Lengyel Menyhért (1880-1974)
Hollywood és New York között él. Együtt vacsorázik az elnök feleségével, Mrs. Roosevelttel. Gershwin koncertjén ül és Bartókra gondol, hogy később felmerüljön benne az ötlet: Bartók maga a film, amint a zeneszerző vándorol hegyen-völgyön és gyűjti a népzenét, amiből szimfónia lesz. A kopott megjelenésű Dohnányit hallgatja, aki egyszerű, de ihletett játékával észrevétlen lenyűgözi a bizalmatlan amerikai közönséget. Hallgatja Hubermann és Menuhin hegedűjátékát, Doráti Antal koncertjét és magyar szóra vágyik, magyar baráti beszélgetésre. Szerencsére Kármán Tódor ott van. Lengyel le is írja később naplójában Kármán karrierjének rövid történetét: „Elmondja, hogy a repülés iránti érdeklődése onnan támadt, hogy még a békében Vészi Margit Párizsban szekírozta, keljen fel öt órakor reggel, s nézzék meg az első repülő mutatványt. Nem akart, de végül Margit, aki idegen, hisztérikus és erőszakos, rávette… Kimentek, megnézte. Akkor támadt az érdeklődése a repülés iránt, mely Németországon keresztül Kaliforniába, majd Washingtonba vezette, ahol döntő szerepe lett az amerikai repülés kifejlődésében (a vezérkarral együtt dolgozott), amely megnyerte a világháborút. Szóval Vészi Margitnak köszönhető, hogy megnyertük a világháborút!”
Beköszöntött 1939., Európa rohant a háborúba. „Egész nap a magyar zsidótörvény felháborító depressziójában éltem, a reménytelen gonoszság és ostobaság feletti rémületben. Szörnyű ez a német áfium” – áll a naplójában 1939. január 11-én. Február 18-án pedig ez: „Magyarország címére: a nemzet nem kaszinó, ahová fel lehet venni, s ahonnan ki lehet rekeszteni a tagokat…
Szánalmas, mikor egy ilyen kis nemzet közepes vagy buta politikusai szerint rendezi be az életét.” Még Ignotus írta régen a Nyugatban: „Az is prófétai vonás Lengyel Menyhértnél, hogy nem tud megnyugodni a világ sorában.” A világbéke lehetőségét mind az első, mind a II. világháború hat pusztító éve alatt, és aztán egész életében kereste. 87 éves korában megtalálni véli a megoldást: „… világbéke csak akkor lesz, ha a politikát kiütve a férfiak kezéből – nők veszik át.
A politika legyen a nők kezében… ők a fiaik, a férjeik életét nem fogják föláldozni.” Kilencvennégy évesen világkongresszust akart összehívni – még a kongresszus törvényjavaslatát is elkészítette −, ahol a világ legokosabb emberei „elrendezik” a világbékét. Lengyel Menyhért Európában rekedt családtagjait elpusztította az embertelenség, húga és annak 4 gyermeke, 2 unokája is Auschwitz áldozatává vált. Fájdalommal, keserűséggel írja: „Az igazságérzet, ami a legjobban lázong az emberben, hogy mondjuk, egy szegény zsidó asszonyt Hejőcsabáról elvisznek Auschwitzba elégetni. Mi ez?… Drága anyám halálhíre jött… Emmy és Eti tragikus pusztulása – nővérem családjáról még ma sincs hírem – Gott strafe Hitler – Isten büntesse meg Hitlert… − hogy lehetett ezt a disznót egy napig megtűrni.” „Magyarországtól udvariasan búcsút kell venni… Így kell kirekeszteni zaklató érzéseim közül régi hazámat – amely rémítő ostobasága, gonosz könnyelműsége és jellemtelensége áldozata lett.” Az élet folytatódott. Filmet tervezett Szenes Anikó életéről, de a Szenes család nem támogatta ötletét. Raoul Wallenberg életét tervezte kutatni és megírni 1946-ban. Aztán sorra következtek a kudarcok. Hol arról ír, hogy „Szó szerint nincs pénzünk ennivalóra”, hol arról, hogy 5 dollár az összvagyona.
Humorral, önmarcangolással, aztán ismét ötletekkel, tervekkel, néhány sikerrel telnek az évek és a napló lapjai: „Az élet elviseléséhez készpénz kell vagy filozófia. De jobb a készpénz.”
1950. március: „Bennem egy tehetséges író és egy jó filozófusanyag küzd egy ijedt kis ügyessel, aki szegény gyerekkorától, egzisztenciális pániktól s betegségképzetektől terrorizálva folyton akadályozza kis mesterkedéseivel egyénisége kifejlődését. Ezért életművem kapkodó, befejezetlen volta, s ezért életemnek ez a kicsinyes vonala s ijedtsége…”
Egy hónappal később: „nem az íráshoz, nem az üzlethez, nem a politikához – az élethez kell tehetség.” 1951 szeptemberében New Yorkban szép sikerrel bemutatták a Mandarint. Ez jó gyógyír volt, ugyanis a darab első külföldi premierje még Németországban, Kölnben botrányba fulladt. Itt az előadás szünetében a karmestert felkereste egy tekintélyes úr, és követelte a játék azonnali beszüntetését. A zene remek, a librettó viszont erkölcstelen – mondta, aztán bemutatkozott: Konrád Adenauer polgármester.
A 75 éves író utolsó nagy amerikai fellángolása és terve 1955-ben a televízió meghódítása.
Négy év múlva már rezignáltan írta: „1924-25-ben 12 magyar színdarab került színre a Broadway-n! És ma?” Majd később: „1000 tv író van itt – el kell menekülni!”
Napló, 1960. május 10.: „Nekem csak két koffer kell. Egyikben a darabjaim, másikban az irataim. Ez az egész.” Vinkó József szerkesztő írja: „Menyus bácsi pedig semmi máshoz nem ragaszkodott, csak két kofferjához, az „értékpapírjaihoz”. Már-már szánalmas volt az a harpagoni aggódás, amivel ezt a két (vagy néha több) koffert óvta-babusgatta számtalan költözködésük során; soha egyetlen napra sem vált meg tőlük, cipelte őket magával, hordárt, taxit híva segítségül. A két kofferben néhány jegyzetet, két-három legkedvesebb (soha be nem mutatott) színdarabját leszámítva valóban élete legfontosabb kincsei voltak: a naplói. Húsz kötet sűrűn teleírt fekete, sötétkék és zöld notesz – egy élet dokumentumai.”
Lengyel Menyhért 1960-ban, mindkét kofferjával visszaérkezett Európába, Nápolyba.
Szeptember táján elkezdte írni önéletrajzát, amiből végül is csak nyolcvan oldal készült el. A tervezett „nagy mű” befejezetlen maradt. Munkásságáért 1963-ban Róma város nagydíjával tüntették ki. 1965-ben Rómában befejezte biblikus vígjátékát, a Lábán leányait is. Ehhez az akkor már óvatos Lengyel Menyhért még a pápa hozzájárulását is megszerezte. És következtek az idős író útravalói, életbölcsességei, emlékei: „Ahova mégy, ahol vagy, érezd magad jól. Rajtad múlik.”
„Lehetséges, hogy a földi élet a létezésnek a legmagasabb foka, s mi a mennyországban élünk – annyi érdekeset és szépet nyújt az élet −, csak mi nem élünk vele, s örülnünk neki – nincs hozzá tehetségünk.” (83 évesen)
Az emberiséget boldoggá tenni: megfosztani az elmúlás rémületétől.” (87 évesen)
„Kosztolányi Dezsőné, Görög Ilona 82 éves korában meghalt. Ő volt az első nő, akivel tartós szerelmi esetem volt… majdnem úgy volt, hogy elveszem feleségül… De később ő aztán Kosztolányihoz ment férjhez… Évtizedek teltek el, míg egyszer Amerikából látogatóba Budapestre érve találkoztam Ilonával. Idős nő volt – néztük egymást, emlékeztünk egymásra, de nem mentünk bele a múlt emlékeibe.” (88 évesen)
„Az a jó, mikor együtt él egy család, mikor az életnek van egy bizonyos bensősége.” (93 évesen) Végül 1974 októberében végleges hazatérése után Budapesten: „Ez mégis az én nyelvem. Én egy megsemmisülés előtt állok, De az a szép ebben az egész dologban, hogy olyan emberi.”
A megújított magyar állampolgárságáról szóló, néhány nappal korábban elkészített igazolványát már nem tudta átvenni. Tüdőgyulladásban halt meg 1974. október 23-án.
Lengyel Menyhértnek 1938-tól 1986-ig egyetlen kötete sem jelent meg Magyarországon, és színdarabjait távozása után harminckét évig nem játszották. Balmazújvárosban a városi könyvtár őrzi nevét és itt áll mellszobra is.