatta a papírt és szabatosan, határozott hangon felolvasta a következőket:
„Az – és itt egy közhivatal neve és a rendelet száma következett – értelmében elrendeljük, hogy az osztály legmagasabb tanulói, az osztály létszámoktól függően 7%, a holnapi naptól kezdve nem folytathatja tanulmányait. És köteles lakókörzetében, a település határain belül, jelen esetben Budapesten tartózkodni. A rendelet az ország összes középfokú oktatási intézményében hatályba lép. A rendelet megszegése igen súlyos következményeket von maga után. Fellebbezésnek helye nincs.”
A bejelentést síri csend fogadta, néhányan ismét felvihogtak, de nyomban abbahagyták. Kati elsápadt és pityeregni kezdett, Péter a száját rágta.
A harmadik fiatal férfi üres lapokat osztott ki a tanulóknak és megkért mindenkit – a katedra mellett állókat kivéve –, hogy néhány mondatban írják le gondolataikat és hozzátette: – a tiltakozók, élőszóban, írásban vagy cselekvőleg teszik ezt, a két kiválasztott – és ezt a szót ironikusan hangsúlyozta – sorsára jut. Erre az aktusra három perc jutott, majd az egyik férfi összeszedte a lapokat és a tanári asztalra helyezte. Egyikük kis számológépet vett elő, a másik kettő pillanatokon belül számba vette a leírtakat. Röviden tanácskoztak, szóvivőjük pedig közölte a véleményeket, statisztikai adatokkal és némelyik lapról idézett mondatokat.
– „28 papírt osztottunk ki. 16 üresen érkezett vissza, az durván 55-60%. Ezeket a le nem írt mondatokat, közömbös válaszoknak tekintjük. 8-an hitetlenségüknek adtak hangot – mintegy 30% − ilyeneket írva: „az egész egy nagy marhaság” vagy ezt „ez nem lehet igaz” vagy „ámítás, átverés az egész”. Ezek a tanulók nem hittek a fülüknek, de passzívak maradtak. Egy, azaz egy tanuló élénken tiltakozott − ez durván 3%. Az ő sorsa nem kétséges. Egy tanuló pedig ezt írta – ez is 3% – valami ilyesmiről hallott otthon a dédszüleivel kapcsolatban.”
A szóvivő végre elmosolyodott megsimogatva Kati fejét, helyre küldte őket s megkérte a tanárnőt, ossza ki a mobiltelefonokat, majd bejelentette: „Hölgyeim és uraim, köszönjük, hogy önök a szimulációs gyakorlaton vettek részt.” Azzal elhagyták az osztálytermet. A szóvivő még visszaszólt az ámulatból magához térő tanárnőnek: „Talán érdemes volna napirendre tűzni a holokauszt értelmezését.”
- A régebbi, igaz történet
Még csak nem is derengett. Az égbolt nem tanúsított együttérzést, sem rosszallást, egyenletes feketeséggel borította be a januári hajnalt. A lakók, közel háromszázan, fázósan toporogtak, a lábuk alatt lassan kásássá vált a jég. Ordítás hangzott fel innen-onnan. Azok állandóan mozogtak, helyüket változtatták, elemlámpájukkal arcokat világítottak meg, csaholtak és belekaptak a várakozókba, mint a terelő pulik, dühösen és acsarkodva, ha együtt akarják tartani a nyájat. Nyilván az volt a céljuk, hogy ők megrettenjenek, ne csak a csontig hatoló hidegtől remegjenek. Néhányan segélykérőn az égre tekintettek, de még a csillagok sem merészkedtek elő, megbújtak az összefüggő hófelhők mögött.
Lövések csattantak. Náluk nem volt fegyver, csak a sebtében összekapott motyójukat szorongatták, ruhadarabokat, kendőbe kötött élelmet, csupa súlytalan holmi. A nehezebb teher a félelmük volt, meg némi remény, hogy éltek. Még. A lövések a házban durrantak, talán megtaláltak egy-egy rejtőzködőt, talán valaki képtelen volt felkelni az ágyból. Itt a kapu előtt csak a levegőbe eresztettek néhányat. Toporogtak, fáztak és várakoztak. Aztán azok végére jártak a keresésnek, benéztek az ágyak alá, kinyitogatták a szekrényeket, az ágyneműtartókat, majd csatlakoztak társaikhoz. A menet elindult. Szomorú, de akkoriban nem ritka látványt nyújtottak volna annak, aki e korai órában az utcára merészkedik. Öregek, asszonyok, karon ülő gyerekek, pár tucat férfi. Halálraítéltek, korra, nemre való tekintet nélkül. Létükön kívül más bűnük nem volt, tárgyalásuk sem, bíróság nem ítélkezett, tanúkat sem hallgattak meg, csupán a végrehajtók álltak csőre töltött fegyverrel, készenlétben. Senki sem tiltakozott, az idős férfiak világháborús érdemeikben bíztak, mások a menleveleikben, de a mellükre tűzött sárga jel minden ellenérvet tarolt. Az utca kövére hanyatlókért senki sem hajolhatott le. Az épen maradt lakások redőnyei leengedve, mozdulatlanná dermedtek a házak, akárha a Hold lakatlan és kietlen porát taposták volna.
A kezdet nem ez volt. Pár ezer éves, néhány évtizedes, négy-öt éves? Végül is mindegy. eltérő élettörténetek, emlékek, múltak közös masszává gyúródtak, mint a kalács fonatai.
Két hét múlva új világ kezdődött, a túlélők leszakíthatták volna a sárga jelet az elnyűtt télikabátokkal együtt, de a jelet – miként bűntudatukat az el nem követett tetteikért nem vethették le. Mert ők így kivételezettekké váltak volna. Hiszen bőrükön azt, kissé beljebb, a szívükben, tovább viselték.
A történet pár ezer éves, hetvennél több éves! Tehát nem ért véget. A múlt éli a túlélők életét is.