Klein úr azért született, hogy a gojok ne féljenek. Legalábbis a zsidóktól ne. Ezt a feladatát valamely előző életének tapasztalatából ruházta rá az, aki a lelkek kiosztását végzi.
Hétszáztizenegyezer néző. Ennyi váltott jegyet 1976-ban Franciaországban, amikor bemutatták a párizsi Kleinről szóló filmet. Fokozva az érdeklődést, Alain Delonra bízva a bárkiből lehet zsidó, a védtelenné váló főszereplő. Mondhatni a bukás teljes volt. Nem sokan tanúsítottak kíváncsiságot a közöny iránt. Az érdeklődés az érdeklődés hiányában elmaradt. Két évvel később, a magyarországi bemutatón is hasonló visszhangtalansággal kellett szembenézni. Dávid nem maradt volna közömbös a nevét címében szerepeltető mozi iránt, ha lehetősége adódik megnézni a filmet. Esetében az érdeklődés a lehetőség hiányából maradt el.
A fiatal Csehszlovák köztársaság polgárai hálatelt szívvel gondoltak Franciaország uraira, akik az első világháborút követően erőteljesen álltak ki országuk érdekében. „Előre ország népe harcra, ma győzelem vár, hív hazánk!” – énekelték az új államhoz csatolt Beregszászon, a majd színtiszta magyarlakta városban is. Leginkább magyarul. Merthogy a zsidók, akik jelentős számban népesítették be, többnyire magyarnak vallották magukat. Mi mást tehettek volna? Azé a nép, aki megműveli. Kárpátalja izraelitái pallérozottnak tekinthetőek. A gall győztes iránti hála kevésbé fakadhatott a beregszászi zsidók lelkében.
Úgy, ahogyan az a szlovákokéban lakozhatott. A Marseillaise nem hagyta közömbösen őket sem, ha már műveltek voltak, épp a francia forradalom egyenjogúsító eredményeként. Klein úr ekkor fogant, itt is, ott is. Beregben zsidónak, Párizsban franciának. Ha nem külön anyaméhben történt volna az esemény, azt hihetnénk, valami különös metafizikai jelenséggel van dolgunk. Ámbár, ha nem utasítanánk el, hogy mindez megtörténhet, akkor találnánk magyarázatot is némely különös fordulatra. Önmagában a francia győzelmi gloire eufóriája és az új haza varázsa nem indokolná egyébként különös dolgok misztifikálását. Ezért, amikor gyermekként nem figyelt eléggé az ifjú Robert a Szajna vagy a másik Klein, a Dávid a Vérke partján, a francia első sora után időnként egy másik nemzet hazafias zeneművére tért át: „Nyújts feléje védőkart, ha küzd ellenséggel.” Úgy tudta, ez is az övé. Miért ne vallhatná a sajátjának? Gyakran hallhatták mindketten lerészegült honfiaktól, amint borgőzösen, ábrándos tekintettel, bokázva kezdtek bele magasabbrendűségük megjelenítésére hivatott himnuszukba.
A fiúk azon túl, hogy egyébként sem hasonlítottak egymásra, hamarosan megtapasztalhatták, mi a különbség a nekik rendelt gyülekezetekbe való kétféle felvétel, a keresztelő és a brit mila között. Némi iróniával, egy enyészetnek szánt bőrdarab. Ez a csekélység rányomta bélyegét testi mivoltukra is. Az ebből adódó genetikai elváltozásnak volt következménye az, hogy Robert mindinkább a mozivásznon feltűnő Alain Delonnak a képét öltötte magára. Arcán, amely XIV. Lajos kori katolikus őseinek az idők során mind kifinomultabban lerakodó vonásaiból táplálkozott, ennek köszönhetően már egészen fiatalon a hódítás állandó sármos mosolya játszott, amely minden nőben szenvedélyt, meggondolatlan félrelépési vágyat keltett.
Ellentétben a másik Kleinnel, aki göndörödő és mind vörösebbé váló hajával, selypítős, elnyújtott beszédjével, élénken gesztikuláló kezeivel kizárólag azokat a nőszemélyeket vonzotta, akik kromoszómáikban arra lettek kódolva, hogy fenntartsák és továbbörökítsék specifikus jegyeiket. Nem olyan nehezen viselhető kötelezettség, ha az illető tudja, hogy hol a helye és nem nagyon hajtja a vére, hogy másféle asszonyok gyermekeiben is átörökítse génállományát. Nem zavarta, hogy lehetőségeit korlátozzák testi adottságai.
Egyikük sem panaszkodhatott. Robert különös figyelemmel fordult a ritka, tehetséget és előkelőséget hordozó műtárgyak felé. Amelyek formavilágukban biztosították a távolságtartást rohangáló polgártársaitól. Az elkülönülést az irányjelzésre mozgó tömeg egyhangúságától. A kereskedés a régiségekkel kellemes megélhetést tett lehetővé. Sokasítva a hűtlenséggel kacérkodó asszonyokat. Dávid vonzalma mindenféle szárnyasokkal való üzleti tevékenységre, ugyancsak biztosította helyét a beregi zsidó közösségben és a lányos házakhoz való szabad bejárását. Önbizalmát nem törték le nyári péntekestéken, a gyertyagyújtást követő apai példabeszédek. Mikeás prófétáról, aki nevetségessé tette az alaptalan, túlzó bizakodást. Miben reménykedhetnek? A következő évben is köszönthetik a szombat bejövetelét, ha imájuk meghallgatásra talál. Addig marad Mikeás hite: „Szőlője tövében ül majd mindenki, meg fügefája alatt és senki nem zavar senkit.”
A francia fővárosban élő hősünk mindennapjai akkor sem nagyon változtak, amikor a német megszállást követően s Wehrmacht katonái bevonultak és kissé korlátozták csapongó életvitelét. Robert Klein makulátlan megjelenésén mindez nem hagyott nyomot. Ügyesen jutott hozzá az értékekhez, amelyektől a zsidókat megszabadították és kellő nyereséggel adott túl rajtuk, hogy legyen mit továbbra is a tejbe aprítania. Ténykedése némi cinizmust igényelt, de semmiképpen sem rítt ki környezete kaján kárörvendezéséből, amely a sorstól kiérdemelt megtorlásnak tekintette a kirekesztést. Azzal, hogy bevallotta tevékenysége mozgatórugóit némi szánalmat nyitott lelkében azokkal szemben, akiket egyébként kihasznált. Üzleti tevékenysége maximálisan érvényesítette a kereslet és kínálat hatásait, de mégiscsak fizetett. Annyit, ami egy időre adta üzletfele megélhetését. Családja történetét a Napkirályi vezetve vissza, royalistaként lenézte Napóleon uborkafára felkapaszkodó erőszakosságát. Mert Bonaparte irtózott a császárság eszméjét rágalmazó Tacitustól, Robert, mióta bevonultak a nácik szülőhazájába, a római császárság felett ítélkező szónokot idézte: „amint a régi kor azt látta, meddig lehet elmenni a szabadságban, mi azt látjuk, meddig a szolgaságban.”
Aztán egyszer csak levelet kapott. Valami zsidónak szólt, aki hozzá hasonló névvel jött világra, de létezésének egyéb tanújelét mindeddig nem adta. Hogy a félreértésben mennyi szerepe volt ezer kilométerekre élő névrokonának, tisztázhatatlan. Valami meg foghatatlan jelenlétének kellett lennie. A semmiből érkezett és ennek megfelelően viselkedett. A Kleinek gyökerei többnyire nem ágyazódnak mélyen a környező talajba. Ilyen nevet viselni mindig rejt valami kockázatot. Ki tudja, honnan vetődtek erre, még ha Lajos kori katolikus ősöket képes is felmutatni? Nem akadt össze a másik Kleinnel, noha ahol kereste, tudtak létezéséről. A zsidók jelenvalóságát a befogadó társadalom akkor is érzékeli, ha egyébként arra sem jártak. Aki pedig levelet kap, annak csak idő kérdése, hogy mikor kell vonatra szállnia.
A sínek összefutnak. Auschwitzban találkoznak. A Párizsból érkező szerelvény mozdonyt cserélt, aztán megindult keletre. Munkácsról is hasonló szállítmány érkezett. A szervezés ezúttal sem tökéletes. Két év késéssel futott be Kárpátaljáról a vonat. Robert eközben hiába bizonygatta árja származását, egyre inkább érezte, ahogy az elegáns és magabiztos világfi mögül előbukkant az egyre hullámosabb rőtszínű haj. Már a rámpánál leszállva, francia barátai nehezen ismertek volna rá. Külsőt cseréljen az, aki hazát cserél. A szivarzsebből előbukkanó fehér selyemkendő eltűnt. A jól szabott halszálkás öltöny maradt, kissé ugyan összement, ahogy megjelenését a mind alacsonyabb termet, a kidülledő szem, az elnyújtott beszédre cserélte fel. Az úr a pokolban is úr marad. A mosoly pedig mosoly. A stílus maga az ember. A mosoly maga a stílus. Francia szépfiúként nehezen túlélhető a tábor, ahol mindinkább másfajta pónemet ölt magára. Mondhatni, jó érzékkel előzte meg az elkerülhetetlent. Mondhatnánk, de a rámpa mellől nem illik ilyet mondanunk. – Jobbra – szól a tiszt, ahogy elé ér a magas, vékony alak. – Róbert Klájn – kiáltja juhászkutyája mellől, ahogy Zsidóssá lényegíti át nevét az arisztokratikus külső viselőjének. Ahogy az e betű á-vá válik, az i pedig j-vé változik, az öntudat mögül kihátrál az önbizalom és védtelenné válik a kiszolgáltatott ember. Holott nem történt más, csak másképpen ejtették a nevét, mint megszokta és nem javíthatta ki.
A személyszállítóvá átfestett marhavagon befut Dáviddal is a Keleti Kárpátokból. Nem messze a franciák barakkjától jelölik életterét. Találkozásuk elkerülhetetlen. Auschwitz olyan, mint egy shaker. A mixer különböző színű nedveket tölt be, hígabbakat és sziruposabbakat, meg alkoholt, összerázza és valami egynemű folyadékot önt ki belőle. Hogy mi megy végbe bent, a művelet közben, csak sejthető. A lágerekről annyi minden olvasható, hogy az ott történtekre nem érdemes időt vesztegetni. Ami biztos: találkozási pontja lett az egymástól elszakadt törzseknek. Askenázoknak és szefárdoknak, a Rajnától nyugatra élő asszimilánsoknak és a keletre élő cionistáknak meg ortodoxoknak, vagy itt beolvadni akaró liberálisoknak. Aztán kijött belőle a zsidó ámblokk. Vagy ott ragadt örökre, mint Robert.
Dávid, ellentétben barakktársai többségével, nem a Szabaddá tett népek örök szövetsége kezdetű, ekkoriban népszerű dalra fakadt, miután a Vörös Hadsereg 1945. január végén kinyitotta a tábor kapuit. Nem kíváncsi a ki tudja, milyen jövőt remélő Beregszászra. Amiben biztos, hogy azt A múltat végképp eltörölni akarja, csak oda ne kelljen visszatérnie. Semmi kedve sem a szlovák, sem a magyar vagy a bevonuló szovjethatóságok gondjaira bízni magát. Párizs azonban csábítóan hívta. Visszavárta vagy ismeretlenségét felfedezni, az majdnem mindegy, de ezzel a külsővel? Ugyan, ki ismerne rá? Műgyűjteményét, amit sikerült zsidóktól potom áron megszereznie, már bizonyára széthordták. Az egy ütemre lépők általában széthordják azt, amit maguk előtt találnak. Vérben áztatja zászlaját, énekelte ki a dallam hajlításait, de sem zászlót, sem vért nem akart látni.
Dávid nem volt biztos abban sem, hogy Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Nem akart ebben ítész lenni. Nem, nem Párizs a megfelelő hely. Széthordták mindenét. Többségi nemzet öntudatát, reményt akar. Ott, ahol a cédrus az egekig ér. Izráel népe nem veszett el rég, táplál minket a nagy reménység.
Genovából indulnak a hajók Palesztinába. A magafajták ott gyülekeznek, de valaki kedvéért visszafordul. Nem teljesen, csak Ausztriáig. Ott várja egy valahonnan megkerült lány. Beszél magyarul, szlovákul és franciául, meg jiddisül. – Jövőre Jeruzsálemben! – halasztja el az Izrael felé vivő utat, a nő szemében visszatükröződő saját mosolya kedvéért.
Klein újra a régi. Elad és vesz. Bécs utcáin, jól szabott öltönyben zsebre dugott kézzel, fütyörészve jár, mint akinek nincs mitől félnie. Nem riasztja, hogy elegáns ruhája dacára, Párizsból egyszer már vonatra ültették. Az a fajta, aki a veszély elmúltával a veszélyről is megfeledkezik. Úgy véli, ha előtte az út, mehet rajta. Nem látja, hogy hol húzódnak a határok. Ha nyitva tartaná a szemét, észrevehetné, hogy Ausztria négyhatalmi megszállása korlátokat épít szabad mozgása elé. Az amerikai hadsereg egyenruhája helyett orosz beszédet hall. A szovjet uniformis pár évvel korábban a szabadságot jelentette, ha az általuk hozott világrendért nem is lelkesedik. – Dokument jeszt? – kérdezik tőle, mint figyelemre méltó személytől. Az osztrák közigazgatás által kiadott igazolványok rendben, nincs mitől tartania, úgy adja át az igazoltató katonának. – Harasó – bólint a tiszt, aztán feltesz még egy kérdést: Wo steckt er denn Beregsaß?, Hol a csudában van az a Beregszász? Ha már papírjai megjelölik a helyet ahol született. Amikor elhangzik, még nem látja, hogy csapdába esett. Készségesen ad útbaigazítást: kelet felé, mindig a Kárpátok alatt, és ha már nem tudnak tovább haladni, mert a hegyek lezárják előlük az utat, forduljanak jobbra és nem sokára rá találnak. Alig száz méterre a nyugati hatalmak járőröznek, ott a lakása, ott él és dolgozik, ki akarna neki bármi rosszat? Kedélyesen dicséri a katona érdeklődését. Az, önmagával elégedetten bólogat. Aztán közli Dáviddal, hogy a segítségükkel hamar hazajuthat. Klein mentegetőzve magyarázza, hogy ő itt lakik, még sohasem tette be a lábát a Szovjetunióba. Amikor utoljára járta a szülővárosában, az éppen Magyarország csatolt részeként szerepelt, előtte Csehszlovákia polgáraként lakott ott. A parancsnok elégedetten biztosítja arról, hogy Beregovó szülöttei a Szovjetunió lakosai, akiknek otthon a helyük. Bekísérik az őrszobára és hamarosan megint vonaton találja magát. Ez nem tehervagon. Fapados ülései nem kényelmesek, de legalább saját helye van. Azoknak is, akik közrefogják, miközben a szerelvény áthalad Budapesten. Nem kérdezik tőle, hol tartózkodott, amióta elhagyta Auschwitzot. Inkább átadnak egy piros kötésű igazolványt, amely tanúsítja szovjet állampolgárságát. Benne feltüntetve, ha nem tudná, a nemzetiségét: Jevrej (értsd: zsidó). Nem panaszkodik; lakást és munkát is kap. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint a láger. A kártyaparti minden péntek este összejön. Régi ismerősei megértéssel fogadják.
Klein nem otthonülő típus. Valami van a fenekében, nem tud veszteg maradni. Félútig legalább vissza akar jutni. Emlékszik a magyar megszállás napjaiból, Judapestiekként röhögtek némely tiszturak a főváros lakóin. Áttelepülési engedélyt kér a hatóságtól. – Harasó. – hangzik el ismét, ahogy kérelmét váratlanul engedékenyen elbírálják. Semmi érdekes nincs benne, aki a Lajtán túl magára vonzotta a figyelmüket. Budapesten hitsorsosai tudják, minden zsidó kezese a másiknak. Igaz, nem Párizs, még csak Bécs sem, de aki a kicsit nem becsüli… Klein pedig egyre kisebb. Legalább hagyják futkosni. Reggeltől estig. Kiélheti hajlamait. A párt vezetőinek kedvtelésből Budapest tele van rohangászó zsidókkal, akik azt játsszák, hogy kereskednek. Ezt látták otthon. Élelmiszerrel, miegymással, hogy ne tessenek morgolódni.
Valami porszem csúszhatott a gépezetbe, mikor működésbe léptek a szovjet állambiztonsági szolgálat nyúlványai. A polip karjai kevesebb tapadókorongot mutattak fel a sekély budapesti pocsolyában. Vagy több jevrej munkálkodott a soraikban itt, némi megértést tanúsítva Kleinnel szemben, mint az egyébként elvárható volt. Az éjszaka, amikor megjelentek a lakásán, hogy adjon számot néhány ikon évtizeddel korábbi eltűnéséről az ukrán templomi oltárok mellől, csendesen, mintegy elnézést kérve tették fel kérdéseiket. Majdnem bocsánatkérésnek tűnt, amikor átadták a szovjet illetékeseinek. A kesztyűs kéz eddig tartott. A szovjetek nevében meghozott verdikt alapján be kellett vonulnia egy zárka magányába, mint a nép ellenségének, hogy legyen min elmélkednie. Három évet biztosítottak, hogy összeszedje a gondolatait. A szentképek lábra keltére nem derült fény, Eltűntek, az biztos, de ki, mikor és hogyan tette pénzzé és a bezárt templomokból miként került ki, azt homály fedte. Mint Dávid szerepét ebben. Vagy Robertét. A műkincskereskedés az ember vérében van. Vércsoportja által meghatározott. Nem nullás, ami bárkinek adható. Ebben az időben került mozivászonra Robert története, amiről Dávid nem is hallott. Senki sem ismerte fel a Delon megformálta szerepben az ő vonásait. Aztán kinyílt zárkaajtaja és ismét vonaton találta magát, Budapest felé. Kíséretet nem kapott. Nem tartottak attól, hogy a műbőrborítású, másodosztályú fülkéből leszállna. Ettől fogva háborítatlanul élt. Műkincskereskedésről, halszálkás öltönyről ugyan szó sem lehetett. Vett és eladott, mint Párizsban tanulta. Libát és kacsát, miként Beregszászon szokta. Seftelni nagyban és kicsiben, ahogy Budapesten lehet.
A Szovjetunió szétesett. Utódállamok osztogatják egymás között állampolgárait. Klein még a Majakovszkij féle, versbe szedett szovjet útlevéllel járja a világot. Mindegy merre, csak mehessen. Lejárt úti okmányát újra cserélné. Mind az orosz, mind az ukrán belügy értetlenkedve utasítja el – Kto eto Klájn? Ki a csuda ez az ember? – kérdik. A beküldött fotón egy öreg, ráncos, mélyen barázdált arcú, fakult vörös hajú és még mindig kisfiúsan mosolygós arc néz vissza. Semmi szlávos vonás nem fedezhető fel rajta. Nem tartanak rá igényt. Kérhetne magyar útlevelet. Olyan régen él itt, megkaphatná. De érdemes? Arra a kis időre? Nem vonzza az Ígéret Földje sem. Semmilyen ígéret sem vonzza. Nem hisz azokban. Túlkoros ahhoz, hogy bárkinek higgyen. Erec talán más, de az ottani zsidók nem Európaiak. A sors azt minékünk úgy rendelte el, hogy nekünk idegen földön élnünk és halnunk kell.
Kis csokor nefelejccsel a kezében Dávid belép a temető kapuján. Tudja, hogy nem találhatja meg Robert sírját. Hiszen nincs is. Talán valami emlékoszlopon valami név. Talán ennyi. Bár nem valószínű. A párizsi zsidó hitközség nem tarthatta nyilván, mint eltűntet, hisz senkinek sem hiányzott. Zsidóknak biztosan nem. Akik meg számon tarthatták hiányát, azok nem zsidó temetőben örökítették meg emlékét. Miért is jött el, semmi keresnivalója sincs itt. Európa múzeummá lett és a zsidó az egyik legrégebbi kiállítási tárgy. Még inkább múzeumi őr. A kettő együtt. A felvilágosodással ők hozták el a modern Európa eszményét. Napóleon hadait követve a polgáraiban is összetartozó Európáét.
Mielőtt végképp kihalnának, megpróbálnak átmenteni valamit az újabb időkre. A posztmodern nem az ő világuk. Amerikáé vagy még inkább a Távol-Keleté. Az összezáró társadalmaké. Az állandóan elfoglaltságuk után loholó zsidók képe lassan kikopik Európából.
Az Óvilág nem szeretne tovább futkorászni. Európa mindent megtanult már tőlük, amit lehetett. Nemcsak a szovjet utódállamokban, de máshol Európában sem tartanak igényt rájuk.
Kiállítási tárgyként persze, érdemes még mutogatni őket. Könnyes, szép történetek hőseiként. Ezért kaphatta meg Dávid végül is az ukrán útlevelét. Persze Robert nem zsidónak született. Csupán szeretett jól élni. Nem csörtetett, talán csak kis hazugságok között. Relatív megalkuvással, relatív tisztességgel. Szándékosan nem rúgott másba. Kizárólag akkor, ha belé is. Éppen annyira, hogy jelezze, ezt nem tehetik vele, nem teljesen kiszolgáltatott. Auschwitzban, persze, kár bármit is jelezni. Európában senki nem szeretne többet kiszolgáltatott lenni.
Dávid tudja, hogy apjának igazsága, amit Mikeás oltott bele, egy tőről fakad Robert tacitusi igazságával. A szőlője tövében, fügefája alatt ülő nem zavar senkit, mert csak azt látja, meddig lehet elmenni a szabadságban. Dávid sejti, hogy Robert és ő valóban egy lelket kaptak. Nem ügykezelési hiba csúszott a kiosztásba. Talán Robert megint itt van valahol a közelben. Önálló lélekként egy szülőcsatornában. Zsidóként vagy francia szívtipróként.
Klein úr könnyei lassan szivárognak le májfoltos arcán.