A történet igaz, a neveket megváltoztattam
Azokban az években (is) a szakma jeles vagy jeltelen művelői napestig azon vitatkoztak – és a vitáról, álláspontjaikról nem átallottak könyveket, cikkeket írni -, előadásokat és szakmai fórumokat tartani, hogy mi a public relations valódi definíciója, mi az üdvözítő módszertana, miként lehetne már vége elhatárolni a PR-t a marketingtől.
Azokban az években sem veszítette el a türelmét a protokoll már akkor is legendás főnökasszonya, pedig nap-nap után elborzasztotta például az ellenzéki pártvezér zöld inge, fehér zakója, vagy a sajtótájékoztatón cigarettázó Főnök látványa. És egyáltalán, nem unta meg pallérozni a többi, igen rosszul öltözött, sokszor öntelt, bárdolatlan képviselőt sem. Igaz, néha összekeverte őket valami újságíróval, ál- vagy valódi lobbistával.
Egyébként azokban az években a Főnök lépten-nyomon azt hangsúlyozta, hogy felháborítja a kormányzati politika átfogó elutasítása. Talán ezért, de ki tudja, hogyan, az egyik héten, a saját komplett sajtóirodájának háta mögött, négy napilapnak négyfélét nyilatkozott. Ráadásul ugyanarról az ügyről!
A kabinet önjáró kommunikációs (na, most PR, vagy politikai marketing?) csapatát – ugyanis a neves egykori tv-s külpolitikai újságíróból, többek között moszkvai, New-York-i tudósítóból lett sajtóiroda vezetője, egyben szóvivő, helyettes államtitkár; megelőzve arca teljes elveszítését, négy hónap elteltével lemondott – folyamatosan bokros válságkommunikációs teendők nyomasztották. Többek között egy igencsak megosztó gazdasági csomagot kellett eladniuk a társadalomnak. Így azután, fel sem tűnhetett nekik, hogy – ma sem tudni, kinek a javaslatára – a Főnök kommunikációs ügyekért felelős címzetes államtitkárnak kinevezett egy igencsak viszonylagos rádióst, aki hat nap múlva lemondásra kényszerült, de távozóban még kilátásba helyezte, hogy egyszer megírja, lerántja a leplet…
Azokban az években, az egyébként gyenge ellenzék, szorgalmasan fűrészelte a kormány valamennyi rezdülését, és ennek minden lehetséges fórumon hangot is adott.
A közbiztonság kirobbanó volt. Nem is meglepő hát, hogy a Főnök ingerülten a kamerába nézett, és közölte: ami itt van, az nem közbiztonság.
Azokban az években a vezető kormánypárt valamennyi minisztere, tökéletes médiamixet keverve, a létező összes kommunikációs csatornán, teljes erőből vitázott – a saját koalíciós partnerével.
Nos, ekkor történt, hogy a szokásos pénteki operatív értekezleten a Főnök egyenesen a PR tanácsadóra nézett, és megszólalt:
– Valami hatalmas, pozitív visszhangot kiváltó esemény kellene, amit nagy figyelemmel kísér a sajtó, és persze a hazai közvéleménynek is tetszik. Hatalmas durranás legyen, olyan, amivel elterelhetjük a figyelmet a folyó ügyekről, problémákról – mondta.
– Találj ki valamit, költség nem számít, mindenkit mozgathatsz – tette hozzá.
Valamit, országosat, elterelőt? Ez nem amolyan kereskedelmi lánc, ahol kiderül, egerek laknak és piszkítanak a lisztes zacskókban.
A Főnök barátságosan intett, a stáb felállt, és mint egy tűzriadó alatt, a bepánikolt tömeg, egymást taposva, egy emberként akartak kitörni a hat méter magas, gazdagon faragott ajtón.
A PR tanácsadó igazán kreatív volt, üzemszerűen ki szokott találni valamit. Lételeme ugyanis a probléma megoldása; ilyenkor az agya felpörög, minden sejtje megfeszül.
De ez most nehezen ment. Egy héten át csak gondolkodott. Sorra vette, mit, és mit nem sütöttek már el.
A Főnök saját maga PR-főnöke volt. Beoltva a kommunikáció ellen.
Éppen vasutassztrájk volt. Ekkor felültette volna a Főnököt a Budapest-Vác között közlekedő vonatra, persze retúr, hogy azután a koszos kupéban zötykölődve beszélgessen masinisztával, kalauzzal, szakszervezetissel. Tervezett, előkésztetett, a várható hatást vizsgálta, költséget vetett, csúcsvezetőket mozgatott, a médiának beharangozott. Az ötlet mindenkinek tetszett. Írt is egy jelentést az eredményről.
Másnap visszakapta a Főnök egyetlen, remegő betűkkel, a jelentés margójára írt mondatával: „Komolyan gondolod?”
Nagy durranást? Az interneten kutakodott, végig nézte a hazai és a nemzetközi eseményeket, az évfordulókat felsoroló adatbázisokat. Mihez lehetne kötődni?
Azután végre rátalált az éppen száz éve született magyar származású Udvary Jánosra, aki igazából Hofferként született, de Jean Udvaryként halt meg Amerikában. A később világhírre szert tett tudós korán elment Magyarországról, több európai nagyvárosban élt, kutatott, tanított, Einsteinnel dolgozott, Roosevelttel és Sztálinnal levelezett. Megkerülhetetlen szereplőjévé vált szakterületének. A 30-as évek végén Amerikában, Oregon állam egyik kis városkájában telepedett le, ott is temették el hamvait.
Aztán kipattant az ötlet: haza kell hozatni Udvardy hamvait, az urnáját itthon újra kell temetni. Persze lesz emléktábla-avatás a budapesti szülőháza falán, és nem maradhat el egy parlamenti és egy akadémiai emlékülés sem. Tele lesz vele a nemzetközi és a hazai sajtó.
– Tetszik, csináld – közölte kurtán a Főnök.
*
És beindult az apparátus! Minden nap feljegyzéseket írt, órákig telefonált a washingtoni magyar nagykövetség illetékes tanácsosával. (Később kapott is valami figyelmeztetést a magas telefonszámla miatt.)
Távirányítva kiderítette, hogy az Udvardy hamvait tartalmazó urna az oregoni kisváros temetőjének halottasházában, pontosabban a temető valamilyen raktárának egyik zugában hever. Ennek oka prózai volt: a zseninek már egyetlen rokona sem élt, és mivel a végső határidő után senki és semmiféle amerikai intézmény nem fizette meg a további tárolási díjat – egyszerűen kirakták az urnát a kolumbáriumból.
Amerikában ezért senki nem tiltakozott, a világon erről senki nem tudott. A temető gondnoka is csak napok alatt volt képes mindezt kinyomozni. Arról fogalma sem volt, mi ez az ideges, diplomáciai erőket bevető magyarországi érdeklődés Jean Udvary hamvait illetően.
A gondnok, biztos, ami biztos, jelentette az ügyet. Hogy kinek? A CIA-nak, az FBI-nak, vagy csak a helyi seriffnek – ki tudja.
*
– Nem lehet csak úgy zsebre vágni, hazahozni azt az urnát! Kaptunk egy jegyzéket, érdeklődnek, mit akarunk. Hát mondd meg nekik – közölte a Főnök.
A PR-tanácsadónak esze ágában sem volt suttyomban hazahozatni Udvardy hamvait. Amerikában egyszerűen nem volt kivel beszélnie az ügyről. A zseninek rokonai, utódai már nem éltek, az urna, benne Jean Udvardy hamvaival, semmiféle adminisztrációhoz nem tartozott. Bár, a zseni végrendeletében azt kérte: hamvait szórják szét a levegőben. Ám ez valamiért eddig nem történt meg, így az urna egyszerűen csak ott hevert az isten háta mögötti kisváros temetőjének raktárában.
*
Persze, írt egy jegyzéket. Kapott is választ:
Az amerikaiak közölték, Jean Udvardy születésének 100. évfordulója alkalmára ők is nagy eseménysorozat szervezésén dolgoznak. Lesz emlékülés, szoboravatás…
És egyáltalán: Udvardy amerikai állampolgár, s bár magyar származású, szakmai magaslatait Amerikában érte el, így hamva Amerikáé.
Másfél hónapig komoly államközi alkudozások folytak.
Sikerrel.
Március 20-án, délelőtt fél tíz körül kopogtak PR-tanácsadó irodájának ajtaján.
– Kapitányi posta – közölte a futár, majd az asztalára tett egy igen alaposan becsomagolt, vagy fél tucat pecséttel ellátott csomagot.
És egy jegyzőkönyvet, amely három példányát aláíratta. Miután elment, a PR-tanácsadó hosszú percekig bontogatta a pukkanós fóliába göngyölt, lepecsételt csomagot.
Egy papírdoboz volt benne. A dobozban egy másik, fémből készült, leforrasztott dobozt talált.
Jean Udvardy feküdt az íróasztalán.
Március 29-én, Budapesten felavattak Udvardy szülőházán egy márványtáblát.
Néhány órával később a Nemzeti Sírkert MTA parcellájában eltemették az urnát Jean Udvary hamvaival.
*
– Rendben van. Volt esemény, nagy sajtóvisszhang. Még a CNN is tudósított, figyelt minket a világ. Végül is, miként érted el, hogy kiadják a hamvakat? – érdeklődött a Főnök.
– Harmadoltunk: 1/3 Amerikában maradt, 1/3-ot egy léggömbbel szélnek eresztettek, 1/3 jutott nekünk.