2015. 4. szám » Jiszroél Abelesz: Bakony és Győr poklain át

Jiszroél Abelesz: Bakony és Győr poklain át

Megmentőim és a Jád Vasem kitüntetés

Abelesz Izraél (Jiszroél Abelesz) Londonban él és fontos feladata, hogy Magyarországon elhagyatott, öreg temetőket gondozzon. Segítője Winkler Miksa Budapestről. Testvérével Angliában megjelentette életrajzát: A Tale of Two Brothers Abelesz, 2012 címmel. Ebből közlünk most részletet.

1944 novemberében történt. A magyar hadsereg egyik munkaszolgálatos egységében szolgáltam, valahol a Bakonyban. Közelgett a front. Budapest már ostrom alatt állt, és noha egyelőre nem sikerült felszabadítani. Az oroszok már nyugat felé, mifelénk (Győr) mozdultak. Egységünk azt az utasítást kapta, hogy induljunk gyalog Ausztria irányába, ahol majd átadnak minket a német hatóságoknak.

Amikor útra keltünk, három társammal egy darabig együtt meneteltem. Feléjük fordultam és kijelentettem, hogy én bizony nem megyek Németországba. Magyarországon akarok maradni, és ha bármelyiküknek van kedve csatlakozni hozzám, örömmel látom. Utunk során csapatban, erdőkön, hegyeken át haladtunk. A század eleinte még a megszokott, rendezett katonai formációban menetelt, ám ahogy telt az idő, a sor megnyúlt és az emberek egyre inkább kezdtek leszakadozni. Sokan, akik nem bírták a tempót. Az ügyeletes tiszt észrevette, hogy mi négyen is lemaradtunk és hátrajött hozzánk megkérdezni, mi folyik itt.

Elmondtuk neki, hogy semmilyen körülmények között nem kívánunk német földön kikötni, és hogy szeretnénk itt maradni. Azt kérdezte: „Tisztában vannak maguk azzal, milyen büntetés jár a katonaszökevényeknek? Halálra ítélik őket!” Mire én így feleltem: „Ha Németországba kerülünk, az így is, úgy is biztos halált jelent. Ha itt maradunk, legalább lesz némi esélyünk a túlélésre; ha nem kapnak el.” Ezt hallva a tiszt leszállt lováról, kezet rázott velünk és sok sikert kívánt nekünk.

Különváltunk a csapattól és útnak indultunk egy másik irányba. Egy kilométert is alig tettünk meg, amikor elakadt a lélegzetünk: hirtelen három fasiszta menetelt felénk, vállukon géppuska. A félelemtől megdermedtünk, egy szó sem jött ki a torkunkon. Úgy éreztük, a halállal nézünk farkasszemet. Aztán, mintha előre kiterveltük volna, hangosan kórusban köszöntöttük a fasiszta katonákat: „Heil Hitler, Heil Szálasi!” – ahogy az hű katonáktól elvárható. Ők visszaköszöntek: „Heil Szálasi”, s már mentek is tovább. Megkönnyebbülten fellélegeztünk és folytattuk utunkat, míg egy Gyúltfáspuszta nevű falu mellett lévő tanyára nem értünk.

Először az intéző házába mentünk és enni kértünk tőle. Néhány nappal később, magát a háziurat, egy Stolcz nevű embert is felkerestünk. Elmondtuk neki, hogy katonaszökevények vagyunk, és a tanyáján szeretnénk megbújni. Mivel a tél közepén jártunk, azt javasolta, rejtőzzünk el az istállóban, ahol jó meleg van, majd hozzátette: „Annyi ennivalót adok, amennyire csak szükségük van. Csak azt kérem, senkinek ne szóljanak arról, hogy nálam bújtak meg. De egyébként addig maradhatnak, amíg csak akarnak, engem nem zavar.”

Így hát Stolcznál maradtunk egy darabig, gyanakvás és félelem nélkül. Egy alkalommal, amikor épp fát vágtam, megsértettem a lábamat a fejszével. Mély volt a seb, ezért bementem a házba és megkérte, kötözzék be. Stolczné is otthon volt. Egyszer csak odahajolt hozzám és megkérdezte, mikor kaptam utoljára hírt az otthoniakról, tudok-e bármit a szüleimről. A kérdéseiből nyilvánvaló volt, hogy rájött, hogy zsidók vagyunk. Azt feleltem:

– Nézze Stolczné asszony, megmondom az igazat. Mi zsidó munkaszolgálatosok vagyunk és megszöktünk a századunktól.

– Ahogy megláttam magukat, mindjárt gondoltam, hogy finom és értelmes emberek. És ezek után még jobban gondjukat viselem majd, mert tudom, milyen szörnyűségeken kellett keresztülmenniük. Remélem, ha segítek maguknak, ezért cserébe engem is megsegít az Isten és hazahozza épségben a fiamat a frontról.

Miközben beszélt, szeméből áradtak a könnyek.

Stolczék nagyon különleges emberek voltak. Minden héten egyszer szabadnapot adtak összes beosztottjuknak – a szakácsnak, a gyerekek nevelőinek, a házvezetőnőnek és mindenki másnak. Csak a mi kedvünkért, hogy azon a napon bemehessünk hozzájuk a házba, nyugodtan tisztálkodhassunk, és ne kelljen attól félnünk, hogy meglát egy idegen. Ezeken az estéken az angol rádió adását hallgattuk és a jelentések alapján biztosra vettük, hogy az oroszok már nagyon közel járnak Budapesthez. Több hét telt el így, békességben, a háború zajától távol.

Egy este, amikor a házban beszélgettünk, egyszer csak Stolczné szaladt be a szobába. Kétségbeesett hangon mondta, hogy a tanyát körülvették a németek, katonaszökevényeket keresnek. A férje egyelőre szóval tartja őket, így van pár percünk, hogy elmeneküljünk. Azonnal indulnunk kellett. Stolczné adott némi útravalót és elmondta, hogy az erdőben van egy betonkunyhó, amit a favágók használnak. Ott meghúzhatjuk magunkat. Lelkünkre kötötte, hogy addig ott maradunk, amíg nem üzen, hogy a németek elmentek. És megígérte, azonnal szól, mihelyt biztonságos lesz visszatérni a tanyára.

Nem vesztegettük az időt. Kiugrottunk az ablakon és futottunk, hogy mentsük az életünket. Az ablak magasan volt, de szerencsénkre rengeteg hó esett akkoriban és nagy kupacban az ablak alá volt felhalmozva, így puhára estünk. Ráadásul újra kitört a hóvihar, így a lábnyomainkat azonnal betakarta a frissen esett hó és a németek nem bukkanhattak a nyomunkra. Nekivágtunk a hegynek. Minden lépés komoly erőfeszítést igényelt a térdig érő hóban.

Végül felértünk a hegy tetejére. Csurgott rólunk a víz a nagy megerőltetés után, annak ellenére, hogy jéghideg volt az idő és körülöttünk tombolt a hóvihar. Nagy kétségbeesésünkre azonban, nem találtuk a kunyhót. Minden irányban lázas keresésbe fogtunk és két csoportra oszlottunk, találkozópontként pedig megjelöltünk egy magas fát. A két csapat ellenkező irányba indult el és megegyeztünk, hogy aki előbb megtalálja a kunyhót, visszatér a találkozóponthoz és megmutatja az utat a másik párnak. Sajnos, mindkét pár dolgavégezetlenül tért vissza. Úgy döntöttünk, még jobban kiterjesztjük a keresést és az erdő egész területét nekiláttunk átfésülni. Hála az égnek, végül sikerrel jártunk és megtaláltuk a favágók kunyhóját.

A nehéz hegymászástól és a lelki sokktól kimerülten azonnal álomba zuhantunk. Két nappal később Stolcz egyik munkása állított be és közölte, hogy a németek elmentek és most már biztonságban visszatérhetünk a tanyára. Így is tettünk, de most már túlságosan rettegtünk ahhoz, hogy ottmaradjunk: mi lesz, ha visszajönnek értünk a németek? Ezért úgy határoztunk, hogy az erdő mélyén rejtőzünk el, a kunyhóban és minden másnap lejövünk a tanyára élelemért. Amikor az éj leple alatt beosontunk a házhoz, volt egy megbeszélt jelünk. Ha a kút mellett egy csomó szalma volt letéve, biztonságban bemehettünk. Ha a szalma nem volt ott, ebből tudtuk, hogy túl veszélyes bemenni.

Ám ez a búvóhely sem tűnt ideálisnak, mert sokan tudtak a favágókunyhóról és féltünk, hogy valaki ránk találhat ott. Ezért elhatároztuk, hogy bunkert ásunk nem messze a kunyhótól. Stolczéktól kaptunk szerszámokat és egy körülbelül négy méter keskeny gödröt ástunk. A gödör alján kimélyítettünk két árkot, az egyiket a bal, a másikat a jobb oldalon. Mindkét árok végében kialakítottunk két-két kis alkóvot T-alakban, s ezeket használtuk hálófülkeként. Ketten aludtunk az egyik végében, ketten a másikban és épp annyi hely volt, hogy le tudjunk feküdni.

Benn az árokban négykézláb lehetett csak közlekedni. A gödörbe létrán jutottunk le, amit faágakból eszkábáltunk össze. A kiásott földet beszórtuk a közelben lévő egyéb gödrökbe és mivel havazott, az ásás minden nyomát azonnal belepte a hó. Visszaadtuk Stolczéknak a szerszámokat és felkészültünk rá, hogy hosszú ideig rejtőzünk majd a bunkerben.

A bunker bejáratát gallyakkal fedtük be és füvet és havat halmoztunk a tetejére, s így a nagyjából 60 centiméteres nyílás teljesen láthatatlanná vált. Később azonban meggondoltuk magunkat: eszünkbe jutott, hogy meglát bennünket valaki, amint épp előbújunk a bunkerből és beárulhat a németeknek. Ezért elhatároztuk, hogy ágakból építünk egy kis kunyhót a bejárat fölé. A mezőőröknek vannak hasonló építményeik, s ezen keresztül kikémlelhettünk és az ágak mögül biztonságban meggyőződhetünk arról, hogy senki sem lát…

Mivel gyakran törtek ki hóviharok, amelyek megakadályozták, hogy előbújjunk a rejtekhelyről; gondoskodtunk róla, hogy mindig legyen elegendő élelmünk. A napirendünket teljesen meg kellett fordítani, szükségleteinknek megfelelően: nappal aludtunk, s éjszaka merészkedtünk elő, hogy friss levegőt szívjunk és könnyítsünk magunkon. Napközben egyikünk mindig őrt állt a létra tetején a bunker bejáratánál, míg a többiek aludtak. Ha az őr zajt hallott, azonnal riasztotta a többieket, hogy le ne leplezzük magunkat. A kegyetlenül hideg téli időjárás ellenére bent a bunkerben soha nem fáztunk, mert a földalatti üregekbe a hideg nem tudott behatolni.

Ekkorra a front már valóban közelben járt. Gyakran hallatszott el hozzánk az ágyúk zaja – néha messzebbről, máskor közelebbről. Stolcz megkért, hogy építsünk nekik is egy bunkert, amiben élelmet és egyéb dolgokat rejthetnek el – olyasmiket, amik akkoriban értéknek számítottak. Egy viszonylag nagy üreget ástunk a tanyától távolabb és elrejtettünk néhányszáz kiló zsírt, mézet és cukrot, ruhaneműt és egyéb olyan dolgokat, amiket biztonságban akartak tudni. Gondosan lezártuk a gödröt és betakartuk a nyílást, hogy az arra járók semmit ne vehessenek észre.

*

Az élet csendesen zajlott a bunkerben és viszonylag nyugodt körülmények között teltek a hetek. 1945 márciusát írtuk. Már jó ideje bujdostunk és lassan kitavaszodott, ami azt jelentette, hogy különösen óvatosnak kellett lennünk, mivel kezdett olvadni a hó és egyre több ember sétált az erdőben. A front továbbra is közeledett és folyamatosan hallottuk az ágyúk zaját. Minden arra utalt, hogy az oroszok rövidesen ideérnek, és mi végre felszabadulunk.

Egy csütörtök reggel, március 15-én, ami épp Ros Hódes Niszánra esett, nagyobb áttörés történt és mi izgatottan vártuk a szabadulást. Ám egyszer csak a létra tetején őrt álló társunk lesietett, a gödör aljára vetette magát és rémülten suttogta:

– Megtaláltak minket!

A bunker nyílásán keresztül láthattuk, hogy emberek jönnek-mennek odakinn és németül beszélnek.

Én épp a bunker mélyén tartózkodtam és az új hónap tiszteletére Hallelt (áldás-imát) mondtam. Amint ahhoz a részhez értem, hogy „Isten megfenyített engem, de nem vetett halálra”, hatalmas robbanás rázta meg a bunkert. A bejárat feletti kis kunyhóban gránát robbant és a törmelék mind ránk ömlött. Ahogy a füst eloszlott, a németek felfedték a rejtekünk bejáratát és kézigránátokat dobáltak be a nyíláson. Nagy szerencsénk volt, hogy a T-alakú üreg oldalágaiban húzódtunk meg, így nem találtak el a gránátszilánkok. A gödör azonban gyorsan megtelt füsttel és már alig tudtunk lélegezni. Levegőért kapkodva, kétségbeesésünkben magyarul kiáltottunk a németeknek, hogy megadjuk magunkat és kijövünk, ám ők csak tovább dobálták a gránátokat. Átváltottunk németre és azt kiáltottuk „Wir gehen heraus!” Ezt hallva felszólítottak, hogy jöjjünk elő.

Fogva tartóink a győri Gestapo hadiszállásra vittek minket. Itt őrizetbe vettek és többször kihallgattak minket. Amikor a kihallgatásokkal végeztek, átszállítottak a győri magyar börtönbe. Szombat délután volt, sálesüdesz (a harmadik étkezés) ideje. Egészen biztosra vettük, hogy hamarosan jönnek értünk és főbe lőnek. Két párra osztottak minket és két külön cellában helyeztek el. Nem akarom hosszasan ecsetelni, min mentünk keresztül azokban a napokban. Könnyen elképzelhető, hogy ahányszor léptek zaját hallottuk a folyosón, kővé dermedtünk és égnek állt a hajunk, azt hívén, hogy most biztosan értünk jönnek. A léptek zaja lassan elhalt, de nemsokára új lépteket hallottunk, újra és újra. Egész éjjel le sem hunytuk a szemünket, másnap pedig egy falatot sem tudtunk enni. Tudtuk, hogy rövidesen értünk jönnek és a kivégzés gondolatára az étel a torkunkon akadt.

Eközben az orosz front tovább közeledett. A németek lassan kiengedték a foglyokat. Először azokat, akiknek még nem volt meg a perük, aztán azokat is, akik enyhébb büntetést kaptak. Végül már a súlyos büntetésre, például életfogytiglanra ítélteket is szabadon engedték. Egyedül a politikai foglyokat nem engedték el – és kik voltak a politikai foglyok? Természetesen mi négyen, zsidók.

Végül, a németek is menekülőre fogták; a magyar kollaboránsok, a nyilasok vittek ki minket a börtönből, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy valahol, az út mentén egyszerűen lelőnek majd minket. Csak arra vártak, hogy a német városparancsnok megérkezzen és kiadja erre a parancsot. A német parancsnok azonban senki meggyilkolására nem adott parancsot, s azzal érvelt, hogy mivel magyarok vagyunk, vissza kell szolgáltatni bennünket a magyar katonai hatóságoknak. Nem volt nálam naptár, de a számításom szerint ez az este szédereste volt és egészen biztosra vettem, hogy a Hagada szerint a német tiszt maga Illés próféta lehetett. Nem tudok más magyarázatot elképzelni arra, hogy miért nem adott engedélyt a kivégzésünkre. A katonáknak ezek után nem maradt más választásuk, mint engedelmeskedni. Egy tanyasi épületben helyeztek el minket és utasítottak, hogy itt várjunk, amíg másnap visszajönnek és átadnak a magyaroknak.

Hajnalodott és mindenütt csend honolt. Egész nap egyetlen hangot sem hallottunk és senki nem jött értünk. Végül estefelé összeszedtük a bátorságunkat és kinéztünk az ablakon. Láttuk, sehol senki – a németek mind elmenekültek. 1945 márciusának vége volt ekkor. Otthagytuk a tanyát és összetalálkoztunk néhány emberrel a szomszéd faluból. Tőlük megtudtuk, hogy már sem magyar, sem német katonák nincsenek a környéken és bármelyik percben megérkezhetnek az oroszok…

*

A háború után hazatértem Kapuvárra és újra egyesültek a család életben maradt tagjai. Visszajött a húgom és három öcsém is. Újra megnyitottuk az üzletünket és próbáltuk ott folytatni az életet, ahol abbahagytuk. A hitközség is újraalakult és reménykedtünk, hogy az élet is lassan visszazökken majd a régi kerékvágásba. Ehelyett azonban 1949-ben a kommunisták magukhoz ragadták az ország irányítását: meghamisították a választási eredményeket és azt állították, hogy a szavazatok 99%-át szerezték meg. A kommunista rendszer alatt ismét bizonytalanná vált az életünk. Két okból is félhettünk az üldöztetéstől: egyrészt mert vallásos zsidók voltunk (és ennek köszönhetően cionistának tartottak minket, ami akkoriban bűnnek számított), másrészt mert kapitalistának számítottunk. Testvéreim és én elhatároztuk, hogy 1949 tavaszán disszidálunk. Két öcsémnek sikerült is átszökni az osztrák határon, de engem és a családomat elfogtak és disszidálási kísérlet vádjával börtönbe zártak. Négy hónap raboskodás után Budapestre költöztünk, ahol az egyik gyárban találtam munkát.

Valamikor a háború vége után újra felvettem a kapcsolatot a Stolcz családdal és az évek során fenn is maradt a barátság. Megtudtam, hogy a jó Stolcz urat, akinek az életünket köszönhettük, rajtakapták, hogy katonaszökevényeket bújtatott és a Gestapo meggyilkolta. Legyen áldott az emléke.

Az 1950-es évek elején, a legsötétebb kommunista terror idején, egyszer felkeresett Pesten Stolczné. Szörnyű állapotban, sírva jött hozzám. Elmondta, hogy minden vagyonát elkobozták, és hogy fiát azzal vádolják, hogy szándékosan szabotálta a TSZ-ben a kombájn munkáját, pedig valójában a többi munkás tette azt tönkre, hozzá nem értésében. A fiát a legkönyörtelenebb népbíró, Jónás Béla bírósága elé készültek állítani. A népbíróságok kizárólag politikai ügyekkel foglalkoztak, és akit államellenes bűntettel vádoltak meg, azt egy rövid kihallgatás után minimum öt év börtönbüntetésre ítélték. Stolczné érthetően nagyon aggódott és megkért, hogy segítsek, ha tudok.

Az élet úgy hozta, hogy a munkatáborban Jónás egy rokonával közeli viszonyban voltam. Megbeszéltem vele egy találkozót, hogy megkérjem, próbáljon segíteni a kapcsolatai révén. Nagyon vonakodott attól, hogy belekeveredjen ebbe az ügybe, mert attól félt, hogy ha egy államellenes bűntettel vádolt embernek segít, az rá is rossz fényt vethet és elvesztheti az állását, sőt még ennél is rosszabb történhet. Nem várható el mindenkitől, hogy feláldozza másokért az életét. Stolczék megtették, ők hősök voltak, de nem születik mindenki hősnek. Barátomnak sok vesztenivalója volt és olyan időket éltünk, amikor mindenki attól rettegett, hogy a szomszédai vagy akár a közeli barátai is feljelenthetik és bajt hozhatnak a fejére. Megvádolhatták volna, hogy Titóista vagy hasonló és ezzel egy ember karrierje, de akár az élete is veszélybe kerülhetett. Engem azonban osztályidegennek minősítettek, miután a börtönből kiszabadultam. Büntetett előéletemmel és köztudott „klerikális cionista” nézeteimmel nekem nem volt vesztenivalóm. Elhatároztam, hogy magam megyek Jónáshoz és megpróbálok beszélni vele.

Barátom annyit megígért, hogy megszervez egy találkozót köztem és Jónás között, hogy személyesen magyarázhassam el neki, amit az üggyel kapcsolatban tudok. Amikor találkoztam a bírával, elmondtam neki, hogy a vádlott szülei zsidókat és kommunistákat mentettek a háború alatt, antifasiszták voltak és szembeszálltak a náci rezsimmel. Mivel már amúgy is megbélyegzettnek számítottam, a bíróságon is tanúskodtam mellette. Elmondtam, hogy Stolczék rendes, becsületes és segítőkész emberek, akik mindig is az igazságosság és a szabadság elvei mellett álltak ki. Végül csoda történt, Stolczné fiát felmentették valamennyi vád alól – ilyesmi nagyon ritkán fordult elő a népbíróságokon.

*

Az 1990-es években úgy döntöttem, hogy Stolczék családjának kijár a Jád Va-sém, Népek Jámborai cím, és beadtam egy pályázatot az érdemükben. Nagyon hosszadalmas volt a procedúra, tanúbizonyságokra volt szükség és az egész ügyet megvizsgálták. A jeruzsálemi Jad Va-shemben magam is tanúskodtam és az egyik velem együtt bujdosó bajtársam fia szintén tanúvallomást tett. A Stolcz család 1995-ben kapta meg az elismerést és külön ennek tiszteletére Budapestre utaztam, hogy ott lehessek az ünnepségen, ahol nagy nyilvánosság előtt köszöntötték ezeket a hősöket, az izraeli és a magyar kormánytisztviselők jelenlétében.

Bátyám, Binjómin ezt soha nem említette senkinek, de egész életén át, minden hónapban száz dollárt küldött Stolczéknak a tudtukon kívül, egy olyan szervezet segítségével, amely a Népek Jámborainak támogatására jött létre.

(Angolból fordította Erdős Vera)