Eszter és Ábrahám a háromárbocos orrában állt. A látóhatár alján a nap az imént emelkedett ki a tengerből. Vakított, ahogyan reggel mindig. Fényesebbnek látszik, mint valójában. Ez a túlértékelt fény adja a reményt. Érzed, ahogyan a szíved körül melegség lebeg. Simogat a langyosság. Érzed a bőrödön. Felemeled a karod, hogy megfogjad. Utána nyúlsz. Mert amit a kezedben érzel, az valóságos. De semmi sem marad a kezedben. Megérint téged, de neked nincs bizonyosságod, hogy mindez valóságként tapintható. Nem is megfogható. Csak érzés, a biztonságé. A felkelő nap sugarai árasztják a biztonságot. Ameddig Ábrahám apja, Dávid HaKohén élt, ha csak tehette, napkeltekor együtt a látóhatárt keresték. Mindig ott, ahol előbukkant a nap. A spanyol föld volt a felkelő nap biztonsága. Minden reggel.
Egy idő óta keletnek haladtak, de a hajó, amikor a tengerből felbukkant a nap, a közeli partot követve, enyhén délkeletnek fordult. A vitorlák befeszültek. A matrózok a hajó bal oldalán kissé kiengedték a köteleket, jobbról meghúzták. A vitorlák előbb meglazultak, aztán, ahogyan a part felé fordultak, újra megfeszültek. A parton hófehér házak látszottak. Nagyobb települések egymás mellett. Alig volt közöttük senki földje. Nem is volt. Minden föld valakié, mondta ki hangosan a fiú a gondolatát. De elharapta a végét, ahogy észrevette, hogy hangosan mondta ki. Eszter ránézett. Nem kérdezett semmit, ha akarja, majd elmondja, mire gondol. Minden föld valakié, folytatta most már hangosan. Spanyolföld a spanyoloké. Eszter, hogy kizökkentse melankóliájából közbevágott: Mi is azok vagyunk, te különösen. Az édesanyád büszke a családjára. Kezét Ábrahám tarkójára szorította, tenyerében érezte a vér lüktetését.
Alig aludtak az éjszaka, gyorsan érkezett a hajnal. Mindent feladtak. Múlt nélküliek lettek. A múlt megfoghatatlanná vált. Elfolyt az emlékezetből, csak tátongó üresség maradt. Amibe nem lehet belekapaszkodni, mert eleresztette őket. A karavella gyorsan és könnyedén manőverezett. Minél távolabb az Ibér partoktól. Minél messzebb az új, életerőtől duzzadó keresztény királyságoktól. Minél messzebb attól a földtől, ahol zsidó ősei ezernégyszáz éve éltek, ahonnan ki sem tették azóta a lábukat. Tovább talán, mint azt megelőzően Izrael földjén. Melyikhez is lehet több közük? Ábrahámot elborzasztotta a kimondhatatlanul sok év. Ő is életerőtől duzzadt. Mint a keresztény királyságok. Nem érezte magát kereszténynek, életereje is máshol duzzadt. Éjszaka, Eszter mellett, aki már a felesége. A vér dagasztja őt is, mint a spanyolok büszke keblét. Arra gondolt, amit apjától hallott. Isten rájuk rótta a gyermekek nemzésének kötelezettségét, ő mégsem ezért ölelte az éjszaka a feleségét. A gyermek – ha majd egyszer lesz nekik – csak ráadás. Az apja, talán két évvel az ő, titokban elkövetett bár micvója után, azt mondta egy forró napon, Tisa’ be’áv után, miközben Marija, a felesége fehér ruhában táncolt előttük a ház udvarán, hogy férfi és nő együttlétében, az azt követő beszélgetés a legszebb. Ha majd megnősülsz, mondta, soha ne bújj az asszonyod mellé fáradtan, hogy hamarosan mély álomba aludjál. Marija akkor megállt a férfiak előtt, és egy Mose ibn Ezra versbe fogott. De Ábrahám illetlennek találta azokat a sorokatés szégyenlősen elsomfordált. Mikor már messzebbről visszafordult, apját látta, ahogyan az anyját hófehér hosszú tunikájában, a derekára kötött vörös selyemövvel, magához vonja. Mint az a ház úrnőjéhez illett, abban a régi korban, amikor Róma császárát várta a helytartó vacsorára. Az az öv vércsepp a női tisztaságban.
Milyen érdekes, Ábrahám meglepődött saját, hirtelen támadt gondolatától, a két vér, amely ereiben kering, éppen fordítottan határozza meg kötődését. Zsidó szokás szerint az anyja jogán lehetne a közösség tagja. Vizigót családjában az apai vér határozta meg a hovatartozását. Ezek szerint ő egyik néphez sem tartozhatna. És mégis. Éppen emiatt van a senki földjén. Nem, ez a hajó nem a senki földje. Ő választott. A menekülést választotta.
Al-Dzsazáír Beni Mezrana felé közeledtek. A szigetek, amelyek összeépültek a szárazfölddel, viszonylagos önállóságot vívtak ki a bagdadi kalifátustól. A hajó farában az arab kormányos erős kézzel tartotta egyenesben a kormánykereket. Izmos, meztelen karján új irányt vett a reggeli nap. Sokkal erősebb volt, mint a hajón utazók bármelyike. Azt tehetnek velük, amit akarnak. A lány és a fiú szorosan egymáshoz tapadtak. Törvény szerint már tehették. Ráchel mondott áldást rájuk, amikor a rebbe az elmúlt héten összeadta őket. Jáen rabbija jól emlékezett a tizenkilenc évvel ezelőtti napra, amikor fiatal tanítóként ő vette át a nyolcnapos fiúgyermeket az ajtóban Rácheltől, hogy átadja Dávidnak, a gyermek apjának, és az tovább a szándaknak, Áronnak, aki a brit mila közben az ölében tarja Ábrahámot. Mindez már időtlen idővel ezelőtt történt. Dávid ott van Sevillában eltemetve, a ház udvarában, ahová majd Mariját is temetik, ha eljön az ő ideje. Sem keresztény, sem zsidó temetőben. A senki földjén. Ott, ahol szerelmes volt. Egy nőbe, aki viszont szerette. Egy vizigót nemes asszony.
Menekülő zsidók utaznak a hajófedélzeten. Meg mórok, azok is menekültek. Most a megfutamodás ideje jött el. Mindenki, aki naggyá tette Spanyolföldet, fut valamerre. Meg gazdaggá. A tűzvészt követő hetekben a spanyol király nevében furcsa szerzetek járták a zsidó negyed üszkös romjait. Túlélőket kerestek, akiket hitükről kérdeztek. Vallják meg hitüket, fel kívánják venni Krisztus hitét, vagy továbbra is ragaszkodnak zsidóságukhoz? A hittel kereskedtek. Mások hitével. Keresztlevelet adtak, jó üzletként. Aki betért, az a megváltás ígérete mellé új keresztényként Kasztília uralkodójának bizalmát is megszerezte. Ugyanez ismétlődött, újra és újra. Mindig, amikor isten választott népe elhitette magával, hogy minden rendben van körülötte. Hogy a most kezdődött, felvilágosult tizenötödik század a fény és a szellem százada lesz. Nincs mitől tartaniuk. A keresztény királyoknak szükségük van rájuk. Tudósokra, művészekre, bankárokra, pénzügyi szakemberekre, és főleg orvosokra.
A zsidó negyed üszkös romjai elevenednek meg. A király emberei hatvan zsidó családfőt vittek a város börtönébe. Néhány ott maradt mórt is, csakis a rend kedvéért. Azt mondják, a király nem bízik bennük. Mégiscsak visszautasították Krisztus hitét. Vagy ha fel is vették, hát marrannusok csak − látszat keresztények. Olyanok, mintha… Csak a túlélés kedvéért. Azt mondták, a király elrendelte kivégzésüket. Azét a hatvanét. A kivégzés előtti éjszakán, amikor a foglyok egyfolytában imádkoztak, a velük fogságra vetett Simon ben Smia rabbi, a kezébe vett egy darab szenet, és a börtön falára felrajzolt egy hajót. Túl az esti imán. Isten nevét kezdte ismételgetni, és a rabok vele ismételték. Beleült a rajz közepébe, és így szól a foglyokhoz: Aki hisz Istenben, és ki akar innen szabadulni, tegye az ujját erre a hajóra, és üljön mellém ebbe a hajóba, mert ez a menekvés hajója. Mindig van hajó, amin menekülni lehet. Mindnyájan a hajóra tették a kezüket. Valamiben hinniük kellett. A falra rajzolt hajó pedig egyszerre megelevenedett, valódi hajóvá vált, és elindult. A foglyok beszálltak, és a hajó áttörte a börtön falát, kisiklott az útra, onnan a tengerpartra, majd a nyílt vízre, és meg sem állt Al-Dzsazáír Beni Mezrana kikötőjéig. Persze nem biztos, hogy pontosan így történt. Máskülönben hogyan került volna a hajóra több más nővel, és gyerekkel együtt Eszter is, Lea lánya? Már a haszene után, amikor Lea, és Lea anyja Ráchel, Marija helyett, együtt fogták közre Ráchel unokáját, hogy zsidó szokás szerint hétszer kerülje megvőlegényét.
Ráchel és Lea, ismételte a rabbi az esküvőn, mintha jelentést értene a nevekbe. Jákob asszonyai, akik Izrael tizenkét törzsét hozták a világra. Két testvér, akik szeretik egymást, és Izraelt, a férfit. Akárhonnan is jött Ábrahám, akárki is az anyja, emeli fel a hangját a rabbi. Tekintete a közösség minden egyes tagján elidőz. Az a félelem van a hangjában, ami erőt sugároz. Hogy erősnek lássák azok, akik hallgatják. Hosszan néz a szemekbe, úgy, mintha azt akarná, hogy mondandója soha ne merüljön feledésbe. És te Eszter, és ti valamennyien, szeressétek ezt a férfit, akinek nagyon messziről jött az anyja, messzebbről, mint Spanyolföld legtávolabbi sarka, messzebbről, mint közületek bárki is. A saját akaratából, a saját elhatározásából jött. Kölcsönkért fehér ruhában, mint a király lánya, vagy mint a főpap lánya. Mint Jeruzsálem bármely lánya. Ott táncolt a hegyekben, együtt a többiekkel. Hogy ne pusztuljon ki Izrael egyetlen törzse sem. És ez mindennél kedvesebb Isten előtt. Az ember által maga választotta szeretet mindennél erősebb.
Marija lehajtott fejjel hallgatja a rabbit. Elégtételt érez. Sevillában senki sem tudja, hogy Jáenben a zsinagógában ül. Csak a püspök, Sevilla püspöke, de ő a gyóntatója, és ő hallgat. Persze mit ér a zsidók tisztelete, ha egyáltalán tisztelik őt? És nem bolondnak tartják? Ezek a zsidó nők körülötte a karzaton, vajon hasonlóan cselekednének, ha a szerelmükről lenne szó, mint ő? Nem biztos benne. Ráchel és a családja igen, de a többiek, ők is? Nem, a többség a biztonságot választaná. Ha szabadságukban állna valóban választani, mindegyikük a biztonságot választaná. Nem bánt meg semmit. Nincs is miért.
A gyűrűt már felhúzták egymás ujjára. Nem érti a héber szöveget, csak azt tudja, azt is Dávidtól, hogy a hatodik áldás nekik szól. Eszter valamelyik közeli rokona mondja: Száméáchteszámách réim hááhuvim, keszámécháchájecirchábegán éden mikedem. Adj sok örömet e szerelmes párnak, ahogy az Édenkertben örömet okoztál annak idején első teremtményednek.
Még a nők számára elkerített helyek között is külön elfüggönyözött helyen áll, mellette kisebbik gyermeke, a lánya, aki az ő nevét viseli. Kár, hogy Dávid nem láthatja már a lányát. Milyen büszke lenne rá. Szép, mint az anyja, csodálatosan szép a tizenhat éves lány, akit Sevilla püspöke tartott keresztvíz alá. Reméli, hogy neki nem kell azt a kitérőt megtennie, mint neki kellett. Lám, ez a vágya mennyire zsidós. Kasztíliai nemes asszonyként eszébe sem jutna egy ilyen gondolat. Most meg ez a legtermészetesebb, hogy ez az első gondolata.
A hajó összezártsága csak fokozza egyedüllétüket. Kettejük közös elhagyatottságát. Egyedül vannak, könyörtelenül. Senkire sem számíthatnak, csak egymásra. Persze, a zsidó közösség, itt a hajón, a menekülők, akiket az üldöztetés ideig-óráig összetart, de aztán, kinek hogyan alakul majd az élete, úgy marad meg nekik, vagy sem. Vagy majd ha kikötnek azon az Al-Dzsazáír Beni Mezrana nevű településen, ki tudja, hogyan fogadják őket az arabok. És ha tovább kell állniuk, Izrael földjén, vagy bárhol máshol, ahol megtelepedhetnek?
Ahogy Ábrahám magához öleli Esztert, inkább az aranysárga napkorongnak beszél, semmint a feleségének. Bár a nap, amelyik ott világít előttük, bizonyára jól ismeri ezt a történetet. Ha máshonnan nem, hát Dávid HaKohéntól, akitől Ábrahám is ezerszer hallotta. Titus légióiról, amelyek maguk alá gyűrték Jeruzsálemet. Hispánia helytartójáról, aki előkelő zsidókat kért hadizsákmányként, hogy felvirágoztassa tartományát. Hajókról, amelyek elhozták őket Hispániában, meg az egy isten hitét. A családjáról, akik Aragóniában alkudoztak friss tintahalra, meg polipra, hogy legyen mit felszolgálni Róma császárának látogatásakor a helytartói palotában, vagy selymet készítettek, hogy legyen mibe öltöztetni a rómaiak asszonyait. És mindez már olyan múlt, amihez semmi köze sincs. Nem szabad, hogy köze legyen. El kell felejtenie, máskülönben menthetetlenül elveszik.
Amikor a hajó kikötött, Simon ben Smia rabbi engedélyt kért a helyi muszlim hatóság képviselőitől arra, hogy a sevillai zsidókkal és mórokkal letelepedjen a városban. Az engedélyt megkapta.