I.
Apám frakkos vadászatai
1941 kora telén apámat, Braun Hugót váratlanul vadászatra hívták a Békés megyei Szabadkígyósra. Őz-, vaddisznó és fácánvadászatra szólt az invitáció; az esemény estéjén pedig vacsorát adnak az Ybl Miklós tervezte kastélyban.
Papa úgy jött haza az irodából, mint aki a felhők felett jár. Arca ragyogott, kedve szárnyalt, csaknem énekelt.
Az ebédnél közölte a nagy hír részleteit. A vadászati meghívást a Pipis malmos családtól kapta, hiszen apánk náluk dolgozott: a cég főkönyvelője volt. Eredetileg a malom tulajdonosát Pipis Pálnak hívták, aki viszont élő édesapja miatt az ifjabb megjelölést viselte, holott már ő is koros ember volt. A meghívót a házigazda, báró Wenckheim Lajos írta alá, és tudtul adta, hogy az eseményen jelen lesz a vadászat fővendége: vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország főkormányzója.
Akkor az volt a szokás, hogy ha hajtást rendeztek, az eseményre meghívták a tulajdonos birtokával közvetlenül szomszédos földek gazdáit is. A Pipisek, a maguk négyezer holdjával közvetlenül érintkeztek a Wenckheim birtokkal, és így a protokoll szerint meg is kapták az invitációt.
A meghívóról néhány fontos eligazítás kiderült. Az esti vacsorán kötelező öltözék a frakk. Továbbá a Wenckheim-család elvárja, hogy a társalgás kizárólag német nyelven follyék. Végül amennyiben a tisztelt meghívott vendég akadályoztatva érzi magát, helyettesről – azonos kitételek mellett – gondoskodni szíveskedjék.
Miután a Pipis-család, de elsősorban Pali bácsi tudott „nyelvül” – jóllehet ez a nyelv nem a német volt, hanem a szlovák, közönségesebben a tót, gondoljunk falunk nevére, Tótkomlósra –, a gazdag malmost a vadászat ettől a ponttól már nem érdekelhette. És helyettesként kijelölte Braun Hugót. Főkönyvelője tudott németül, késsel-villával enni és cseverészni, ahogyan a tanult, művelt emberek.
Apám ettől a perctől a készülődés lázában égett. Frakkot csináltatott, de nem a komlósi zsidó szabóval; ez az illető ilyen ruhát még sohasem készített, hanem beutazott Szegedre, és ott egy rendes, keresztény mesterrel megvarratta a rangos, fekete öltözéket. Csillogó reverrel, ahogy kell.
Ez azért nem volt könnyű feladat. Apám köpcös volt, enyhe pocakkal, távol állt tőle a kisportolt, szálfa termet. De mert a különleges öltözékhez illő cipő is dukált, hát vett egyet. És vett őszi nagykabátot, sálat, csokornyakkendőt, kalapot. Sőt, magára a vadászatra is beszerzett bakancsot, vadászruhát, buggyos bricseszt, viharkabátot, sőt néhány vadászati könyvet. Tudta: puskát ugyan nem vesz a kezébe, mert lőni soha nem fog. Mint ahogy vadat kergetni sem, de gyanította: a díszvacsoránál a vendégek alighanem hosszan beszélgetnek majd a hajtás fordulatairól, az állatgyilkolás dicső eseményeiről, tehát erről a témáról neki is illik értő módon szót váltania.
Az otthoni ruhapróbákon az egész család jelen volt. A nagyszülők, nagybácsik-nénik, a rokon gyerekek, valamennyien ott szorongtak a tükör előtt, kifogásokat mondtak és tanácsokat adtak. Mindenekelőtt gratuláltak.
Eljátszatták apámmal az egyes találkozásokat, legfőképpen a bemutatkozást vitéz nagybányai Horthy Miklós főkormányzó előtt, továbbá azt, miként köszöni meg – Pipis Pál nevében is – báró Wenckheim Lajosnak a megtisztelő meghívást, a gesztust.
Csakhogy. Amikor Pipis Pál malom- és földbirtok-tulajdonos már megkapta a báró úr meghívóját a vadászatra és a vacsorára, és arra ő megküldte üzenetét miszerint – sajnálatára – az eseményen nem tud részt venni, de maga helyett elküldi Braun Hugó főkönyvelőjét, a bécsi Anker-cég pénzügyi levelezőpartnerét, kisvártatva megjött a báró úr titkárának lakonikus válasza is.
A kivételes vadászaton és az utána következő vacsorán csak „rendezett vallású” személyek vehetnek részt, egyebek nem kívánatosak. Így a Pipis úr által javasolt illető meghívására nincs módja igent mondani.
Puff. Pipis Pali – ilyen ember volt – megvonta a vállát. Egyik vadászat után jön a másik, az egyik meghívás olyan, mint a másik, azaz az előkelő esemény tovább már nem érdekelte.
Nem így az édesapám. Hugó egyszerűen belebetegedett a kapott pofonba. Anyám vigasztalta: a zsidók túlélték a fáraót, aztán a Római Birodalmat; kiűzték őket Ibériából, mégis kicselezték az inkvizíciót; lassan az orosz pogromok is kifulladnak, vagyis miért szomorkodjunk, hogy nem mi nyertük meg az amszterdami nemzetközi sakkversenyt?!
– Hát én így vagyok a te vadászatoddal – mondta a mama. – Először is egy zsidó nekem ne vadásszon. Nem beszélve arról, hogy mit keres egy Braun Hugó néhány tréfli állat lelövése körül? Másodszor, örülj, hogy a gójok okosabbak nálad. Mert ők, lám, nem engedtek a vadsertések és a kinigli nyulak közelébe. És van neked fogalmad arról, hogy mibe került nekünk ez a te kis hiúság-maratonod?! Ennyiért egy boltos sarki kőházat vehettünk volna itt, a komlósi kerületben!
Szegény apám sápadtan hallgatta mama kifakadásait. Pedig, ha tudta volna, mi jön ezután, még a zavarát is elfelejti. Mert egy év sem kellett, hogy behívják munkaszolgálatra, és elvigyék először Gyomára, majd később Hajdúhadházára, aztán Lajosmizsére. Hogy ott éjjel a poloskás, bolhás pajtában aludjon sorstársaival, legyöngülve, megalázva, nappal pedig a vasúti talpfák elhelyezésére, szerelésére, az acélsínek kifeszítésére kényszerítsék. Ezt követően, 1944. januárjában aztán átvezényelték Óbudára, az Árpád Gimnáziumba, mert az iskolakezdésig ott alakították ki hadi körletüket. Az Árpád (akkor: Horthy) hidat az angol és az amerikai repülőgépek gyakran lőtték, bombázták, a megrongálódott vas-, acél és sínszerkezeteket pedig a zsidó munkaszolgálatosoknak kellett kijavítaniuk.
Hogyan szerepelhetett mindeközben apám fejében, tudatában Horthy Miklós?Mert hogy a híd nevében bizony ott volt a nap minden percében. De talán még Wenckheim Lajost is a semmibe kívánta, pedig akkor még nem tudhatta, hogy a gróf bájos ifjú felesége, gróf Teleki Marietta nem volt más, mint a főkormányzó titkos szeretője, és így az asszony az egész vadászatot azért szervezte, szerveztette, hogy ők ketten, a főkormányzóval alkalmat találjanak bizonyos időre a bizalmas és fedett együttlétre. Az álcázott randevúról én magam is csak akkor szereztem tudomást, méghozzá Karády Katalinról megírt könyvem anyaggyűjtése idején, amikor elolvastam Ujszászy István kémtábornok titkosított feljegyzését H. M. barátnőiről.
Apám ilyesmiről nyilvánvalóan nem tudott. Nem is tudhatott, viszont más „rendezetlen felekezetű személyekkel” együtt a Józsefvárosi főpályaudvaron felültették a Bergen Belsenbe induló magyar-német vonatra, amely magyar zsidók egy csoportját a nácik nagy vadászatára vitte. Ahol, persze, nem ő vadászott, hanem őrájuk vadásztak.
Szerencsére, a világháborút túlélte, ha súlyos sérüléssel is. Hazajött, mint ahogy pokoljárásunkból mi, családjának közvetlen tagjai is hazajöttünk.
Hát ilyen volt akkor a világ. A történelem. És az ember.
#