2016. 1. szám » Komoróczy Géza — A Gáon: egy korszak rabbija

Komoróczy Géza — A Gáon: egy korszak rabbija

Emlékbeszéd és heszpéd Schweitzer József felett

Egy éve, 2015. február 5-én (5775. svát 17) hunyt elמורנו הרב רבי Joszéf Jehuda ben Smuél Schweitzer, זכר צדיק לברכה, Dr. Schweitzer József (1922-2015), egykori pécsi (1947-1981), majd Budapest Vasvári, Csáky / Hegedűs Gyula utcai rabbi, az Országos Rabbiképző Intézet tanára (1964-), igazgatója (1985-1997) és zsinagógájának rabbija, országos főrabbi (1994-2000), c. egyetemi tanár (ELTE BTK), Széchenyi- (1997), Pázmány Péter- (1998), Scheiber Sándor- (2000) stb. díjas tudós és pedagógus, a francia becsületrend lovagja (2001), a New York-i Jewish Theological Seminary of America, a Károlyi Gáspár Református Egyetem, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem (2012) díszdoktora. Születésének kerek (70., 80., 90.) évfordulóira három tartalmas Festschrift jelent meg. A M‎. ‎Tud‎. ‎Akadémián br‎. ‎Eötvös József adott rangot az emlékbeszédek hagyományának. Maimonides írja (Jad hazáqa: Evel, 13,10), hogy rabbik és nagy közösségi vezetők fölött a gyászbeszédet (heszpéd) a halálukat követő egy éven belül is meg lehet tartani. 2016. január 27- / svát 17-én van Schweitzer József első jahrzeit-je, amelyen a liturgia előírja a kaddis-t, a gyászolók imáját. Mi is csatlakozunk a gyászoló Schweitzer családhoz: Ági (sz. Spitzer) rebecen, Judit és Gábor, Mátyás és Petra, András, Péter és a kis Marci. A rabbira és tanárra emlékezve, mi, barátai, kollégái, tanítványai, tisztelői is a család tagjának érezzük magunkat.

Egy év múlt el tanítónk és barátunk halála óta: mintha még itt volna közöttünk, mintha ott ülne irodájában, a sötétvörös bársony fotelben, vagy fehér kitlijében a szédereste asztalfőjén, vagy lassan lépegetve, botjára támaszkodva, netán belénk karolva menne haza istentisztelet után, az egyre hosszabbra nyúló úton jobbra-balra köszönve a jó szombatot kívánók üdvözlését. Lehunyt szemmel még látjuk öreges arcát, halljuk hangját. De a gyászév most, az első jahrzeiten lezárul – és ezután már az utóélet, az emlékezés végtelen ideje következik.

Életrajzának megírásához bőséges forrásanyag áll rendelkezésünkre, mindenekelőtt az általa adott interjúk, köztük első helyen a könyvnyi terjedelmű, címével is, tartalmával is megindító, megrendítő Nehéz zsidónak lenni (szerk. Kertész Péter, 2003, 20112), vagy életének pécsi vonatkozásairól részletesebb interjúja a Jelenkor-ban (szerk.: Sz. Koncz István, 53, no. 9, 2010). Az emlékbeszédnek is, a heszpéd-nek is más a feladata, mint az életrajzi tények felsorolása; Schweitzer Józsefről, mint egy korszak rabbijáról akarok beszélni.

Aki ismerte ezt a nem magas termetű, kedves, sőt jóságos természetű, tréfálkozásra, sőt viccre is kapható embert, s ha még azt is megtapasztalta, hogy Bibliára, zsidó szokásokra, vallástörvényre fordulván a szó, fölerősödik, megkeményedik a hangja, és forrásismerettel, személyes meggyőződéssel alátámasztva mond véleményt, döntést: aki eleven kapcsolatban volt Schweitzer Józseffel, az tudja, hogy nagy, megismétlem, hangsúlyosan: nagy rabbi volt: Gáon, a szó klasszikus, a babyloni Talmud-akadémiákon kialakult értelmében.

*

Mi teszi az igazi nagy rabbit? Nem kinevezés: kizárólag a tudás. Schweitzernek páratlan rabbinikus tudása volt, és igazi értelmiségi műveltsége.

Rabbinikus tudásának kezdete a Hoffer Ármin keze alatt töltött gyermekkor, önkéntelen imitációja nagyapjának – az első szó, amit kimondott, ez volt: sábesz, a Csákyban Józsika széke Hoffer tata széke mellett állt –, a már gyermekkorban megkezdett tanulás, az Országos Rabbiképző Intézet felső tagozatán kicsiszolt Biblia- és Talmud-ismeret. Fényképező agya volt. Szövegszerűen is, kapásból, bárhonnan idézni tudott a Bibliából, vagy folytatta héberül a magyar idézetet, ezt mindannyian csodáltuk beszédeiben és beszélgetésekben. És ehhez, természetesen, a Talmud anyagi tudása, és a halákha gyakorlati ismerete, amely talán nem öltött testet hivatkozásokkal teli responsumokban, de mint döntés mindig szilárd és támadhatatlan volt.

Egyetemi felkészültségéről hiteles forrás alapján beszélhetek. Megmaradt Schweiczer (sic!) József „korlátolt jogú rendes hallgató” leckekönyve a kir. magyar Pázmány Péter Tud.-egyetem bölcsészettudományi karán az 1941/42 és 1944/45. közötti tanévekből. Barna leckekönyv, ami a rabbijelöltek korlátolt egyetemi jogait külsőleg is jelezte. A Rabbiképző kötelezte hallgatóit a bölcsészdoktorátus megszerzésére, az Egyetem még a (legelső) békebeli időkből származó törvény alapján megengedte, hogy beiratkozhassanak, de a két világháború között, a numerus clausus és a zsidótörvények idején, már csak korlátozott jogokkal, csak olyan tárgyakra, amelyek összefüggésben állnak a rabbiképzéssel. A rendes hallgatók tandíja félévenként 120 P volt, ezzel szemben a korlátozott jogú hallgatók félévenként 120-128 P tandíjat és cca. 100-120 P mellékdíjat fizettek (ez a pengő 1927. évi és a forint 2013. évi árfolyamán összesen cca. 860.000 forintot tesz ki). Egyetemi tanulmányai kezdetén a rabbijelölteknek legfőképpen Pröhle Vilmost kellett hallgatniuk. Egykori politikus, sok keleti nyelvben járatos, de nem nagy tudós és közismerten antiszemita: a zsidó hallgatók rettegtek tőle, ezt Schweitzer később több nyilatkozatában tanúsította; az ő indexében is Pröhle megkerülhetetlen tárgyai álltak az első helyen. Schweitzer indexében ott van az akkori Egyetem több kitűnőségének aláírása: Kornis Gyula, br. Brandenstein Béla, Prohászka Lajos, Harkai Schiller Pál, Alföldi András, Joó Tibor, gr. Révay József, és tanulmányai utolsó félévében (1944/45, II.), amikor a zsidó hallgatók számára már nem volt tanrendi korlátozás, tehát szabadon választhattak, még Horváth János és Szekfű Gyula is. De említeni kell Jánosi József (SJ) filozófust, akinek vallásbölcseleti előadásait hallgatta, s aki 1944/1945-ben a jezsuita rend lehetőségeit kihasználva részt vett zsidó üldözöttek mentésében; vagy Dékány István szociológust, aki társadalomismeretet tanított. Milyen tárgyakat vett fel Schweitzer a bölcsészkaron? Sumer, akkád, klasszikus arab, perzsa nyelv, az ókori Kelet története, Egyiptom kultúrája, arab földrajzi irodalom, a tudományok rendszere, logika, filozófia (bevezetés a filozófiába, Platon és Aristoteles, a középkori filozófia története, a XIX. századi filozófia), vallásbölcselet, történelemfilozófia, ethika (t. k. Aquinói Szt. Tamás ethikája, az ethika metafizikai alapjai), esztétika, pszichológia (t. k. valláslélektan, az akarat lélektana), didaktika, neveléstörténet,tanulmányai legvégén magyar vers(tan) (Horváth) és a demokrácia története (Szekfű) is. Abban az időben a collocvium (így!) nem volt követelmény, Schweitzer a leckekönyv Jegyzetek rovatában mégis több elismerő megjegyzést kapott: „jelesen coll.” (Kornis), ua. (Jánosi), „jeles” (Alföldi),”igen szorgalmas”(Czeglédy), még Pröhlétől is, a rettegett tanár utolsó félévében (1941/42, II.) egy „jelesen dolgozott”. Doktori értekezését a kiváló Aistletner József hittudományi kari professzor előtt védte meg, tárgya, a héber visszhangköltészet, ma is aktuális, a dolgozat kiadásra érdemes volna.

Az Egyetemen heti 20 óra volt az előírás. Nevek, bibliográfiák és könyvek alapján tudjuk, ellenőrizhetjük, ezek komoly tanárok, komoly előadások voltak, s ha a rabbijelölteknek párhuzamos kötelezettségeik is voltak, és ha a hallgatók nem mindig veszik is komolyan az órákat, visszaemlékezéseiben Schweitzer is beszél lógásokról, de az egyetemi tanulmányok mégis kijelölik számukra – talán így van ma is – a gondolkodási és tudományos horizontot.

Öröm volt felfedeznem Schweitzer bölcsészkari tanárai között két, számomra is fontos nevet. Dávid Antal assziriológus, Goldziher egykori tanársegédje, akit a kathedráról az 1920-as években leszorítottak a Fővárosi Könyvtárba, de mint magántanár tarthatott órákat, és Czeglédy Károly, aki neves kálvinista család leszármazottjaként Hollandiában tanult arabot, hébert, ugaritit, és Pröhle nyugdíjba vonulása után átvette az arab tanítását. Harmadfél évtizeddel később hallgatójuk lehettem én is. És Aistleitner öreg kezéből vehettem át sokszorosított szír nyelvtanát, és méltatott egy beszélgetésre is tanulmányaimról.

Mindazok a studiumok, amelyekről eddig szó volt, a rabbijelöltek, köztük Schweitzer, rabbiképzős tanulmányaihoz társultak, az Intézet által szabadon hagyott időben. Rabbinikus tanulmányairól ebben az összefüggésben nem kell érdemben beszélnem. Elég annyi, hogy első tanévében a tanteremben is találkozhatott nagyapjával: Hoffer professzor 5 óra Talmudot, 3 óra Sulhan arukh-ot, 1 óra Orah hajjim-ot (rituális és ima-előírások) tanított. Egyébként pedig tanult Bibliát Löwinger Sámuelnél, Hoffer halála után talmudi tárgyakat Róth Ernőnél, aki elismerten jeles halákhista volt, illetve Lőwingernél (felváltva T. statarie és T. cursorie, egy-egy traktátus behatóbb, illetve „futólagos”, áttekintő tanulmányozása), szertartástant ugyancsak Róthnál, homiletikát Hevesi Ferencnél (már az első tanév végén gyakorló beszédet tartott), filozófiát, vallásfilozófiát, haftárát Guttmann Henriknél, zsidó történelmet, és az 1943/44. tanév II. félévétől zsidó filozófiatörténetet, héber nyelvgyakorlatot, aztán rabbi-vizsgája előtt arabot, arámit, szírt Hahn Istvánnál. A fiatal rabbinövendék számára nagy vonzerővel bírt Heller Bernát mély kultúrája, nyitott személyisége. Legyen szabad megemlítenem azt is, hogy egyetemista koromban megismertem Lőwinger assziriológiai dolgozatait, s én is tanultam Hahn Istvánnál.

Schweitzer tanulmányai, a Bölcsészkaron és a Rabbiképzőben hallgatott tárgyak, együtt írják körül a rabbiképzés XIX. századi modernizációs eszményét és programját, amelyre Eötvös Józsefnek is hatása volt: a rabbinikus felkészültség és teljes értékű világi műveltség együttesét. A mély, a személyiségbe beleivódott tudás volt az alap, amelyről a magyar rabbik Löw Lipót, Bacher Vilmos, Blau Lajos óta nemcsak híveikhez szólhattak: az egész társadalomhoz. Az utolsó rabbi, aki még ezt a felkészültséget birtokolta, Schweitzer József volt.

A neológ rabbiképzés tette lehetővé, hogy a zsidó hagyomány, a zsidó kultúra specifikusan is helyet teremtsen magának a magyarországi tudományos életben: a történetírásban, művelődéstörténetben. Löw Lipót, Kohn Sámuel, Büchler Sándor, Venetianer Lajos, Kecskeméti Ármin, Grossmann Zsigmond és mások után, a nagy elődök előtt fejet hajtva, Scheiber Sándor harmad-nemzedékkel fiatalabb kortársaként, Schweitzer eredeti levéltári kutatások alapján írta meg történeti munkáit, a pécsi és (társszerzővel) a Tolna megyei zsidók, a magyarországi szefárd közösségek történetét, adta ki az 1944. évi hitközségi összeírás hatalmas levéltári anyagát, hasonló kisebb írásai válogatott tanulmányai kötetének („Uram, nyisd meg ajkamat”, 2007) mintegy a felét teszik ki.

*

Egy korszak rabbija, mondom Schweitzerről, abban az értelemben, hogy korszakos rabbi volt, igazi Gáon. Hosszú pécsi és majd fővárosi gyakorló rabbi működése, a Rabbiképzőben tartott órái után az ő korszaka, anélkül, hogy az előző időkben végzett tevékenységét kicsinyelni kellene, akkor érkezett el, amikor Scheiber halála és egy rövid átmeneti időszak után átvette a Rabbiképző igazgatói tisztségét, majd országos főrabbinak is megválasztották.

A magyarországi zsidó közösség történetében a kommunista hatalomátvételtől a közelmúltig terjedő időkben két markánsan különböző korszakot különböztethetünk meg. Az egyiket Scheiber Sándor neve fémjelzi, a másikat Schweitzer Józsefé.

Scheiber 1950-ben lett, Róth Ernővel éves váltásban, igazgató, de 1956 után már egyedül vezette az Intézetet, s bár neves tanárok működtek az ő éveiben is, Richtmann Mózes, Dercsényi Móric, Szemere Samu és mások, a Rabbiképzőre Scheiber nyomta rá a bélyegét, maga akarta így, és ténylegesen ez volt a helyzet. Amikor Schweitzer mint előadó-tanár a Rabbiképzőbe került, az agg Richtmann még élt és tanított, és igazgatóként neki is voltak tanártársai, Schmideg József, a Rabbiképző felső tanfolyama óta barátja, vagy Domán István, akinek apjánál hajdan tanult, de az Intézet felelősségét éveken át ő is egyedül, a tanítás terhét is csak kevesedmagával megosztva viselte. Az országos főrabbi tisztsége Scheiber korában elképzelhetetlen lett volna, mint ahogyan ennek nem is volt igazi hagyománya Magyarországon (más Habsburg országokban vagy a német hercegségekben igen), Schweitzer idejében azonban vitális funkciót töltött be nemcsak a zsidó közösség számára, de a magyar társadalom egészében is: ez tette kívülállók számára is láthatóvá (visibility) a zsidó közösséget. Schweitzernek országos főrabbi hivatalában a kora-újkori stadlán szerepét is be kellett töltenie – ez anakronizmus volt, de akkor csak neki volt tekintélye és felkészültsége ahhoz, hogy alkalom adtán kiálljon az egész ország elé.

Mi volt a különbség e két korszak, e nagyjából másfél-másfél évtized között? Röviden: az elsőben a zsidó élet nem körülhatárolt, de jól érzékelhető politikai és szellemi gettóba volt beszorítva, a másodikban megkezdődött a kiszabadulás és ön-kiszabadítás a bezártságból, a zsidó élet változatosságának, sokszínűségének kibomlása, a meghívás a magyar társadalomba, a közéletbe.

Scheiber is, Schweitzer is hitközségi rabbiként kezdte pályáját, ebben nagy különbségek nem lehettek, de vezető szerepükben igen eltérő feladat várt rájuk, ők vállalták a kihívásokat, és személyiségüknél fogva alkalmasak voltak is a feladatra.

Scheibernél a rabbinikus tudomány és a nyilvános szerep kényszerűen elkülönültek egymástól: egyfelől, szakfolyóiratokban, nagyobbrészt külföldön tett közzé héber kéziratokat (a kairói geniza Budapestre került anyagából és a tekercsek más könyvtárakba szétszóródott lapjaiból), ez volt a judaisztika, nálunk a szűk akadémiai világ éppen csak tudomást vett róla, az MTA szakfolyóirata – önnön érdekéből – évente kiadta egy cikkét, de méltó elismerést nem kapott, másfelől, a nyilvános szellemi életben csak kis közleményeivel – néprajzi, motívumtörténeti adalékokkal – tudott részt venni, szélesebb körű visszhangot csak Szántó Tibor bibliofil fakszimile kódex-kiadásaival (Kaufmann Haggáda, Codex Maimonides) keltett, majd pedig cikkeinek Folklór és tárgytörténet címmel közzétett gyűjteményével (I–II: 1977, III: 1984), amelynek anyagát nem egy, kényelmes kutatói állásban lévő hivatalos tudós nem egyszer lefitymálta, és amely kötetek kiadását az Akadémiai Kiadó, illetve nyomdája, csak bérmunkaként vállalta. Mintegy zárójelben jegyzem meg, hogy hasonló bezártságban élt Aistleitner vagy Bálint Sándor is; ettől a bezártságtól akart menekülni, amikor bezárta maga mögött a Rabbiképző kapuját (1948) Hahn István, aki pályatársát, Scheibert életük vége felé igyekezett erkölcsileg kárpótolni saját akadémiai, egyetemi karrierjének látszatra kedvezőbb alakulásáért.

Schweitzer előtt fiatalon elnyert pécsi rabbiságában talán nem jelent meg az a kísértés, amely Hahnt, kire, mint egykori tanárára mindig szeretettel emlékezett, a Rabbiképző professzori állásából kilépésre késztette: előtte nem jelent meg az a kísértés, mely eltávolította volna, ahogy maga mondta, a nehéz zsidó élettől; ő belemerült a rabbisági teendőkbe, a hitközség helyreállításának, a szeretetotthon fenntartásának, a gyerekek és fiatalok tanításának feladataiba. Eltemette a cservenkai munkaszolgálatos tömegsír mártírjait, vendégrabbiként rendszeresen járt Bonyhádra és Szekszárdra, Bajára és Dunaföldvárra, Kaposvárra és Szombathelyre, határsáv-igazolvánnyal Mohácsra (munkaszolgálatos is ott volt korábban), Beremendre, a határon túl Eszékre és Szabadkára; már akkor nevezhették volna dunántúli vagy inkább fél-országos főrabbinak, tartott Talmud-Tórát és tanított zsidó vallástant, óráin ismerte meg későbbi feleségét is. Annak idején még Blau Lajos tűzte ki feladatul, hogy minden rabbi írja meg hitközsége történetét, Schweitzer is belevágott a kutatásokba két könyvéhez, és ezzel helyet talált magának a tudomány világában. Amikor a Rabbiképző igazgatója lett, nehéz feladatok várták: a tanítás mellett az addig tökéletesen elhanyagolt könyvtár rendbetétele, országos főrabbiként, a rabbiság és a bét din vezetőjeként az egyetértés megteremtése és fenntartása a rabbi-karban, legfőképpen pedig, már a rendszerváltás első évtizedében, a zsidó értékek és érdekek képviselete a society at large előtt.

Scheibernek, talán nem túlzás így fogalmazni, a kiszorítottság korában kellett megvédenie a maradék ‎zsidóságot, kiddus, esküvő, a túlélők szolidaritását erősítő temetési beszéd voltak az eszközei, kifelé a ‎tudomány, jelentékeny részében szaktudomány, idegen nyelven. Schweitzer békésebb viszonyok között ‎vezette a zsidó életet, a tudományban is több figyelmet fordíthatott arra, hogy a kívülállók megértsék a ‎zsidóságot, a belül lévők pedig úgy érezzék, érdemes megmaradni benne, érdemes visszatérni hozzá, de ‎szívesen fogadta a csatlakozókat is.

Kitűnő barátom, Schmelzer Imre (St. Gallen) találó jellemzése Scheiberről: „egyszerre két világhoz tartozik, két világ határán áll: a zsidóság és a magyar irodalom közegében.” Ezt parafrazeálva, azt mondhatom, hogy Schweitzer egy világban állt, benn a zsidóságban, de ennek határai nyitottak voltak.

Scheiber olyan volt, mint a nér tamid a bezárt zsinagógában. Schweitzer, mint Jeruzsálemben, a Kneszet előtt, a menóra: messzebbről is látni lehet, irányt mutat.

*

Schweitzer Józsefnek a vallás alaptételeiből levezetett rituális szokások magyarázatára, illetve a zsidó theologia elveinek kifejtésére rabbiként, majd mint az Országos Rabbiképző Intézet igazgatójának, mindig is módja volt, tanította ezeket az elveket, de a nyilvános szereplés alkalmai valóban „megnyitották az ajkát”: országos nyilvánosság előtt is kiállt értük. Három ilyen alkalmat említek: a Mindentudás Egyetemén (MTV) a peszah-húsvét ünnepköréről a legmagasabb katholikus méltósággal kettesben tartott előadás (2003); a főpapi-MTA-elnöki háromság beszélgető könyve (Hit, erkölcs tudomány, 2006); Schalkház (Salkaházy) Sára nővér (Szociális Testvérek Társasága) boldoggá avatása a Szent István bazilika előtt (2006. szeptember). S hogy Ámosz prófétával szóljak, egy negyedik: megrendítő beszéde a vészkorszak első hivatalos emléknapján az országgyűlés felsőházi termében (2000). S még egyet lépve a numerikusmásál lépcsőjén: a 90. születésnapjára kiadott emlékkönyvben olvasható interjú (Bíró Tamás), amelyben szigorúan halákhikus kérdésekről volt szó. Nem lehet nem észrevenni, hogy az első háromban külső közéleti, vallási és tudományos személyiségek együttműködési készsége, talán hívása tette lehetővé, hogy a zsidó hang valóban országos térben szólaljon meg. A „hármaskönyv”-ben Schweitzer kitágította a hagyományos rabbinikus kompetenciát, mert a beszélgetőtársai által felvetett legáltalánosabb, nem zsidó theologiai, ethikai problémákra is tudott – mint a második világháború után először Leo Baeck, akit említett is – jellegzetes zsidó választ adni.

Jó ideje már, aligha emlékeznek rá sokan: Schweitzer 2002-ben magas kormánykitüntetést kapott, amely kitüntetés elnevezésében benne van a kereszt szó. Megkapta, átvette. Hangos zaj nem támadt, de zsidó körökben hallatszottak kárhoztató morgások: egy rabbi, kereszttel a mellén?! Nos, az a kormányzati kereszt nem más és nem több, mint az imakönyvekben az ókor óta szereplő Ima a királyért – akárki volt, akármilyen volt a király. Schweitzer nem a keresztény egyházi méltóságok között helyet foglaló zsidó pap volt. Elvi kérdésekben mindig tudott konfrontatív lenni. Természete és rabbinikus stratégiája szerint azonban inkább az együttműködést kereste – s miért ne kereste volna éppen a keresztény egyházakkal, amelyekkel a rendszerváltáskor egyazon politikai gettóból szabadultak ki, s amelyeknek valóságos befolyásuk van a magyar társadalomra. Helyet akart csinálni a zsidó közösségnek, a vallási közösségnek és a – mondjuk így – lazábban-zsidóknak egyaránt, a nem zsidó magyar társadalomban, hozzá akart járulni az előítéletek oszlatásához, erősíteni akarta azt a közhangulatot, amely sem a keresztény egyházakban, sem a nyilvános életben nem tűri a zsidóellenességet. E cél eléréséhez nem elég a tanítás és párbeszéd, de ezek mindenképpen szükségesek hozzá. A kereszténység középkori zsidóellenes polémiáit történeti kérdésként kezelte, joggal, s a héber Biblia keresztény szempontból kényes terminusainak értelmezésében mindig kompromisszum nélkül ismertette az eredeti zsidó jelentéseket, cáfolta a középkori vagy ma is élő félremagyarázásokat. Ha a II. vatikáni zsinat és az újabb pápai megnyilatkozások, németországi protestáns egyházi határozatok, amelyek a héber Biblia, a zsidó vallás, a zsidók megítélése, a zsidók közötti térítés, a biblikus vallások egyenértékűsége tekintetében Magyarországon még nem hatoltak is le az egyházi élet alsóbb rétegeibe: kétségtelen, hogy Rabbi Schweitzer minden tőle telhetőt megtett az egyházak közeledése érdekében. Ugyanakkor sok évvel ezelőtt sokan tanúi voltunk annak is, hogy a messiás-kérdésben egy fiatal, tanult haszid rabbi fejtegetéseit a XVIII. századi Vilnai Gáon (Élija ben Slomo Zalman) határozottságával cáfolta. Schweitzer személyes életében és közszerepléseiben egyaránt mindig rabbi volt, nagyapja mellett ebbe nőtt bele, élete végéig az maradt.

Abszolut novum a magyarországi zsidó életben, hogy Schweitzer nagy nyilvánosság előtt is nyíltan belement zsidó vallási szokások, hitelvek kifejtésébe, nem hitvitákba, amelyekre a középkorban kényszerítették a rabbikat, hanem dialógusban. A lényeg éppen ez: a dialógus, amelyben egy rabbi a más vallású vagy a természettudományi kutatás elveit képviselő partnerek mellett engedmény, alkalmazkodás, kompromisszum nélkül fejti ki pozitív formában a zsidó tanítást. Schweitzer ezt tette, okosan, felkészülten, magabiztosan, s bár ilyen jellegű fellépéseiben nem volt direkt térítési szándék, híveit megerősíthette abban, hogy nyíltan is vállalni lehet a zsidóságot, a rokonszenvezőket pedig közelebb vonta a zsidó közösséghez.

A rendszerváltás után az akkor már országosan ismert, tekintélyes, országos hatáskörű rabbinikus tisztséget viselő Schweitzer előtt megnyílhatott volna a politikai szereplés lehetősége, ha az új alkotmányos rendben talán nem is olyan módon, mint a korábbi időkben az országgyűlésben. Volt is rabbi, aki készségesen vállalkozott ilyen szerepre, párt-keretben, s mint idővel kiderült, nem állt tőle távol az a szándék sem, hogy – e szerep révén vagy tőle függetlenül – vezető pozíciót szerezzen a zsidó közösségben is. Schweitzer a direkt politizálást nem tartotta terepnek a maga számára. Pécsi idejében a helyi vezetők, Budapesten, már a demokratikusan megválasztott kormányok alatt, politikusok, állami méltóságok feléje nyújtott kezét elfogadta, szívélyes és barátságos volt velük, de a stadlán szerepéből nem lépett ki ilyen alkalmakkor sem; ez köznyelvre lefordítva annyit jelent, hogy tárgyalásokon, találkozásoknál a velük szemben álló tárgyalópartner maradt. A zsidó szokásokról mindig adott nekik is hiteles tájékoztatást. És voltak alkalmak, amikor keményen, bátran lépett fel kormányzati tényezőkkel szemben is.

*

Schweitzer József neológ rabbi volt, ez világos, de hozzá kell tenni, hogy bár nem régimódi, mégis konzervatív neológ.

Mit jelent az, hogy neológia? Tudnunk kell, hogy a XIX. században, amikor a polgárosodás és az emancipációs törekvések új helyzet elé állították a zsidó társadalmat, a liturgikus modernizáció híveit magyarul újítók-nak vagy haladók-nak nevezték. A neológia szó csak e tiszta jelentésű szavaknak az elfogadottá vált változata – igazodva az emelkedett beszéd latinos magyarországi kódjához. Tudnunk kell azt is, hogy az újítás szüntelen hagyomány a zsidóságban: a templom lerombolása után megszűnt az áldozat, és templom helyett gyülekezeti, közösségi házban kezdtek imádkozni. Ebben az újító hagyományban a neológia, amely Löw Lipótnál és azóta is a németországi szélsőséges változtatásokat rendre elutasította: a neológia nem más, mint a magyarországi mainstream zsidóság, a fősodor, lélekszámában és irányzatában egyaránt. Schweitzer a neológiában az újításokat nem a liturgia, inkább az esztétikum terén látta. Nem a neológia vált ki az akkori mainstream-ből, hanem az orthodoxia szakadt el tőle, fordult szembe vele, pontosabban, az ultraorthodoxia, amely minden modernizációs újítást elutasított, de egyébként újítások sorát vezette be maga is. Példája igazolja azt az ismert ethnográfiai és szociológiai felismerést, hogy az „egykori”, a „régi”, a megromlott „igazi” helyreállításának programjával nem egyszer érdemi, akár a legvakmerőbb, újítás lép fel. Az orthodoxia szigorításai valójában újítások voltak. Az orthodoxia a kongresszus után minden követ megmozgatott, hogy az általa elutasított kongresszusi határozatok mintájára maga is külön országos szervezetet hozzon létre: újítás volt ez is.

A vízválasztó a XIX. században a Sulhan arukh-kérdés volt. Az 1868/69. évi kongresszus, amely vallási ügyekben egyáltalán nem, csak szervezetiekben hozott újító határozatokat, nem hivatkozott a Sulhan arukh-ra. Azóta az orthodoxia, ma nálunk inkább a lubavicsi haszidizmus, a Sulhan arukh-ot vágja a neológia fejéhez. A Sulhan arukh bunkója elől a neológiának félre kell hajolnia, ezt a bunkót el kell hárítani. Újítások, megújulás nélkül minden hagyomány holttá válik. Mindenki tudja, hogy Karo XVI. századi kódexe maga is újítás volt Maimonideshez vagy Jaakov ben Aser Arba‛a turim-jához képest, amely kódexek újítások voltak a Misnához képest, és így tovább. A Kiccur Sulhan arukh, egy ungvári orthodox rabbi kivonata Karo művéből (1864), ténylegesen újítás volt, már azzal, hogy sok előírást mellőzött; bár a Kicur igen el van terjedve, rabbinikus döntés csak ennek alapján nem hozható.

A modernizációnak jól bevált technikája van minden olyan kultúrában, amelynek hagyományai kanonizált, írott szövegekre épülnek. Ez a technika zsidó hagyományban jelesül a kommentár, az interpretáció. Ha elutasítjuk az interpretációnak, a hagyományos előírás új körülményekre való alkalmazásának, azaz módosításának lehetőségét, akkor ott vagyunk, ahol a középkorban a karaiták voltak, ahol a XIX. század elején a pozsonyi orthodoxia volt, igen, a Hatam Szofér, aki erélyesen elítélt minden modernizációt, de az államhatalom segítségét akarta igénybe venni, feljelentésekkel akár, hogy a részletekben tőle különböző elveket valló hittársait jobb belátásra késztesse. A hagyomány ápolásának útja a szövegek új értelmezése: rájuk épített válasz a mindenkori jelen kérdéseire. A Sulhan arukh is csak így kezelhető.

Nem kétséges, hogy a mainstream zsidóságnak, amely – megismétlem – Magyarországon a neológia, a Tóra, a Misna, a Talmud, a Jad hazáka, az Arba‛a turim, a Sulhan arukh elveit kell követnie, de ahogy a responsumok mindig is a hagyományos szövegek újszerű interpretációjával vagy kombinációjával adtak választ az újonnan vagy alkalmilag felvetődött részletkérdésekre, azaz újítással, úgy a zsidó élet és a liturgia korszerűsítése is folyhat a hagyomány kijelölte úton, de tovább lépve. Régi, tekintélyes, tartalmukban változtathatatlan („szent”) szövegek értelmezése, a kommentár, bonyolult szellemi művelet. Megérteni, tartalmilag, mit mond önmagában a szöveg. Felismerni, rekonstruálni, mi volt az az egykori probléma, konfliktus, amelyre vonatkozik, amelynek megoldására az akkori körülményekhez igazodó mintát (pattern: előírás, szabályok stb.) ad. Megfogalmazni, mi a jelen probléma, mely problémának az elemei nyilvánvalóan mások, mint az, amely a régi szöveg tárgya. Megkeresni, hogy a régi szövegben felismert minta miképpen alkalmazható a jelen problémára. Analóg, de tartalmilag esetleg merőben más megoldás. Nem mindenáron szigorítás (Sammaj) – esetleg éppen ellenkezőleg: könnyítés (Hillél). Nem kétséges, hogy az az értelmezés, amelyhez így eljutunk, betű szerint, tartalmilag érdemben más lesz, mint az alapul vett szövegé, de a lényeget, a probléma megoldásának hagyományos módját, nem változtatja meg. Hűséges marad a hagyományhoz. A régi tömlőben új bor (Mátéev., 9,17 skk.): a zsidó hagyományértelmezés éppen ebben különbözik az innen kiszakadt keresztény tanítástól.

A javasolt formula: a Sulhan arukh, de korszerű értelmezésben.

Schweitzer éppen ezen a téren vált nagy rabbivá. Löw Lipót az emancipációs viták idején Kossuthtal szállt szembe, Kossuth lapjában tette szóvá (1844), hogy az emancipáció ára nem lehet a zsidó vallási szokások feladása. Schweitzer a dialógusban, szabad közegben, a zsidó tanítást és életvitelt, mint egy demokratikus, pluralista társadalom saját törvényei szerint létező változatát mutatta be, nem térítve, de észlelhetően rokonszenvezőket toborozva. Halákhikus kérdésekben ő is meghúzta a határt, de nyilatkozataiban, templomi prédikációiban világosan kimondta, rabbinikus gyakorlatában érvényesítette, hogy nem kell, nem szabad eltaszítani azokat, akik egyben-másban nem a Sulhan arukh előírásait követik. Kemény, szigorú volt – és megértő, segítő. Vitatkozott az ultraorthodoxiával: egyik legfontosabb tanulmánya éppen azt a halákhikus polémiát, ténylegesen invektívákat, elemezte, amelyekkel egykor az ultraorthodox rabbik a Rabbiképző Intézet ellen fordultak („A pesti Rabbiképző megalapítása a responzum-irodalomban”, MIOK Évk., 1977/78). Löw Lipóthoz és Löw Immánuelhez csatlakozva, kiállt az orgona mellett. Schweitzer tanításának a Sulhan arukh vonatkozásában az a lényege, hogy a rabbinak meg kell határoznia a normát, de maga az életmód, az személyes felelősség. Ugyanaz az elv, lehavdil, mint amely külön előírást tesz a kóser és a peszahi kóser, vagy az utcai fejfedő és a templomi kipa között.

A rituálisan „lazább” életvitel kezelésénél Schweitzer szem előtt tartotta a mai helyzetet. A zsidó község vagy a rabbi egy modern, nyílt társadalomban nem lehet többé hatóság, a zsidó életszabályok szorosabb követése egyéni döntés, melyet közvetlenül befolyásol ugyan a neveltetés, de nem kényszeríthető ki, és kivált állami hatóságok által nem, és alkalmi mellőzésük, hétköznapi elhanyagolásuk sem jelenti azt, hogy az illető szakított volna a zsidósággal. Schweitzer megnyerni, megtartani akart, példával, tanítással, szeretettel, a közösséghez tartozás értékeinek megmutatásával.

Tágabb, nagy történeti távlatban ezt a rabbinikus felfogást a longue durée folyamatában kell értelmeznünk. Történeti korfordulók, válságok idején a zárt közösségek könnyen felbomlanak, egy-két generáció eltávolodik a mag-zsidóság-tól, esetleg kiszakad, de rendszerint van visszatérés, ha van mihez visszatérni, és ha a mag eléggé nyitott a vissza– vagy be-fogadásra. Ma is, a hitközség, a mag-zsidóság körül koncentrikus körökben helyezkednek el azok, akik a zsidó identitást csak lazább formában tudják vagy akarják fenntartani, vagy csak őseikre emlékeznek, vagy esetleg viszolyognak attól, hogy származásuk miatt a környezetük zsidónak tartja őket, vagy éppen megtagadnak minden közösséget a zsidósággal – de ezek a koncentrikus körök változhatnak, változnak: ma biztosan több zsidó van Magyarországon, mint 50-60 évvel ezelőtt volt, mert többen merik, akarják vállalni őseiket, vagy vallási hagyományukat, vagy Izraelt.

Rabbinikus tevékenységével és közszerepléseivel: nyitottságával Schweitzer öntudatot adott a magyar neológiának.

Az 1868/69. évi kongresszus egyik, igazi fordulatot jelentő újítása, egyszersmind, a Sulhan arukh mellett, a másik törésvonal a haladók és az orthodoxok között, a hitközségek világi és rabbinikus vezetésének különválasztása volt. Polgári ügyekben az előbbihez, vallási ügyekben az utóbbihoz rendelte a döntések jogát. Minthogy a zsidó élet e két oldala a modern társadalomban sem válik el élesen egymástól, a döntési jogok megosztása állandó konfliktusforrás lett. Nem véletlen, hogy a Síp utcát, bárki volt is az elnök, akár a nemzedék legkiválóbbjai, folyamatosan szidták éppen a pesti hitközségen belül. Scheibernek alig volt lehetősége a Síp utca befolyásolására, akár csupán a Rabbiképző érdekeinek érvényesítésére, s érdemi tevékenységének egy részét csak rejtve folytathatta; más rabbik, Schweitzer életrajzi visszaemlékezéseiből is tudjuk, hasonlóra kényszerültek, például, a Joint támogatások szétosztásánál. Schweitzernek, más légkörben, nem kellett kitérnie, nem is igen tért ki a nyílt konfliktusok elől, ennek nyilvános nyoma nem sok van (a kevés egyikét lásd Új Élet, 1999/2), de egy – fiának együttműködésével írt – tanulmányában („Az Országos Rabbiegyesület megalakulása és működése a 19-20. század fordulóján”, in: Karády Festschrift, 2012) a feszültséget, mely hivatali pályája idején mindvégig fennállt, a Rabbiegyesület XIX. század végi-XX. század eleji történetéből kiolvasva, már-már történetírói lírával exponálta. A feszültségek alkotmányos kezelése azonban lehetséges, de csak az irányítási ágak autonómiájának és felelősségének fenntartása mellett, konstruktív együttműködéssel.

A kongresszus után a harmadik törésvonal a neológia országos szervezetének létrehozása volt. A koncepció Eötvöstől ered, s az orthodoxok azzal vádolták meg a neológiát, hogy a római katholikus egyház mintájára hierarchikus zsidó egyházat állítottak fel. Egyébként, mint említettem, ők is kezüket-lábukat törték, hogy minél előbb hasonló szervezetben fogják össze hitközségeiket, azzal a – nem lényegtelen – különbséggel, hogy ebben a döntési jogokat megosztották a rabbikkal. A neológ Országos Iroda nem volt ugyan egyház, igazgatási szervezet volt, de a hitközségek autonómiáját kétségtelenül korlátozta. Való igaz, hogy a hagyományban minden zsidó község önálló, sem a község, sem a rabbi fölött nincs felsőbb hatóság. Ma már, több tragikus történelmi tabula rasa után, nem érdemes kutatni, melyik volt, mi lett volna annak idején a jobb megoldás. De ezen a ponton jelezni szeretném, hogy ma a leginkább aktuális kérdés a zsidó társadalom minden rétegének, minden részének, a Mazsihiszben mint szupra-hitközségi – és nem mint szuper-hitközségi – szervezetben összefogott hitközségeknek, és ezeken túl, és ezeken kívül, mindenkinek a képviselete, aki mint magyar állampolgár zsidóként tekint magára. Ez, merem állítani, össztársadalmi érdek.

Nem vagyok biztos abban, hogy a Mazsihisznek, még Schweitzer idején, helyes volt-e elfogadnia a politika által felkínált „négy történelmi egyház” minősítést. Ez a kategória már eredetileg túl átlátszóan diszkriminatív konstrukció volt, utólagos törvényi módosításai pedig egyenesen leleplezik állami preferencia jellegét. Ez a döntés nem Schweitzer személyes felelőssége volt, és azóta is olyan teher a neológián, amelyet a Mazsihisznek éppen az ő szellemében le kellene vetnie magáról. Még kevésbé vagyok biztos abban, hogy a 2010-es években – már évekkel Schweitzer visszavonulása után – hallgatólagosan, azaz tiltakozás nélkül tudomásul kellett-e venni az egyházügyi törvényt, amely első változatában zsidó felekezeti irányzatokat is kirekesztett, második változatában, és a jelenleg tárgyalás alatt lévő módosító szöveg szerint is, politikai preferenciák alapján diszkriminál. Magyarországon tényleges történelmi múlttal rendelkezik, például, a baptista egyház vagy a görög-keleti (szerb, román) orthodoxia, illetve ha a történelmi egyházak között a kereszténységnek három ága szerepel, köztük kellene lennie a többi zsidó felekezetnek vagy irányzatnak is. Viszont egyelőre nincs történeti múltja Magyarországon, többek között, sem a lubavicsi irányzatnak, sem a Hit Gyülekezetének. Egy demokratikus berendezkedésű társadalomban az állam nem mondhatja meg, nem jelölheti ki, melyik vallási közösség egyház és melyik nem, a szabadságnak kiiktathatatlan része a vallásszabadság, az állam nem nyújthat szelektive jogi előnyöket a vallási szervezeteknek.

A neológiának meg kell szabadulnia az asszimiláció reá tapasztott megbélyegző fogalmától. Az asszimiláció társadalomtörténeti jelenség, a neológia vallási irányzat, junctim nincs közöttük. A neológia nem egyenlő az asszimilációval, a társadalmi asszimiláció a zsidóság számára nem önfeladás. Az asszimiláció vádját a neológokkal szemben az orthodoxok hangoztatták, holott, a magyar nyelvhasználatról nem is beszélve, az orthodoxiában is voltak vagyonos vállalkozók, kereskedők, akik a magyar feudális-arisztokrata társadalomhoz igazodtak. Másfelől, a magyar fajvédők, a „mély magyarok”, a nyilaskeresztesek vádolták „a zsidók”-at, értve ezen legfőképpen a polgári vagy értelmiségi foglalkozást űző, többségükben neológokat, azzal, hogy az asszimilációval befurakodtak a magyar fajba, és belülről rontják meg. Még újabb történeti kutatások is a legújabb kori zsidó történelemben a névmagyarosításra, a ki-iskolázásra (értsd: zsidó gyerekek keresztény iskolákba járatása), vegyesházasságra, kitérésre teszik a hangsúlyt. A valós kép mindezzel szemben az, hogy a zsidó társadalom az emancipáció után kiszabadult szociális leszorítottságából, a házaló- vagy kereskedő-létből, és három nemzedék, fél-háromnegyed évszázad alatt nagyjából ugyanolyan vertikális társadalmi szerkezetben rendeződött el, mint a körülötte lévő társadalom; ez volt az asszimiláció. Röviden és egyszerűen: sokkal több szegény vagy kétkezi munkából élő zsidó volt, mint zsidó orvos, újságíró vagy pénzarisztokrata. A zsidó történetírásnak ezt a történeti képletet kell a közvélemény elé tárnia, s a neológiának ezt kell önismeretébe beemelnie.

*

Schweitzer József idejében a Rabbiképző jelentős támogatásokat tudott megszerezni, nagyobbrészt külföldről, és ezeket célszerűen használták fel. Elvégezték a háború vége óta képtelenül elhanyagolt könyvtár alapszintű rendezését, még az eredeti helyén, az eredeti polcokon, és sem azelőtt, sem azután nem volt olyan jó ott dolgozni: az ember ülhetett a kis olvasóteremben, és Remete László vagy munkatársai segítettek a raktárban is megtalálni a könyveket. Schweitzer felújította a Paedagogiumot, tanárokat hívott meg, több egykori rabbiképzős társát Izraelből (Jólesz Károly, Moskovitz Mihály, Mermelstein / Murányi Miklós), elintézte, hogy diákjai hosszabb időt tanuljanak Izraelben, a Mahon Schechterben, és a már működő rabbik is továbbképzésen vehettek részt. Ha a kötelező egyetemi tanulmányokat rendszeresíteni nem tudta is, rabbinövendékei rendszeresen bejártak egyetemi órákra, volt, aki vendéghallgatói jogot is kapott. Ő maga nagy kedvvel és energiával vett részt az Egyetemen a judaisztikai szak oktatásában, rendszeresen ő vette ki diákjainktól a rabbinikus szigorlatot, s nekünk, nekem magamnak is, feledhetetlen élményünk volt megfigyelni vagy átélni segítőkész, de a vizsgázó tudásának mindig az alapjaiig hatoló vizsgáztató módszerét. Megjegyzem, ugyanígy vizsgáztatott az Egyetemen Hahn István is. Goldziher egykori mondása szerint, Schweitzer mint tanárbodék akart lenni, nem sohét.

Schweitzer példája, Löw Lipót, Goldziher, Bacher, Scheiber szellemében, mutatis mutandis, valódi programot vázol fel a magyar neológia számára. A szükséges modernizáció útja a tanulás, a felzárkózás az Izraelben és a diaszpóra sok más országban virágzó zsidóság szervezeti és szellemi szintjéhez. Kezdete csak a rabbik és a tanárok tanítása lehet, külső mérce alá állításuk, nemzetközi standardhoz igazításuk. Ez adta háromnegyed évszázadon át a neológia erejét, erre adott példát, egyelőre utolsóként, Schweitzer, ez a minta ma külföldön. Tanulás, tanítás Talmud-Tórában, iskolában, egyetemen, tudományos kutatás, rabbinicum-ban éppen úgy, mint a szekuláris tudományokban: a tudás, amelyet a környező világ is elismer és használ, mindennél jobban erősíti a közösség koherenciáját.

A neológiának benne kell élnie a magyar társadalomban – és benne a világ zsidó társadalmában. Ma már nem lehet kínos azt mondani, hogy zsidó nép. A szabadság, a demokrácia, a nők egyenjogúsága specifikusan zsidó ügy is. Nagy társadalmi kérdésekben mindig szükség van a sajátos zsidó véleményre, akár több véleményre is. Schweitzer nem tétovázott, ha véleményt akart nyilvánítani, de a neológ szervezetben ez nem is elsősorban a rabbik feladata: a hitközségi vezetőké, akik közül ma már nem hiányozhatnak a nők sem. Jelentősen javítani tudna a zsidóság általános társadalmi megítélésén, megbecsülést szerezhetne, ha azok a tudományos, kulturális, orvos értelmiségiek, akiknek vannak zsidó gyökereik, ha nem tartoznak is a hitközséghez, nyíltan, nyilvánosan vállalnák őseik vagy önmaguk identitását.

1947-ben, a vészkorszak utáni első rabbiavatáson, melyen ő is megkapta a szemikhát, és amelyen társai nevében ő mondott beszédet, Schweitzer József három értékre hivatkozott: a könyv, a betű, a szellem tisztelete. Ezek, ti. a Tóra, a héber nyelv és az emelkedett, művelt zsidóság voltak pályája elején az eszményei, ezek ma tanítónk, barátunk tanítása.

Post scriptum

Előadásom szövegét elküldtem St-Gallenbe, Schmelzer H. Imre emeritus főrabbinak, aki Schweitzer Józseffel évtizedeken át sűrű rendszerességgel baráti kapcsolatban állt. „Ezt az előadást Neked kellett volna megtartani” – írtam neki. Ez év február 17-én kelt válaszleveléből örömmel idézem a Schweitzerre vonatkozó sorokat. „Ez a méltatás feleleveníti mindazon szellemi és emberi kapcsolatok jelentőségét, amelyek Jóska (ז”ל) barátunk életében, zsidóságszemléletében, tevékenységében meghatározó jelentőséggel bírtak. Valójában egész rabbinikus, tanári, irodalmi és közszereplői tevékenységére a magyar-zsidó élet szolgálata nyomta rá bélyegét. Rámutatsz az eszmék és formák módosulásának a történelem alakulásával párhuzamos szükségességére. Valóban egy korszak rabbija volt. Munkásságával kapcsolatban egyben a korszak magyar zsidóságának látleletét, valamint terápiájának lehetőségeit is fontosnak tartottad említeni, felmutatni. Schweitzer Jóska barátunk jelentősége révén méltán a magyarországi zsidóság emblematikus alakja, a zsidó szellem kommunikátora, szimbóluma lett és marad. »Edel bezeichnet, einer Auswahl angehören, Ausnahme sein« (Nietzsche, Nachgelassene Fragmente, Herbst 1880, in: Sämtliche Werke, Bd. 9, S. 240).”