2015. 2. szám » Szigeti Jenő: A müezzin, a szamárordítás meg a kádi

Szigeti Jenő: A müezzin, a szamárordítás meg a kádi

 

A médiában gyakran az „iszlám” meg a „terror” gyakran egyszerre kerül említésre. Ennek oka nem az iszlámban van, hanem azokban az emberekben, akik a szentet, a jót az önzés, az erőszak, a másik lebecsülésének, kigúnyolásának eszközével akarják diadalra juttatni. Sajnos, egyre többször hallunk híreket, Koránt, a muszlimok szentírását gyalázó filmekről, versekről, újságcikkekről, melyek szenvedélyes tüntetéseket, nagyon sokszor terrorcselekmények lavináját indítja el a muszlim hívek tízezreiben, akik elszánt hittel védik szent iratukat a profanizálás veszedelmétől. Másik oldalon pedig a dzsihádista kegyetlenkedések teszik hitelképtelenné a muszlim vallást, hiszen az iszlám szó a „silm” gyökre vezethető vissza, aminek jelentése béke, kibékülés, egész, ép, töretlen alázat, megszabadulás. (A héber „sálom” is a rokonszavak közé tartozik.)

Mi európaiak a két évezredes zsidó-keresztény kultúrában, már évszázadok óta megszoktuk, hogy magunk vonjuk kétségben a Szentírás tekintélyét, rombolva ezzel kultúránk, hitünk alapjait. A terroristák magukat fundamentalistáknak tartják, de nem hitük fundamentumára, hanem az erőszak gyakorlására építik tetteiket. Vannak a muszlimok között is, elvakult fanatikusok, mint ahogyan vannak keresztény fundamentalisták, akik Koránt égetnek, és fegyverrel próbálnak hitüknek érvényt szerezni. Pedig a muszlimok hitének is vannak nemes, toleráns elemei, amely a zsidó-keresztény-zsidó erkölcsi tételekkel megegyezik.

A spanyolországi zsidóság a muszlim uralom alatt virágzott fel, Majmunidész (1135-1204) a középkor legjelesebb zsidó bölcse a muszlim Egyiptom fővárosában, Kairóban (Fosztat) telepedett meg, mint Szaladin szultán udvari orvosa. Amikor 1204-ben meghalt, nemcsak a zsidók, hanem a hithű muszlim arabok is meggyászolták. Ezt a békés együttélést törte meg a keresztes háború. 1096 tavaszán Wormsban, Kölnben, Mainzban és sok más helyen a keresztes vitézek a pászkaünnepen és a hetek ünnepén szörnyű vérengzéssel elpusztították a virágzó hitközségeket. Sok ezer zsidó esett áldozatul ennek az erőszakos „térítésnek” akik a Söma Iszraél hitvallásával az ajkukon lettek hitük mártírjaivá. Amikor a keresztesek − három évig tartó hadjáratuk után − elfoglalták Jeruzsálemet, kiirtottak belőle minden muzulmánt és zsidót. Így közös lett a muszlim és a zsidó hívők sorsa. Mi kései utódok, ezért bűnbánattal kell megállanunk az Örökkévaló ítélőszéke előtt. Közösen mindent el kell követnünk azért, hogy a múlt viszályait „békévé oldja az emlékezés”.

A tolerancia gondolata nem halt ki még a muszlimokból sem. Ennek szemléltetésére egy, a török hódoltság idején megesett eseményre szeretnék hivatkozni. 1613-ban a Száván, Pozsega és Bosznia között, kereskedők utaztak egy hajón. A többségük keresztény volt és nem vették észre, hogy társaik között volt két muszlim is. Dél tájban egy kisebb vár mellett hajóztak, amikor a mecsetből felhangzott a müezzin fülhasogató erősségű éneke. Az egyik kereskedő kissé gúnyosan megjegyezte. „Ó, milyen szépen ordít ez a szamár!” Ezt a többiek előtt többször megismételte, amit nagy hahotázással fogadtak útitársai.

Este, mikor partot értek, az egész társaságot letartóztatták és kihallgatták. Kiderült, hogy a müezzin imára szólító énekére tett becsmérlő megjegyzés miatt, a két mohamedán utas feljelentette a kereskedőket. A kihallgatás után a kereskedőket szabadon engedték, csak a gúnyolódót küldték megvasalva, erős kísérettel a feljelentések és vallomások kíséretében Szarajevóba, a boszniai fő kádihoz, a mollához. A vádlott szentségtörő megjegyzésének híre hamar elterjedt és a szigorú büntetés reményében, sok kíváncsi muszlim gyűlt össze a tárgyalásra.

A mollah a nyilvános kihallgatáson sorra megvizsgálta a pecséttel hitelesített vallomásokat, majd megkérdezte a vádlottól:

– Mondd fiam, milyen hiten vagy?

A vádlott némi húzódozás után bevallotta, hogy ő keresztény.

– Igaz-e, hogy a vádban foglalt becsmérlő kifejezést használtad a müezzin énekekor?

– Igen − mondta reszketve a kereskedő.

– Jónak tartod-e a török hitet? – kérdezte váratlanul a mollah.

A kereskedő nagyon megrettent, de mégis így válaszolt:

– Csak a magam keresztény hitét tartom jónak, mert Istennek csak a keresztény szertartások kedvesek.

A mollah erre parancsot adott, hogy vegyék le a láncait, majd a pénzes-zacskójából leszámolt neki tizenöt akcsét és ráparancsolt:

– Menj haza, békével, de a jövőben törekedj nagyobb megfontoltsága és tiszteletre.

Erre a váratlan lépésre nagy morgolódás, elégedetlenség támadt a török előkelőségek között. Becsmérelni kezdték a szerintük igazságtalan ítéletet. A mollah csendet intett, és ezt mondta:

– Ha ez az ember török lett volna, karóba húzattam volna, vagy elevenen megnyúzatnám, hiszen szentségtörést követett el a maga és a mi vallásunkkal szemben. De mivel ragaszkodott a maga keresztény hitéhez, és ugyanazzal a rossz véleménnyel van a mi hitünkről, mint mi az övéről, az igazság érdekében kénytelen voltam felmenteni és kártalanítani az elszenvedett veszteségekért. Ha ugyanis büntethető lenne, akkor ezen az elven minden törököt ugyanezzel a büntetéssel kellene súlytani azokért a gyalázkodásokért, amelyeket a keresztény hit ellen elkövetnek.

Ezt a történetet nem egy török krónikás, hanem Marnavics Tomkó János (boszniai püspök örökítette meg, és a római Casanate Könyvtár egy féltve őrzött kéziratában maradt ránk (Ms. 4112. 23rv).

Minden ítélkezésünk csapdája a saját igazságunk. Arról mindig megfeledkezünk, hogy a mi legszentebbnek tartott igazságunk is csak részigazság. Kizárólag az Örökkévaló látja át a valóságot, ezért csak ő tud ítélni. Az Örökkévaló viszont számon kéri az általunk megismert igazat. Ahogyan ítélünk, úgy valljuk meg, hogy ismerjük azt az igazságot, amit Ő számon kér rajtunk. Jézus a Hegyi Beszédben azt tanította, hogy „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, néktek is olyannal mérnek.” (Mt 7,1-2). Jézus, zsidóhoz méltó módon, a passzív szerkezettel kerüli el az Örökkévaló nevének kimondását. De ez a gondolat ugyanaz, mint amint a Talmud így fogalmaz meg: „Isten olyan mértékkel mér nekünk, amilyennel mi mérünk embertársainknak” (Megillá 12a)

Nékünk is, felekezeti különbség nélkül, ideje volna megtanulni a tolerancia leckéjét. Aki a másik hitét nem becsüli, az maga sem számíthat másra, mint bosszúra. Mert a tolerancia nem egymás bosszantásának kényszerű elviselése, hanem egymás értékeinek felismerése és elismerése. Bennünket európaiakat bosszant az, hogy egy muszlim napjában ötször imádkozik. Köztük is sokan bennünk, zsidókban és keresztényekben látják boldogulásuk akadályát. Elfogadunk egymásról a hamis híreket, a Koránról, azt, hogy az gyilkolásra és nem a szeretet gyakorlására ösztönöz. A Talmudról meg azt mondják, hogy az kereszténygyűlöletre indít. Inkább tanulni kellene egymástól. Meg kellene szüntetnünk egymás hitének rágalmazását, mert csak egy igazán hívő zsidó, keresztény és egy igazán hívő muszlim élhet egymással békességben az Örökkévaló, Isten vagy Allah uralma alatt.

Szabad-e a szabad véleményalkotás ürügyén embertársaink százmillióit megsérteni a hitükben? Szabad-e népeknek, nemzeteknek a létjogosultságát megkérdőjelezni? Szabad-e felelőtlenül provokálnunk arra, hogy ártatlan emberek százai kerüljenek életveszedelembe? Erre a kérdésre közös egy-isten hitünk szerint csak tagadó választ adhatunk. Közös lelki emelkedettségünk szerint mindnyájunknak meg kell jelennünk az Örökkévaló ítélőszéke előtt. A Charlie Hebdo szerkesztőjének, aki párizsi folyóirata címlapján Mohammed karikatúrát közölt, felelni kell akkor majd a provokációért, de a terroristáknak is felelniük kell tetteikért. Egy-egy karikatúrával vagy terrorcselekménnyel tizenöt percre világhíressé lehet lenni, mint ahogyan Andy Warhol írta az esetről – de embernek, úgy nagybetűvel írva, nem lehet maradni!