A Zsidó Egyetem dolgozataiból
Kolb Tamás szak-bemutatkozása
A Remény szerkesztősége feladatának tartja, hogy az ígéretes, pályakezdő zsidó értelmiség munkáit megismerhesse az érdeklődő közönség. Ezért lapunkban szemelvényeket közlünk egy-egy Orzse hallgató szakdolgozatából.
Abból a feltételezésből indulok ki, hogy a magyarországi zsidóság jövője, a sokszínűséget illetően, soha el nem vehető. Az Örökkévaló jelen van a különböző zsinagógákban, különböző rítus szerinti imádkozó helyeken.
A Rumbach utcai zsinagógát és közösségét tanulmányozva, erre a szellemiségre találtam számos szép és követendő példát. A nagy szakadás előtti, 1868/70-es viszonyokat tekintették üdvözítőnek: az ortodox szabályok szerint építették templomukat; de a neológ hitközséghez tartoztak. Megmutatták, hogy a hitközségi vezetőkkel előforduló viták nem kell, hogy szakításba torkolljanak; hogy lehet a saját zsinagógákban a saját kultuszunkat követve, elfogadni a többiek másságát; hogy nem a különbségek keresése, hanem az azonosságok megtalálása visz előre.
Deutsch Gábor tanár úr sokszor hallott szavait idézve: „A zsidóknak egy Tórája van…”
Magyarországon a román építészeti kor idején, a XI-XII. században nem épültek még zsinagógák.
A gótika korában már a magyarországi zsidóság is építkezett, a soproni Ózsinagógában kimutathatóak a gótikus elemek: rozetták, tórafülke, rózsa ablak kő szegéllyel. A XX. század végén a budai Várban felfedezett, Mátyás király korából származó zsidó imaház is, egyértelműen hordoz magán gótikus jegyeket. A reneszánsz alatt kevés zsinagóga épült, de a késői reneszánsz-korai barokk alatt már több, így barokk zsinagóga található többek között Bonyhádon (a timpanonos ajtajú), Mádon és Apostagon. Klasszicista stílusban is gyönyörű zsinagógák épültek például Óbudán, Baján, Abonyban, vagy Várpalotán.
A romantika kora Magyarországon nagy zsinagógaépítő korszak, bizonyságképpen a teljesség igénye nélkül említsük a pécsi, a pápai, a kecskeméti, a Dohány és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógákat. Ezeket a díszítőelemek sokasága jellemzi, több a dekoráció, mint azt a funkcionalitás igényelné (ívek, virágok, bársonyok). Azt akarták elérni, hogy ne csak azért menjenek oda a hívők, hogy elmondják a Löcho Dajdit pénteken, hanem érezzék jól magukat, menjenek előbb oda, beszélgessenek.
*
Rumbach Sebestyén (1764-1844) Pest tisztiorvosaként vált ismertté. A család Németországból származott, az orvos apa az 1700-as évek közepén költözött Nagybányára. Rumbach Sebestyént Bécsben avatták doktorrá 1788-ban, majd a Terézvárosban kezdte el orvosi praxisát. Később a Podmaniczky és a Munkácsy utca találkozásánál létesítette Pesten az első vasas gyógyfürdőjét, amivel hírnevet szerzett magának. A szegény betegeket ingyen gyógyította, a budai és pesti katonai kórházakban való szolgálataiért sem fogadott el tiszteletdíjat. Önzetlensége a rászoruló betegeken kívül kivívta az uralkodó elismerését is, minek eredményeként nemesi címet kapott. A köztiszteletben álló Rumbach Sebestyénről 1874-ben nevezték el az utcát.
Az 1872-ben közadakozásból épült zsinagógát a fiatal, alig 30 éves Otto Wagner bécsi építész tervezte. Rejtélyes, hogyan jutott ehhez a komoly megbízáshoz ilyen fiatalon és szinte ismeretlenül. Valószínűleg Gustav Epstein mecénás patronálta, aki saját villáját is vele építtette.
Nézzük, mik voltak a zsinagóga építésének körülményei.
Az 1848-as forradalom leverése utáni császári önkényuralom enyhülésével megindult Pest gazdasági fejlődése, s ez a lakosság, benne a gazdasági fejlődés egyik motorjaként a zsidóság lélekszámának nagyarányú növekedését hozta. A számbeli gyarapodás azután az imaházak szűkössé válásával járt, de egyben a gazdasági erő is nőtt, így e két körülmény együttállásával megkezdődött a zsinagógák építése.
Ez a zsinagóga „nem jött volna létre”, ha a pesti kongresszusi zsidóság nem épít egy a berendezésében és szertartási rendjében a bécsi mintánál jóval radikálisabb templomot a Dohány utcában. Az 1859-ben átadott, világszínvonalú Dohány utcai zsinagóga egész Pest zsidóságának rendelkezésére állt volna, ha azok egy része nem tekintette volna magára nézve túl modernnek. A konzervatív igényeknek megfelelő zsinagóga építésének terve így már a Dohány templom átadásával, és kultuszának véglegesítésével egy időben megfogalmazódott, de aztán sokáig húzódott.
1867 nyarán az Orczy-ház zsinagógájának hagyományőrző hívei közül 24-en, megelégelve a vezetők ez irányú hezitálását, telket vásároltak a későbbi Rumbach utcában. Őszre, a Dohány zsinagóga építésekor már ígéretet tévő hitközség vezetői végül beadták a derekukat, és zsinagóga-építő bizottságot állítottak fel, majd december 18-án pályázatot írtak ki a tervezésre. 1868. március 18-án már elő is terjesztették Otto Wagner győztes tervét.
A hitközségi vitákat jól mutatja az a tény, hogy amikorra az építkezésre a hitel felvétele is megtörtént, még mindig voltak olyan tagjai az elöljáróságnak, akik a munkák elindulását fékezni, vagy gátolni akarták. Mindenképpen meg kell említeni, hogy a zsinagóga hívőinek későbbi szellemisége már ekkor megmutatkozott. Bár az energikus beadványukban számon kérték a neológ hitközségtől annak ígéreteit, vélt jogaik érvényesítésében mégsem mentek el a szakításig: „A béke hívei vagyunk, és nem követjük más hitközségek példáját, hogy külön válnánk, de követeljük a zsinagóga építését, mert csak így lesz a béke fenntartható, sőt megerősíthető.”
A tetteik a szavaikat tükrözték, és a Rumbach közössége a XX. század végi fennállásáig valóban a béke és egység megszilárdításának az oldalán állt, mindenféle szakadással szemben. Nem elhanyagolható tény, hogy a béke megőrzéséhez a neológok rugalmassága is kellett, amennyiben teljesítették a konzervatívok legfontosabb kívánságait, melyek a hagyományos szokások megőrzésére vonatkoztak.
A győztes pályázat kihirdetése után még több mint két év telt el további huzavonával, mire 1870. május 1-én az addigra már a hitközség tulajdonába átment telken álló ház lebontásával a munkák megkezdődhettek. Wagner megbízásából az 1870 tavaszán Pestre érkezett morvaországi Kalina Mór vezette az építkezést, és készítette el a részlet-, és szerkezeti terveket. Magáért a kivitelezésért a szintén morvaországi Félix Buzzi felelt.
A terveket (ezek a Főpolgármesteri Hivatal tervtárában a mai napig megtalálhatóak) csak júniusban nyújtották be a pesti tanácshoz, és az engedélyt júliusban meg is adták, egy kitétellel. 1872. október 1-én (5633. Elul 28.), az őszi nagyünnepek előtt (október 3.: Tisri 1. – Ros Hasana), ünnepélyes keretek között helyezték el a zárókövet, majd a 24 szefer Tórát a tóraszekrényben. Ez utóbbi momentum, megerősítve a belső kialakítás feltűnően drága díszítésével, arra enged következtetni, hogy az elöljáróság helyt akart állni a szavának, és a Dohányhoz fogható imahelyet biztosított konzervatív híveinek.
Ekkor az utcai rész még nem volt teljesen kész, ezért a használatba vételi engedélyt csak 1873 tavaszán adták ki. A zsinagóga úgynevezett bérházában rabbilakások, tantermek, a hitközség működéséhez szükséges helyiségek létesültek. Működött itt tanítóképző, képeztek itt hitoktatókat, és kásruttal kapcsolatos szakembereket.
A Rumbach hívei a statusquo szellemiséget követő, de a neológ hitközséghez tartozó, annak konzervatív szárnyát képviselő zsidók lettek. Sokszínűségükre jellemző, hogy pesti kereskedők, iparosok, és értelmiségiek mellett a hajdani óbudai közösség tagjai, északkelet-magyarországi ortodoxok, vidéki asszimilált neológok alkottak itt közösséget. A sokféle tradíció mind formálhatta kissé a szertartásrendet, mely amellett, hogy az ortodoxhoz állt közelebb, mégis a neológ divat szerinti papi ornátusban éneklő férfikórus mellett több újdonságot is tartalmazott.
A zsinagóga épülete, eltekintve a kisebb korszerűsítésektől, valamint a háborúkban elszenvedett kisebb károktól, a II. világháború utáni évekig szinte változatlan maradt. 1908-ban a gázlámpákat elektromos világítás váltotta fel, 1923-ban az udvar felé bővült az épület egy földszintes mellékszárnnyal. Ez először oktatási célokat szolgált, majd egy elhúzható tetővel látták el, és itt működött a téli templom, illetve a szukoti sátor, mely a XX. század közepén még biztosan állt. A tetőt szukotkor elhúzták, és az épületre nádból készítettek fedést. Az 1950-es évek végére a tetőelhúzó szerkezet már biztosan nem működött. Az utolsó időkben (1988-ig) egy hagyományos deszka építmény volt a sátor.
A zsinagóga rabbijai a hely szellemének megfelelően a Budapesti Izraelita Hitközség konzervatív rabbijai közül kerültek ki. Közülük az utolsó a majd 30 évet itt szolgált Dr. Fischer Benjámin, aki 1956-ban hagyta el az országot, és települt ki a lányához Angliába.
A rabbi mellett a Rumbachban hat elöljáró működött. 1945-ig ezt a tisztséget csak sajmer-sabesz hívők tölthették be. Ők vezették a templom életét, vitték ügyeit. Közzétették az imaidőket, és ellenőrizték azok betartását. Legalább kettejüknek jelen kellett lenni, ha a Tórát a szekrényéből kiemelték. Élen jártak az adakozásban is.
A vészkorszakban a zsinagóga területe gyűjtőtábora lett a „hontalan”, külországi menekült zsidóknak. Innen szállították egy részüket 1941-ben a magyar hatóságok a biztos halálba. A budapesti gettó létrehozásakor a zsinagóga annak területére esve továbbra sem csak vallási épületként funkcionált. A fenyegető környezet ellenére a gettón belüli hitélet itt indult meg először, napokkal megelőzve a Dohány zsinagógát.
1944-ben a szomszéd házat ért bombatalálat során sérült az utcai épületrész legfelső emelete, és a zsinagóga részben is betört az ablakok többsége, de ezen túl nagyobb kár az épület együttesben nem esett. Így lehet, hogy Goitein Emil (1917-1998) visszaemlékezése alapján, a hívők adományainak hála, a zsinagóga 1946-ban ismét elláthatta hitéleti funkcióit. A háború utáni első években még megtöltötték a hívek a templomot, de az 1948-49-es politikai fordulat, aztán később az 56-os események miatti nagyszámú kivándorlás, vészesen lecsökkentette a kile létszámát. Az eltávozott rabbi és kántor mellett sok hívő szintén külföldre költözött. Akik maradtak, azok vitték tovább a közösséget, de jöttek újak is, így a hatvanas években például a máig jó egészségnek örvendő Veres György. Az előimádkozói szerepkör a megmaradt elöljárókra, dr. Kéri Lajosra és Goitein Emilre maradt.
A minden épületnél szükséges javítások, felújítások elmaradása rohamos állagromlást okozott. 1959-ben az életveszélyessé vált szakrális tér bezárásra került, s azt könyv-, majd hagyatéki raktárként kezdték használni, ahová az örökösök nélkül elhalt hittestvérek és a bezárt vidéki zsinagógák bútorai kerültek.
Ettől az időtől kezdve a hívek az egyik első emeleti imatermet használták imádkozásra. Egy idő után már tiltották a templomi részen túl az imaház használatát is, de ennek ellenére a közösség használta. Volt hozzá kulcsuk, ez elég volt…
Reggelente megvolt a minjan. Péntek este, szombat délelőtt, és szombaton délután is (sálesüdesz). Kéri hívő elmondása szerint volt két imaterem, de csak egyet használtak. A nem használt teremben több szekrény is volt más zsinagógákból, amiben tórákat tároltak.
Az első emeleti teremhez vezető lépcsőfokok nagyon magasak voltak, ezért az öregebbek, akik nehezebben mentek fel, elszoktak innen. Az 50-es évek végén, 60-as évek elején volt gond a minjannal, és ekkor kialakult egy speciális körjárat. A Hősök, a Rumbach, és a Majakovszkij (ma Király) utcai Polise Sül hívei egymást kölcsönösen kisegítették a jelenlétükkel, hogy mindenhol meglegyen az imához a megfelelő létszám.
A rendszerváltás előtti, majd az utáni gazdasági-építészeti történet már másik szakdolgozat témája kell, hogy legyen.