2015. 3. szám » Fazekas Lajos: Ezüstfenyő

Fazekas Lajos: Ezüstfenyő

Jó tíz éves koromig én is, testvéreim is, csak a sík vidéket ismertük, míg egy nyáron apám fölmotorozott a Mátrába.

Rövidesen édesanyámmal összecsomagoltak bennünket és vonatra ültünk.

Nem volt ez jelentéktelen esemény, mert sokan voltunk; ha elmentünk otthonról, a járókelők azt hitték, vége a mozinak; úgy tele volt velünk az utca! De hát édesanyám felkészült az útra: bundás kenyér és főtt tojás volt az elemózsia; ezt tőle tudom, mert az én emlékezetem valami rántott csirkéket őrzött meg, de nyilván tévedek. Utaztunk vagy egy napot, háromszor kellett átszállni, de utaztunk volna szívesen négyet is, mert akkor megváltozott a táj, és hegyek emelkedtek, az oldalukon, egymás hegyén-hétén álló házakkal, az majd’ olyan érdekes volt, mint a legizgalmasabb útleírás vagy mozi. De hát estefelé elfogyott a vasút; ott hátizsákot, hátra kötözhető vászonzsákot öltöttünk, vulkánfíber bőröndöt, régi disznóbőr aktatáskát markoltunk mindannyian, és nekivágtunk az alkonyatban a fenyőfák közt emelkedő útnak.

Átmentünk egy faluvégen, aztán egy másikon, néha leültünk pihenni is, és hallgattuk a másféle tücskök reszelős neszezését, a másféle madarak pittyét; mélyeket húztunk a másfajta levegőből; ha arra járt valaki, köszönt nekünk teli szájas palóc tájszólással, mintha ismerős volna, s mi visszaköszöntünk illedelmes alföldi nyelven és elvarázsoltan, zsibbadó fejbőrrel bámultuk a körülöttünk egyre emelkedő sötét óriásokat a derengő holdfényben.

Az utolsó pihenőnél, egy faluszéli feszületnél az egyik öcsém kibetűzte a fölírást:

ISTENDICSŐ

SÉGÉRE

ALI TATA

JUHASZ JOAKI

ÉS NEJE

SIDLO JULIÁNA

1886

Megérkeztünk.

Ez a nyár megváltoztatott bennünket. A Kékes északi lejtőjének tövében a hegyből csurgó szódavíz-forrás gazdáiként éltünk, a patakot gömbölyű kövekkel elrekesztve fürdőt építettünk, a vízesés alá jártunk zuhanyozni, és megtanultunk erdőt járni. Föntről messzire látni, mókust, szarvast kerestünk, a patakból vizet ittunk, esőben áztunk bőrig, amitől lélegzetet is alig vettünk. Csípős napsütés és szél szárított bennünket, aztán megismertük az ehető gombákat, meg a vadon növő kakukkfüvet, amely ételeinket fűszerezte; leltünk elhullajtott szarvasagancsot, tarajos gőtét és szalamandrát; gyűjtöttünk páfrányt és csillagos mohát, és házigazdáinktól olyan szavakat hallottunk, amelyeket mi sose használtunk.

És ezután a nyár után minden nyáron visszajártunk, lemondva inkább még a karácsonyi, születésnapi ajándékokról is. Juliska néni, Pali bácsi, a vendéglátóink lassan rokonainkká lettek, már évközben is leveleztek szüleinkkel, mi meg a falubéli rokongyerekekkel tartottuk a kapcsolatot.

Lassan odaszoktak, a Mátrába, a mi régi családi barátaink is; az egyik évben a tudós körzetiorvosunk jött fel nyaralni a velünk egykorú fiaival, a másik évben anyám apácabarátnője; s aki egyszer is járt ott, az mind beleszeretett abba a faluvégbe, a Mohosba, a Som-hegybe, meg a Tariska kopasz oldalába. De leghalálosabban, persze, rajtunk kívül, Laci bácsi, apám legénykori barátja, aki az egyik nyáron frissen szerzett menyasszonyával csatlakozott a mi családi karavánunkhoz.

Évnyitótól évzáróig szinte naponta álmodtunk a heggyel, odavalósinak éreztük magunkat. Én alkalmanként, mintha önkéntelenül tenném, megeresztettem egy-egy teli szájas „át”a barátaim gyöngyöző „ő” – hangjai közé, némi meglepetést és csúfoldódásra alkalma föltünést keltve palóc-voltommal.

Apám átjárogatott szabadnapjain Laci bácsihoz a szomszéd városba, Laci bácsi is egyre többször fordult meg nálunk, sőt, ha jól emlékszem, még levelezni is kezdtek! Aztán fölmotoroztak a Mátrába, előbb csak egy-egy napra, aztán néha kettőre, háromra; és egy télvégi napon apám bejelentette: találtak a Mohos oldalában egy darab eladó kukoricaföldet, s azt ők ketten, Laci bácsival, meg fogják venni. A pénzügyeket illetően is megvolt már a tervezet: Laci bácsi, aki szőlőtulajdonos a Tisza mellett, kölcsönadja a pénzt, azt majd apránként le lehet törleszteni, napszámmal, szüreteléssel, s az is megtakarítás, hogy nem kell nyáron a szobáért fizetni, mert el lehet lakni a saját telkünkön előbb sátorban, aztán meg összeütünk valami fakalyibát, és abban.

A világ elsötétült előttem, a szám kiszáradt, a tenyerem izzadt a bejelentésre, de ahogy körbenéztem az öcséimen, ők sem lehettek másképp: a legkisebbiknek egyszerűen tátva maradt a szája és szaggatottan vette a levegőt, a legnagyobbik izgatottan röhögni kezdett, a középső öcsém pedig kis híján elbőgte megát.

A következő nyáron már tulajdonosként mentünk a hegyre. A telek az erdő tövében feküdt, a kettő együtt (Laci bácsié és a miénk) sem lehetett fél hold, de hát ennek semmi jelentősége, mert hiszen nem volt annak kerítése! Az erdő meg addig a miénk, ameddig belémegyünk, a forrásból annyi borvizet iszunk, amitől épp csak meg nem pukkadunk, a gomba meg a kakukkfű, az elhullajtott szarvasagancsok, a török szegfű, a gyöngyvirág, a szarvasbogarak és a darazsak meg úgyis a miénk voltak már sok nyár óta…

No, hát nekiláttunk. Az agyagos szántás helyén igen göröngyös volt a föld, fejelni nem lehetett rajta lábtörés veszélye nélkül. Szét kellett verni a göröngyöket, hogy elsimíthassuk a gyöpöt. Kiirtottuk a bozótot az emelkedő hegyoldalon, s jó messzire az erdőben reterátot építettünk.

Télen apám beszerzett Laci bácsi segítségével egy ócska deszkagarázst, s mivel Laci bácsi már építkezett – csúcsos tetős emeletes házat húzott föl az erdő csücskében –, egy fuvarral azt is fölszállítatta nekünk. Apám, az ezermester üveggyári szomszédokkal fölállította, még némi hullámpalával fedett teraszt is betonozott eléje, ablakot fűrészelt az oldalába, s amikor sor került rá, a villanyt is bevezette.

No, ez nem ment egyik napról a másikra, se fölös pénz, se szabadidő nem volt a családban annyi, de az évek alatt csak elkészült, s amikor a mogyoróbokrok jól körülnőtték, szóval a kunyhó, már igen kedvesen, barátságosan nézett ki. Lassanként fölkerült bele Nagyanyám fölösleges díványa, egy kamrapolc, egy elörökölt gáztűzhely és a foltozott ágynemű jó része. Lett ott fönt mosdótál, gumicsizma, esőköpeny, kerti szerszámok és főzőedények, evőeszköz, hegymászóbot, és minden, ami kell, a végén még olajkályha is, olajos tartályokkal a sarokban.

Laci bácsinak már kész volt az emeletes háza, sőt a ciszternája is villanymotorral, a fürdőszobában tehát lehetett zuhanyozni és ágyból nézte a színes televíziót, mint otthon.

Apám jól mulatott a komája komfortján:

– Mégis mindig nálam eszi a fene – dicsekedett -, mert ott szeret üldögélni az én teraszomon, ott isszuk a borát.

Apám aztán nyugdíjba ment, onnantól fogva egyre többet időzött fönt; mindig akadt tennivalója, ha más nem, hát üldögélni és hallgatni.

Az egyik tavasszal váratlanul fölmentem én is. Ott találtam apámat és a sövénykerítés túlszélén Laci bácsit is. Kicsit titokzatosan tevékenykedtek: aprócska tányér alakú ágyásokat ástak, a telek közepe táján. Kiszedtem apámból, hogy a szomszéd gyerekek hamarosan ezüstfenyő-csemetéket szállítanak neki. Ő tízet rendelt, Laci bácsi tizenötöt, mivel több nem fér a telkére.

– Minek az ide, édesapám? – kérdeztem-, hiszen itt az erdő, tele fenyőfával!

Már láttam: nem tettem jól, hogy beleszóltam. De azért elmagyarázta, hogy a hegyoldal igen meredek, ott nem lehetséges aláfeküdni a fenyőfának, itt ő a laposra telepíti, s mikor megnőnek, akár aludni is lehet majd alattuk a gyantaillatú hűsben.

Ez nagyon ésszerű magyarázat volt. Csak hát teltek-múltak az évek és a fenyőfácskák alá még mindig nem lehetett odafeküdni, merthogy igen lassan nőttek; ellenben a fejelésnél meglehetősén útban voltak. Nem lettek hát népszerűek az ezüstfenyők, de apám nem tűrt vitát létükkel kapcsolatban. Így hát szóba sem hoztam azon a nyáron sem, amikor fölfedeztem, hogy Laci bácsi ott fekszik a saját fenyőfái alatt, amelyek már vagy jó fél méterrel magasabbak a mieinknél. Csak éppen nem értettem: hiszen egyszerre ültették a teljesen egyforma korukban ellopatott csemetéket. A talaj is egyforma, az egymástól 20-30 méterre növekvő fákat a nap is, a szél is, az eső is egyformán éri – mi lehet hát az oka a különbségnek?

Láttam apám is oda-oda sandít, gyanakodva nézegeti a szomszédos fákat, hűvösebb is volt a barátság közte meg a komája között azon a nyáron.

Ősszel – akkor már mindannyiunknak kulcsa volt a kunyhó lakatjához – újra kint leltem apámat.

– Lebukott a csibész! Kilestem! – intett a fejével Laci bácsi bezsalugáterezett ablakai felé. – Tápszeres vízzel locsolja őket, amióta csak megvannak! – sőt, langyos vízben oldogatott szürkés sárga porokat, hogy majd ő is azzal biztatgassa a tíz takaros ezüstfenyő-legénykét.

Nem sokkal ezután megbetegedett az apám, kórházba került, tán először életében. Rosszul tűrte, mint a tevékenységhez szokott emberek általában.

Így hát az első szabadnapomon nem a Mátrába utaztam, hanem hozzá a kórházba.

– Voltál odafönn? – kérdezte a folyosón.

A fejemet ráztam.

– No, mert az a csibész betyár Laci bátyád jól eltolta a fenyőfáit!- nevetett.

S hogy értetlennek találta a pofámat, hát elmagyarázta, hogy egy soproni erdőmérnök fekszik mellette, korabéli ember, jókat beszélgetnek; annak elmondta a fenyőfák dolgát, s az meg erre fölvilágosította, hogy a növekedést ilyen mesterkedéssel meg lehet gyorsítani, de azt a fa bánja meg, mert tíz-húsz évvel hamarabb fog kipusztulni, mint az, amelyiket hagytak szépen, nyugodtan megnőni.

Ez a jó hír sokat lendített a gyógyulásán, mert már alig várta, hogy odafönn a szeme közé nevessen a komájának, ami hamarosan meg is történt, ilyenformán: hát üldögéltek alkonyatkor apám hullámpalával fedett teraszán, szagolgatták a jó illatú szelet, itták Laci bátyám homoki borát, s egyszer csak apám így szólt:

– Hát ide figyelj te agyalágyult! Jól elrontottad te a fenyőfáidat, fiam!

– Hülye vagy te, komám! Már mivel rontottam volna el őket?

– A tápszerezéssel, fiam! Azt hiszed, nem tudom az első perctől fogva?

– Lehet, hogy tudod, de akkor te meg mért nem csináltad?

– Mert én nem akartam vacakolni az enyémeket.

– De miért toltam volna már el, te meszes agyú vénember?

– Mert megmondta az én soproni erdőmérnök komám, hogy a tápszerezett fenyő 20 vagy 30 évvel korábban kipusztul, mint a nem tápszerezett.

Laci bátyám meghökkent. Kortyolt egyet, aztán fölállt, a terasz korlátjába kapaszkodott, és arra felé meresztette a szemét, ahol az ő nyakigláb fenyőfái álldogáltak a sötétben.

Apám villanyt gyújtott a bogaraknak, aztán odaállt ő is mellé, és kárörvendő mosollyal bámult bele a sötétségbe.

Jó darabig hallgattak, aztán Laci bátyám egyszerre megszívta az orrát, és egyszerre ezt kérdezte:

– Te hülye betyár, hány évet mondtál?

– Húsz-harminc évet jósolt az erdőmérnök – felelte az apám meglepetten.

– Aztán tudod-e – kérdezte hosszú szünet után a komája -, hogy hány évig él egy fenyőfa?

Az apám megdöbbent, s fejben utánaszámolt, hogy ugyan hányadik nemzedék fogja örökölni majd a telket, mire a Laci bácsi fái pusztulni kezdenek, s akkor harsányan, vígan fölnevetett.

Hahotázott már Laci bácsi is, nevettek mind a ketten lelkük szakadtából, teli szájjal, ziháló tüdővel, összekapaszkodva, levegőért kapkodva, két öreg legény, a maguk halandó mivoltán és a fenyőfák örökkévalóságán.