Lipóciában, ahol volt szerencsém(?) meglátni a napvilágot, a bennszülöttek magukon kívül mindenkit lenéztek. Senki sem lehetett olyan hóhem, sőt óberhóhem, mint ők. Az ortodox zsidót azért sajnálták le, mert ortodox, a galíciait azért, mert galiciáner, a gójt azért, mert gój. Nos, ebben a Lipóciában a ’30-as években így hangzott (természetesen megfellebbezhetetlenül) a „cionista” szó meghatározása: „A cionista egy olyan zsidó, aki egy másik zsidó pénzén egy harmadikat segít ki Palesztinába.”
Tíz-húsz évvel később ugyanebben a Lipóciában az izraeli hadseregről szóló viccek járták. Hogy aszongya: a tábornok szemlére érkezik az alakulathoz. A parancsnok odamegy a sor szélén álló katonához és valamit a fülébe súg. A tábornok felelősségre vonja az ezredparancsnokot: „Ha én idejövök megszemlélni az alakulatot, maga miért nem vezényel vigyázzt?” Mire a parancsok: „Nű, general leben, majd elterjed…” Vagy. A hadosztály előrenyomulóban van. Kohn közlegényt előrevetik egy hídhoz, amelyen az egységnek majd át kell kelnie, hogy jelentse: átjárható-e a híd. Kohn rádión sorra jelentkezik: „Nű, a páncélosok mehetnek… Nű, a tüzérosztály mehet… Nű, gyalogság stop!” A parancsnokság visszakérdez: mi történt? Mire Kohn: „Egy nagy kotya ül a hídon.” 1967 júniusában, a hatnapos háború után ezeket a bugyuta vicceket mintha csak a szél fújta volna el. Vagy ha úgy tetszik: forrasztotta a lipóciánerek torkára.
Húsz-huszonöt esztendő múltán, amikor a Szovjetunióból megindult a tömeges alija, már másfajta viccek jártak. Magában Izraelben is. Ezek már sokkal hívebben tükrözték a kort és az igazságot. Például: a luddi Ben Gurion repülőtéren leszáll az orosz zsidókat hozó gép. (Tudvalévő, hogy az orosz zsidók, így az alijázók között is, nagyon magas volt a zenészek aránya; Izraelben egyik zenekart a másik után hozták létre, már-már nem tudtak mit kezdeni velük.) A Szochnut képviselői fogadják az újonnan érkező csoportot, és nem kis megrökönyödéssel figyelik a lépcsőn egymást követő új oléket. Az első egy szaxofont tart a kezében, a második egy hegedűt a hóna alatt, a harmadik egy nagybőgőt cipel a hátán. Végre egy olyan férfi száll ki a gépből, akinek üres a keze. „Na végre – mondja az egyik szochnutos a másiknak – ez nem zenész.” A férfi visszaszól: „Pechük van. Én zongorista vagyok.”
A ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének tömeges orosz beutazását a ’70-es években megelőzte a román zsidók némileg kevésbé tömeges, de azért népes alijája. A román diktátor, Nicolae Ceauşescu majdnem hogy darabra, kilóra, de mindenesetre tőkés valutáért adta el zsidait Izraelnek. Ez a jelenség is megörökítődött egy viccben. Az alijázó zsidókat vivő vonat kifut a bukaresti Gara Nordról, amikor Evreinescu feltépi a kocsi ablakát és teli torokból kiordít: „Éljen az örök román-szovjet barátság!” Az alijázó román zsidók megérkeznek Constanţába és hajóra szállnak Izrael felé. A gőzös éppen, hogy kifut a kikötőből, amikor Evreinescu megint ordításra ragadtatja magát: „Éljen az örök román-szovjet barátság!” A társai elhúzódnak mellőle, de nem szólnak egy szót sem. Amikor azonban a hajó befut a haifai kikötőbe és Evreinescu még mindig az örök román-szovjet barátságot élteti, megkérdezik tőle. „Te megőrültél? Jó, hogy Bukarestben meg Constanţában még az örök román-szovjet barátságot éltetted, de itt mi a fenének? Mire Evreinescu: „Ez az én utolsó átkom.”
Visszatérve az orosz alijára, a Remény egyik korábbi számában már beszámoltam arról, hogyan repültek 1989-90-ben orosz zsidók Moszkvából budapesti átszállással Izraelbe. 1991 tavaszán Izraelbe utaztam lányommal családi látogatásra. Néhány esztendővel korábban ott halt meg az édesapám, és akkor is, máig is ott él családjával féltestvér-öcsém. Főszerkesztőm a Magyar Rádióban nagylelkű ajánlattal lepett meg: ha izraeli tartózkodásom alatt készítek két félórás riportműsort – egyet az izmosodó magyar-izraeli kapcsolatokról, egyet pedig az orosz alijáról –, fizetik a repülőjegyemet. Ez közvetlenül az első öbölháború után történt; a haifai Karmel-hegyen még ott álltak az izraeli lakosság védelmére odatelepített Patriot rakétaelhárító rakétaütegek.
Tel-avivi nagykövetünk, Görög János és az illetékes izraeli szervek messzemenően segítettek abban, hogy mindkét feladatomnak eleget tegyek. Mindenekelőtt összehoztak Natan Saranszkival, aki akkoriban alapította meg az orosz olék pártját, majd egy Oroszországból érkezett családdal – apa, anya, nagylány –, amely akkor már két éve élt Jeruzsálemben. Tűrhető lakásuk volt, valószínűleg nem kisebb és nem nagyobb, mint Leningrádban, ahol a családfő egy nagyüzem főmérnöke volt. A felesége is elég komoly állást hagyott ott. Most a férj egy kenyérgyárban söprögette a morzsát, az asszony egy mosodában dolgozott, de egyetlen pillanatra sem látszódtak csalódottnak. „Mi számoltunk ezzel – jelentette ki a kötelező teázás-vodkázás közepette a családfő. Normális megélhetésünk van, nekünk már másra nincs szükségünk. A lányunk viszont, aki most érettségizik, teljesen otthon érzi magát, és számára természetes dolog, hogy – akárcsak itt körös-körül mindenki – zsidó, és ezt felemlegetve nem súgnak össze a háta mögött.”
Odahaza, egymás között ennek a családnak a tagjai oroszul beszéltek. A riport elkészítése során nem is voltak nyelvi problémáink. Én nem tudok héberül, ezért Izraelben mindenütt másutt angolul szólaltam meg, azon a nyelven, amelyen a pincértől a buszsofőrig folyékonyan vagy akadozva, de jóformán mindenki beszélt. Jóformán. Mert akkor azért már akadtak kivételek is. Egy alkalommal kerestünk valamit egy önkiszolgáló üzletben, de sehogyan sem találtuk. A lányom megkérdezett egy eladót, az azonban az angol szó hallatán csak a vállát vonogatta. „Kérdezd meg oroszul!” – tanácsoltam a lányomnak, aki orosz tagozatos gimnázium tanulója lévén egész szépen beszélt oroszul. Ha nem is tökéletesen, mint az eladó, akinek ez volt az anyanyelve. Héberül bizonyára tisztességesen megtanult az ulpánon, de az izraeli általános iskolában kötelező és általában jól oktatott angol hiányzott neki.
Akadt azonban, akinek a héber is. Riport utam során elvetődtem Ejlátra. Már harmadik napja tartózkodtam ott, amikor egy a tengerpartról felfelé vezető széles utcán megszólított egy hölgy és minden bevezetés nélkül, ékes oroszsággal arról kérdezett, hogyan juthat el a buszpályaudvarra. Már kiismertem magam annyira a városban, hogy eligazíthassam. A hölgy megköszönte a felvilágosítást és tovább ballagott. Én csak vagy húsz lépés megtétele után kezdtem el azon töprengeni, hogy miért szólított meg a matróna éppen oroszul, kivált, hogy akkoriban még alig telepítettek le orosz olékat Ejláton, és az orosz turisták hada is csak fél évtizeddel később lepte el a Vörös-tengerparti várost. A valószínű magyarázattal egy barátom szolgált, amikor beszámoltam neki erről a meglepő találkozásról: „Azért szólított meg az öregasszony oroszul, mert semmilyen más nyelven sem tudott.”
Hasonló, ám mégis ellenkező előjelű tapasztalatot szereztem viszont egy haifiai külvárosban, ahol egy üveg kóláért tértem be egy kisebb boltba. Odaléptem a pulthoz, ám még mielőtt megszólalhattam volna (természetesen angolul), az eladó foghegyről odavetette: „Vam csego?” Ami nagyjából úgy fordítható oroszból, hogy „mit akar?” vagy még inkább: „mi kéne magának?” Pontosan úgy, ahogyan egy rosztovi vagy egy novoszibirszki gasztronómban kérdezték volna. Vajon ez a nő miért szólt hozzám oroszul? Mint megtudtam, Haifának ebben a negyedében nagyon sok új orosz olé lakik, és ebben a boltban jóformán csak ők vásárolnak. Nem úgy, mint a hegyre felkapaszkodó haifai főutca egyik optikus üzletében, ahol a lányomnak kerestünk napszemüveget. Meghallottuk, hogy az eladók egymás között oroszul beszélnek, így mi is így szóltunk hozzájuk. Gyermekem legalább húsz szemüveget próbált fel, de egyik sem nyerte el a tetszését. Én már frászban voltam, hogy az eladók besokallnak, és a pokolba küldenek (ahogyan hasonló esetben egy szovjet üzletben), de nem ez történt. Amikor vásárlás nélkül távoztunk, ezzel búcsúztak: „Máskor is legyen szerencsénk!” Sok évet húztam le a Szovjetunióban, igazán sok és sokféle boltban fordultam ott meg, de egy haifai üzletben hallottam először pénztárostól a „szpaszibo” szót. Itt, úgy látszik, már sokakat megfertőzött a burzsoá kalmárszellem.
De találkoztam Izraelben kevésbé perfekt „orosszal” is. Rison Lezionban pénzt kellett váltanom. Egy barátom azt tanácsolta, hogy ne a bankban végezzem el ezt a műveletet, hanem a piac mellett. „Ott majd meglátod a maszek pénzváltókat. Ne félj, nem csapnak be, és valamivel jobb árfolyamon váltják át a dollárt sékelre, mint a bankban. Itt mindenki így tesz.” Na jó, gondoltam, when in Rome, do as the Romans do. (Rómában járj el úgy, mint a rómaiak.) Pesten arabok a pénzváltók, Rison Lezionban zsidók. A pénzváltókat nem volt nehéz megtalálnom, mert a sarkon álldogáló mindkét maszek pénzváltó öregúr kalapja mellé (a szó szoros értelmében) oda volt tűzve egy-egy ötdolláros. Majdnem úgy jártam velük, mint a lányom az önkiszolgálóban az eladóval: egy büdös szót sem beszéltek angolul. Átváltottam oroszra. Ezt már értették, de észrevehetően rosszul, erősen idegenes kiejtéssel beszélték Puskin nyelvét. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: honnan érkeztek Izraelbe? Nos, Rusztaviból, illetve Goriból. Mindketten grúz zsidók voltak, a második ráadásul még Sztálin földije is.
Az orosz alijával, az abszorpcióval (a Szojetunióból frissen érkezett és akkoriban még egyre érkező olék integrálásával), lakáshoz juttatásával akkoriban külön kormánybizottság foglalkozott. Ennek elnöke Áríel Sárón, a későbbi miniszterelnök volt. Mint a riportműsorom témájába vágó talán legilletékesebbtől mindenekelőtt tőle kértem interjút. Amíg ez több áttételen át intéződött, elutaztunk Haifára az öcsémhez. Neki is elmondtam, hogy már volt alkalmam találkozni többek között Saranszkival, Netanjahuval (akkor még csak mint külügyminiszter-helyettessel), Sáróntól azonban még várat magára az időpont.
– Talán tudok segíteni – így az öcsém, amire őszintén elcsodálkoztam. Tudniillik, úgy ismer(t)em őt, mint akit a politika kevéssé érdekel, és aki, ha néhanapján mégis elmegy szavazni, balra voksol. És akkor éppen ő tudna segíteni abban, hogy a keményen jobboldali Sárón fogadjon engem? Öcsém azonban elmagyarázta, hogy a feleségének az első unokatestvére, Lili, „Árik” felesége.
– Ádám, ezt te sosem említetted! – jegyeztem meg. Mire ő: – Szégyelljük.