„A szerkesztőség tisztelettel kéri az olvasót, hogy minden közérdekű és igaz dolgot, eseményt, amelyet mások nem akarnak, vagy nem hozhatnak nyilvánosságra, közöljön velünk. Mindent elolvasunk, minden adatnak utánajárunk és meg is írunk” – így köszöntött be 1908. április 30-án a Pesti Futár.
Már a legelső számból kiderült, mire számíthatnak az új hetilap olvasói.
Riport készült például Nagy Endre „titkos” kabaré előadásáról, amelyet Ligeti Miklós (a városligeti Anonymus-szobor alkotója) Stefánia úti műtermében tartottak. A közönség olyan előkelőségekből állt, mint a Wekerle-kormány tagjai, gróf Andrássy Gyula belügyminiszter, Günther Antal igazságügy-miniszter, Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter; Bárczy István polgármester, Boda Dezső főkapitány. Külön előadásra azért volt szükség, mert a tréfák, kuplék jórészt Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszterről szóltak, és a felsoroltak „exponált politikai helyzetüknél fogva” nem mehettek el Nagy Endréhez a Bonbonničre-be. A műteremben aztán kitörő nevetéssel, dörgő tapssal fogadták a minisztertársuk rovására elsütött poénokat. A cikk alatt nincs aláírás, szerzője minden bizonnyal a lap felelős szerkesztője, aki korábban maga is konferált a kabaréban.
Nádas Sándor 1883. január 16-án született Budapesten. Húszévesen beáll riporternek az Egyetértéshez, majd az első magyar bulvárlapnál, A Napnál dolgozik. A Pesti Futárt egy fiatal színikritikussal, Jób Dániellel alapítja meg, társszerkesztőjét azonban már 1909-ben rendezőnek szerződteti a Vígszínház (amelynek később legendás igazgatója lett).
A József körúti szerkesztőségbe áradnak az információk, bár a fürge, élelmes Nádas amúgy is mindenről értesül. Fülébe jut, hogy József főherceg pénzzavarba került, kideríti, hogy Kornfeld Zsigmond miért mondott le a tőzsde elnökségéről, leleplezi egy „budapesti sarlatán, akasztófára való” orvos üzelmeit, valamint a hazai kardvívó versenyek pártos zsűrizését, amellyel rendre elütötték a győzelemtől Fuchs Jenő olimpiai bajnokot.
Ranggal, tekintéllyel nem törődik. Kommentár nélkül idézi Auguszta főhercegnő megjegyzéseit a Vörösmarty-szobor avatásán: „Az a nőalak nagyon hasonlít. Magyar gyártmány? Kit ábrázol? És valóban mind a két keble márványból van? Napon szárították az anyagot? Vagy a márvány a természettől keményedik?”
A volt miniszterelnökkel, Széll Kálmánnal, akit nemes egyszerűséggel „a nemzet locsogányának” nevez, így élcelődik: „Széll haja fekete. Szakálla fekete. Ám olykor őszülni kezd, s ezen az ő korában már nem lehet csodálkozni. Mi történik azonban? Csakhamar visszafeketedik…”
Kollégáit sem kíméli, elveri a port a kritikusokon: „Kezdjük a kivételeken. Azokon a kritikusokon, akiknek nincsenek panamáik. Mert vannak ilyenek is, sokan vannak, legalább ketten vagy hárman… 1. Ambrus Zoltán; 2. Ignotus; 3. (Ejnye, ki is a harmadik?)” Ezután sorra veszi a lapokat. Hogyan lehetséges, hogy a Budapesti Hírlapban a nagy tekintélyű Alexander Bernát soha nem ír le egy rossz szót a Nemzeti Színház legpocsékabb előadásairól sem? Csak nem az feszélyezi, hogy „rongyos 600 forint” fix fizetést kap a drámabíráló bizottságban, melynek tagjait a Nemzeti igazgatója nevezi ki? A Magyarország kritikusa, Zboray Aladár maga is színműíró. Ha darabját a Vígszínházban játsszák, a Nemzetit vágja le, ha a Nemzetiben, akkor a Vígszínházat. A Hétben, Kiss József folyóiratában pedig elég felütni a művészet-rovatot, s mindjárt kiderül, hogy a főszerkesztő lakásának falán melyik festőnek lóg képe, illetve hogy melyik színház rendezett díszelőadást a koszorús költő jubileumán.
Mindez csak töredéke annak, ami az első évfolyamban megjelent. A polgármester már nyáron betiltotta a lap utcai árusítását azzal az indokkal, hogy nem teljesít komoly hírszolgáltatást. Nádas elemében volt, amikor a válaszcikket fogalmazta: „És a polgármesternek igaza van. Minden polgármesternek mindig igaza van. Az a hírszolgáltatás, amelyet mi teljesítünk, valóban nem komoly. Mi egyszer sem közöltünk enyhe hymen-híreket, sem méla halálozási hírt, és hogy Wekerle hova utazott reprezentálni, a városi főtisztviselők hova mentek szabadságra, és a versenyen melyik ló érkezett be elsőnek. Ellenben megírjuk államférfiakról, hogy mit végeznek, és miért titkosan, dugva, párnázott ajtók mögött, az ország bőrére. Politikusok hiúságairól és üzleteiről is írunk. Érthetetleneknek látszó banktitkokról…”
Negyed század alatt Nádas Sándornak megjelent vagy húsz könyve: regények, elbeszélések, útirajzok. Az olvasók kedvelték recsegő bulvárhangját, fordulatos történeteit. 1916-ban filmet írt és rendezett Csehov novelláiból. Két darabját bemutatta a Vígszínház. Életműve mégis a Pesti Futár harmincegy évfolyama.
Joggal állapította meg Krúdy Gyula: „Ha egyszer valakinek eszébe jutna megírni a valódi Pest históriáját, nem mulaszthatja el a Futár köteteit.” Kosztolányi is kedvelte a Futárt: „A pesti aszfaltból, a kávéházi bádogkertből hajtott ki, s máshol a földgolyón el se képzelhető.”
Miközben Nádas bíróságra járt vagy párbajban adott elégtételt a sértetteknek, megnyerte lapjának a magyar irodalom színe-javát: Adyt, Ambrus Zoltánt, Bródy Sándort, Heltai Jenőt, Hunyady Sándort, Juhász Gyulát, Karinthyt, Kosztolányit, Krúdyt, Molnár Ferencet, Nagy Lajost, Szép Ernőt, Szomory Dezsőt. Különösen élvezetesek a karácsonyi számok. 1912 karácsonyán Nádas felkérte az írókat, mondják el véleményüket Budapestről. Ekkor jelent meg Ady gyilkos humorú cikke a pesti társaság díszpéldányairól: „Arisztokraták valóban pedig azok Pesten, kik… testük-lelkük tisztaságára féltékenyen s gőggel tartják magukat távol a pesti arisztokraták szennyes közelétől.”
„Hogy élnek Pesten az írók?” 1918-ban erről született riportsorozat. Egy pompás „szomoryáda” a Sütő utcai toronylakásban meglátogatott Szomorytól: „Hát istenem, ki tud most jól élni? Istenem, gyújtok magamnak egy kis tömjént, és az az érzésem, hogy fent a magasban, egy kápolnában vagyok, közel az istenhez.”
Nehéz évek jöttek, 1921 és 1924 között Nádas Sándor naplója címmel könyv helyettesítette a Pesti Futárt. 1928 karácsonyán azonban ismét fontos kordokumentumot tett közzé: a magyar „selfmademanek”, önerőből lett nagyságaink kilencvenkilenc életrajzát. Színészek, képzőművészek, muzsikusok, írók éppúgy találhatók köztük, mint tudósok, bankárok (Krausz Simon) vagy – pártállásra való tekintet nélkül – politikusok (Gömbös Gyula, Kéthly Anna, Klebelsberg Kunó). 1929-ben a külföldön karriert csináló magyarokkal folytatódott a sorozat: filmesekkel (Fejős Pál, Kertész Mihály, Korda Sándor), a vegyész-filozófus Polányi Mihállyal és – meglepetésre – a Budapesten született osztrák íróval, Felix Saltennel.
Egyre szelídült a Futár hangja, talán csak a hajdani példaképet, Molnárt támadta Nádas a régi vehemenciával. Móricz Zsigmond meg is jegyezte: „Újabban nagyon bölcs, már unja kifigurázni az undokot.”
1938 novemberében megszűnt a Pesti Futár. Fél év múlva, miután életbe lépett a második zsidótörvény, Nádas Sándor kivándorolt az Egyesült Államokba. Pest krónikása a New York-i Plaza Hotelben halt meg, szívszélhűdésben, 1942. február 24-én. Ott, ahol egy sokkal híresebb emigráns, a szeretett-gyűlölt pályatárs, Molnár Ferenc is hosszú évekig lakott.