A zsidóknak az olaszok ókori elődeivel, a rómaiakkal történt első találkozásaik között akadtak szép emlékűek is, mint például amikor (Kr. e. 167-ben) a római hadsereg a szeleukidák elleni csatájában szövetségre lépett a zsidó vezér Makkabeus Judás csapatával, viszont 63 és70 között rómaiak és zsidók már egymás ellen harcoltak. A hosszú évtizedekig zajlódó háborúzások, Róma birodalmi hódításai, Izrael leigázása a zsidóságra nézve tragikus volt. Katasztrófák, tragédiák előbb is, később is sújtották a zsidó népet, szenvedéseik sorozata hosszadalmas história. A zsidók és olaszok viszonyának története ugyanakkor más szempontokból igen komplex és bonyolult, röviden írni róla fölöttébb nehéz, ha nem lehetetlen. De kezdjük az elején.
Ókor és kora középkor
Róma hadjáratai indították el a zsidó diaszpórát. A győztes rómaiak fennhéjázása magyarázat lehet arra, hogy a hazájukat elhagyó zsidók nagyobb tömegben nem a Rómához tartozó itáliai vidékeket választották elvándorlásuk célpontjának, még kevésbé a birodalmi fővárost, ebbe az irányba csak kisebb csoportok tartottak, többségükben a Földközi tenger medencéjében máshová, illetve az Eufrátesztől Keletre, észak-keletre mentek, nem gondolva, hogy errefelé sem fordul jobbra a soruk. Az itáliai félszigeten és a hozzá tartozó szigeteken élő helyi, eleve vegyes összetételű „bennszülött” lakosságon belül a zsidóság törékeny kisebbség, mára csak egy elenyésző etnikum. A 15. századi legkedvezőbb, 0,7-0,9 százalékos arányszámuk napjainkra 0,075-re apadt, vagyis a 15. századi 8-10 millió helyiek között (Itália még nem ország, következésképp olasz népről sem beszélhetünk) 70 ezer zsidót számláltak, jelenleg a körülbelül 60 milliós országban 45 ezerre becsülik a zsidó kisebbséget. A drasztikus fogyatkozásban a járványos betegségektől, a természetes asszimilációtól eltekintve a különböző intenzitású megpróbáltatások, diszkriminációk, üldöztetések, a fasiszta korszak faji törvényei, és főleg a holokauszt a felelős.
Az Itáliában megtelepedett zsidók sokfelé vertek gyökeret: a szicíliai Agrigentótól Milánóig több jelentős városban kialakultak a sajátos vallási és kulturális jellemzők miatt a gettósítás előtti időkben is szegregációban elkülönült közösségeik, amelyek elsődleges elhivatottságaiknak megfelelő tevékenységeikkel – kereskedésekkel, pénzügyi, banki ügyleteikkel – kivívták maguknak az elismeréssel együtt a partikuláris és bizonyos határokon belüli ellenszenv megnyilvánulásait is. Utóbbiakat kiváltották a gazdasági-kereskedelmi és pénzügyi életben realizált, irigyelt sikerességük, nem különben bizonyos szájhagyomány útján terjedő kitalációk, miszerint például húsvétjukra a pászka tésztáját elrabolt keresztény gyermek vérével itatták és gyúrták meg. (Efféle rémtörténetek, mondani sem kell, máshol szintén lábra kaptak.) Mint a legtöbb helyen, Itáliában is tehát megfigyelhető a zsidóság iránti ambivalencia, ám ott még a legbrutálisabb antiszemita tobzódás idején sem vezetett pogromszerű vérontásokhoz. Az olasz ember immanens sajátja a humanizmus és a kozmopolitizmus, mivel – a gazdag kulturális tradíciókon kívül – az olasz nemzet génállományába a szélrózsa minden irányából érkeztek komponensek. Ez a sokféleség a Mediterráneumban megvalósult etnikai érintkezések, a Római birodalom felbomlása utáni külső vérségi behatások, idegen hódítások stb. következménye. A történelmi körülmények rászoktatták az olaszokat az idegenekkel való együttélés tessék-lássék módozataira.
Tulajdonképpen a zsidók, különösségeik és szegregációjuk ellenére, a kezdetektől fogva képességeikkel, intellektuális adottságaikkal, ősi tiszteletre méltó szokásaiknál, kulturáltságuknál fogva el tudták érni a befogadást, a megbecsülést. Itáliai tartózkodásuk első periódusaiban az antiszemitizmusnak semmilyen jelét nem tapasztalni. Julius Cézár állítólag kedvelte a zsidókat, és a zsidók is őt, elsőkként ítélték el a meggyilkolását.
Constantinus császárral, illetve a kereszténység elterjedésével, a 3. évszázad elején változott a helyzet, romlott; elnyomás szegődött a nyomukba – a vallási és a vallással összefüggő társadalmi szokások nagyfokú különbségei miatt. A kereszténység felvételét a Római Birodalomban erőszak kísérte, az új vallás elterjesztésének keményebb, zsidókat nem kímélő eszközeit vetették be. Megjegyzendő azonban, hogy középkori periódusokban Róma hanyatlásával, majd bukásával az olasz-zsidó viszonyban fordulatok váltogatták egymást. Az osztrogót Teodorik uralma idején, miközben dúlt a rombolás, a meggyökeresedett zsidó közösségek virágzásnak indultak Romában és más nagy városokban: Szicílián Palermóban, Messinában, Agrigentóban, a szardíniai szigeten, de Nápolyban, Genovában, Milánóban. Nagy Szent Gergely pápasága (590-604) megerősítette a Vatikán állami struktúráját, amelybe belefért a zsidók iránti türelem, noha előírt követelményként határozták meg feléjük a többségi keresztény vallás óvását és tiszteletét.
A 9. és 11. század közötti egyházi szakadás a zsidókkal szemben korlátozásokat, megszorításokat hozott magával, az egyház magatartása rapszodikus lett. A bölcs és toleráns pápákat nem ritkán ellenkező előjelűek követték, vagy előzték meg uralkodásukban. IV. Miklós (1288-1292) és VIII. Bonifác (1294-1303) az előbbiekhez sorolandók – zsidó orvosaik jótékony gyógyításának köszönhetően. Egyébként több zsidó orvos jeleskedett a tudományában, miután arab nyelvismeretük hozzásegítette őket az akkor fejlett arab gyógyászati módszerek elsajátításához. A kitanult zsidók számára az arab nyelv hasznosnak bizonyult az orvostudományok mellett a csillagászat, a matematika és a bölcseleti diszciplínák művelésében.
A negatív pápai szereplők sorában említhető III. Ince (1198-1216) és IX. Gergely (1227-1241). III. Ince diszkriminatív intézkedései tiltották a zsidók alkalmazását közhivatalokban, és egy kör alakú sárga jelvény kitűzésére kötelezték őket; a „divatot” másutt is bevezették kiegészítve a jelvényt sárga, majd piros színre cserélt sapkával. 1235-ben IX. Gergely kiadta a különös hangzású, fajelméleti prototípusnak vélhető bulláját: „A vér vádja” („Accusa del sangue”); nem emelkedett a későbbiekben megismert elrettentő eljárások színvonalára, de a dokumentum tendenciája a kitalált vádakkal párhuzamosan rossz vért szült és nem altatott el indulatokat. Eközben – rácáfolva a megkülönböztetésekre – megszilárdultak Velencében, Firenzében, Genovában és Pisában a zsidó közösségek. Mind az orvostudományban, mind a banki szakmában különösképpen kitűnt a zsidó szakemberek rátermettsége; nápolyi királyok, olasz és spanyol hercegek (Sforzák, Gonzagák) gyógyultak a kezük alatt, Toscanában, az emíliai Bolognában pedig a pénzügyi szakértelmükkel megalapozták a hírüket. A pénzváltó bankok megalapítása, a pénzügyek intézése legfőbb foglalatosságuk a nagy európai városi rangra feltört, földrajzi fekvésénél fogva fontos kereskedelmi és közlekedési központban, Bolognában. A város messze földön híres egyetemén tanuló diákoknak, rászoruló kereskedőknek és vásárlóiknak magas uzsora-kamatú kölcsöneikkel (évi 30-40%) nagy bevételekre tettek szert, a történeti források szerint az 1300-as években már nyolc zsidó kezelésű bank működött Bolognában. Korábban, 1171-ben azonban az akkori időkben túlzott haszonkulcsokkal operáló uzsorásaikat elzavarták a városból. Nem volt nehéz megállapítani, kikről lehetett szó, mert az 1300-as évek regisztrációi mindössze 95 zsidót tartottak nyilván (a statisztika nem számolt a 4 éven aluliakkal).
A szefárd zsidó Abrabanel Velence szolgálatában
Az életbevágó rosszabbodással járó fordulat a 15. század végén állt elő, nem elsősorban Itáliában, hanem Spanyolországban, Portugáliában és Dél-Franciaországban, ahonnan sorrendben 1492-ben, 1497-ben és 1498-ban űzték el a zsidókat. I. Ferdinánd nápolyi király szuverén jóindulattal befogadta az elűzött „szefárd” zsidókat. A Spanyolországból menekülő portugál származású filozófus, bibliamagyarázó, a toledói és a segoviai egyetem tanára Don Isaac Abrabanel Ferdinánd udvarában talált otthonra. A neves tudós később különböző állomáshelyeken ügyködött, 1503-ban Velence szolgálatában közreműködött Velence és Portugália közötti kereskedelmi szerződések megkötésében. A dél-olaszországi spanyol uralom azután 1540-ben ugyancsak a zsidók elűzésének dicstelen aktusára szánta el magát, minek következtében a nápolyi királyságból sokan Észak felé vándoroltak.
A baljós gettók keletkezésének fejezete szintén ebben a korban, az 1500-as években íródott. A gettó szó maga és létesítményének elsőszülöttsége Velencéhez kapcsolódik. Ugyanis a kicsiny Cannaregio szigetének fémöntödéjéhez köthető velencei olasz és a középkori latinból eredeztetett germán todisco nyelv (a német, a germán jelentésére az olasz használja a tedesco szavát is) szókincséből (gettare, fondere metalli, vagyis fémeket önteni, tehát a gettare igéből képzett getto=öntvény, velencei dialektusban gheto szó) származik a rossz érzéséket kiváltó kifejezés. A velencei gettó első változata 1516-ban jött létre, később a közelében alakult a végleges, egységes architektúrájában esztétikus Ghetto Novo. A velencei zsidóság és a velencei gettó története igen sokrétű, kiemelkedő értelmiségiek, jeles rabbik fémjelzik a velencei zsidóságnak az olasz kultúrához való maradandó hozzájárulását. Említésre érdemes a Németországból Padovába, innen Velencébe vetődő Elia Levita (1469-1549) nyelvész és költő, két kiváló rabbi, a sokoldalú Leone Modena (1571-1648) és Simone Luzzato (1583-1663), valamint a kor egyik legműveltebb irodalmára, olasz költője, Sara Copio (1583?-1641); a hölgy szalonjában a helyi nem zsidó értelmiségiek szívesen forgolódtak. Mindazonáltal a gettók vonatkozásában külön leírásra méltó a római, amely 1555 és 1848 között a várossal szorosan összenőve, a szegregáció dacára Rómával identifikálódva egészen originális és egyedi színfolt.
Eredeti formájában a Tiberis szigetével (Isola Tiberina) szembeni folyóparttól, illetve a Portico d’Ottavia romjaitól déli és keleti irányban az 1555-ben épített fallal, kapukkal körülvéve, éjjelente őrizve és lezárva három hektáron zsúfoltak össze pár ezer embert. Ha hinni lehet a korabeli összeírásoknak: az 1526/27-es Descriptio Urbis 373 zsidó családot 1772 személlyel regisztrált, számuk a gettó elkerítésekor meghaladhatta a két ezer főt. A gettó puszta léte az egyházi ünnepekre időzített provokációkra és agressziókra ösztönözte a bőrükben nem férő rómaiakat; nem egyszer rendőrségi rendfenntartó beavatkozásra volt szükség.
Másfelől a békés együttélést is bizonyítani tudjuk. A gettó tőszomszédságában élő nemes és gazdag Cenci család ugyanis nem volt rest üzletelni a zsidókkal: bérbe adták raktáraikat, üzlethelyiségeiket stb. A családban máskülönben nagy port felverő bűntényt követtek el. Az erőszakos és valószínűsíthetően vérfertőző családfő, Francesco ellenezte szépséges leánya, Beatrice házasságát. Beatrice mostohaanyjával, testvéreivel összefogva 1599-ben megölte apját; a gyilkosságot felderítették, botrányos bírósági tárgyalás után halálos verdiktet mondtak ki a két nőre és a három fiútestvérre. A legfiatalabbnak megkegyelmeztek, de a többieket kivégezték az Angyalvár előtti téren iszonyatos tumultus és zavargás közepette, mivel a rómaiak igazságtalannak tartották az ítéletet. Amit a gazdag és hírhedt Cencik gyakoroltak, azt a kisemberek (popolo minuto) sem mellőzték, egy és más gazdasági vállalkozásban közösködtek a zsidókkal. A gettó lakói persze a kiszabott normáktól, a megszorításoktól és korlátozásoktól eltérő szabálytalanságokat, kihágásokat nem engedhettek meg maguknak.
Elsősorban szerény kiskereskedést folytattak; használt tárgyakat és ruhákat, legfeljebb szöveteket, padlások régiségeit adták-vették. Élelmiszereket, a Portico d’Ottavia márványoszlopainak tört hófehér lapjaira kirakott halaikat árulták (a halászat engedélyezett volt); különféle kézművességekkel, apró-cseprő szolgáltatásokkal, az asszonyok varrással foglalkoztak. A gettó lakóinak 15 százaléka szabad foglalkozásúvá küzdötte föl magát, ám a pénzügyekből kirekesztették őket, mert arra a Vatikán tartott igényt.
A korlátozásoktól eltekintve a gettón belül autonómia jellemezte az életmódjukat: vallásukat nem tiltották, 1628-ban a különböző – olasz, spanyol, stb. – rítusoknak megfelelő ún. öt iskolát egyesítve (Scola Siciliana, Scola Castigliana, Scola Nova, Scola Catalana) megépült a zsinagóga. 1893-ban leégett, de 1897 és 1904 között újjáépítették.
A gettó életéről, nevezetes zsinagógájáról, a gettó egészének látványáról – a valaha kormos, nyomorúságos, ütött-kopott, mára rendbe hozott házak az ókori Róma építményeinek a folytatása – hangulatos beszámolók bőségével találkozhatunk, melyek mind szólnak a színes forgatagról, a bámész turistákról, és Róma elegáns drága üzleteivel versengő mai kifogástalan árukínálatukról. Mi most itt arra szorítkozhatunk, hogy Napóleon seregeinek forradalmi tettéről írjunk: 1798-ban kinyitották a gettó kapuit és emancipációt hirdettek a zsidóknak. 1814-ben azután a pápai restauráció visszaállította régi rendet, csak az 1848-as köztársasági Róma döntötte le végleg a falakat és a kapukat.
Modern idők
A szakszerűtlen periodizáció lehetőséget teremt arra, hogy a továbbiakban korokat átugorva csak a legfontosabb mozzanatokat tárgyaljuk.
Már az eddigiekből is kiderült, hogy „Itália”, az „itáliai félsziget” kifejezések hosszú időn át földrajzi fogalomként funkcionáltak, Itália egységes országot állami felépítésében csak 1860-tól alkotott, egyesítése az 1860-1870 közötti Risorgimento (Újjászületés) mozgalmával teljesedett ki és rögtön előre kell bocsátanunk, hogy a mozgalomban, sőt az előkészítésében szintén számos zsidó részvételéről rendelkezünk ismeretekkel. Zsidó jelenlétről tudunk az egyesítés egyik atyjának tekinthető Giuseppe Mazzini alapította Giovine Italia nevű titkos forradalmár társaságában, melynek mottója „gondolat és cselekvés”, eszméit pedig az egység, a függetlenség és a szabadság hármasságában foglalhatjuk össze.
A folyamat felgyorsította a zsidók beolvadását az olasz nemzetbe, az integrációt – annak eredményeként is, hogy a Risorgimento ösztönzői a kor olasz hazafias gondolatának és irodalmának legjobbjai, mint Massimo d’Azeglio vagy Ugo Foscolo, támogatták az itáliai zsidók egyenjogúsítását. Az integráció tehetséges zsidókat magas állami funkciókba emelt, miniszterek, miniszterelnökök is lehettek a modern Olaszországban.
Igaz, Alessandro Fortis, a mazziniánus ügyvéd kikeresztelkedett zsidó, Sidney Sonnino is az anglikán egyház híve volt, apai ágról zsidó származású, de a közgazdász Luigi Luzzati mindenkor vállalta vallását, egyik könyvét a lelkiismereti és a tudományos szabadságnak szentelte – mindhárman a 20. század első évtizedében, 1905 és 1911 között irányították az olasz kormányokat. Róma történetének egyik legkiválóbb polgármesterét a zsidóság adta Ernesto Nathan személyében, aki az 1907-1913-as ciklusban vezette nagyvonalúan és hozzáértéssel a városi adminisztrációt.
A 19. század végén, a századfordulón és a 20. század elején zsidó entellektüelek hosszú sora gazdagította az olasz kultúrát. Kuriózum, hogy az első nő, aki 1877-ben orvosi diplomát szerzett, a zsidó Ernestina Paper volt. A kiemelkedő értelmiségiek közé kell sorolnunk Salamone Morpurgót, a firenzei nemzeti könyvtár 1905-ben kinevezett igazgatóját, a szocialista mozgalomból ismert Achille Loria közgazdászt, de vegyészt, matematikust, mérnököt, jogászt és orvosokat említhetnénk, vagy a nemzetközi hírnevet szerzett Amadeo Modigliani festőt, és még másokat is.
A fent nevezett politikusok korábban zsidók számára elérhetetlen pozíciók betöltésével bizonyították a képességeiket és az integráció visszavonhatatlanságát. Sidney Sonnino apropóján azonban nem hallgathatjuk el vitatott külügyminiszteri szerepét az első világháborúba való olasz bekapcsolódás londoni letárgyalásában 1915-ben – külügyminisztersége ellentmondásos pontjainak kifejtése külön tanulmány feladata, tény azonban, hogy mind a háborús részvétel, mind a háború utáni, fasizmushoz vezető válság Sonnino politikusi teljesítményét beárnyékolja, és személyét egyáltalán nem menti, hogy az egész vezető olasz politikai kaszt rosszul vizsgázott a kritikus időszakban. A jobb vizsgaeredményhez a fasizmus elkerülésére lett volna szükség, ám a dolgok másképp alakultak és a zsidóság újra az áldozati bárány sorsára jutott.
Az ex-szocialista Benito Mussolini 1922. október végén kapott III. Viktor Emánuel királytól kormányalakítási megbízatást és bő évtizeden keresztül még csak a körvonalak sem rajzolódtak ki abban a tekintetben, hogy holokauszt közeledik. Ez 1922-ben teljeséggel elképzelhetetlen, mivel zsidók 250 fős kontingensükkel részt vettek a Marcia su Roma akciójában, a fasiszta hatalomátvétel demonstratív eseménysorozatában. Mi több: a fasiszta pártban egyes zsidók tisztségeket viseltek vagy párttagságukból kifolyólag állami karriert futottak be, mint Aldo Finzi, a fasiszta Nagy Tanács tagja, illetve belügyi államtitkár, Guido Jung pénzügyminiszter, Renzo Ravenna 1926-38 között Ferrara politikai elöljárója („fasisztául:” „podestá”). Zsidó létére a legrosszabb álmában sem láthatott holokausztot a Ducéhoz intim szálakkal fűződő Margherita Sarfatti, Mussolini biográfusa, „Dux” címmel 1932-ben jelentette meg a művét. Nem kevés azon zsidók száma, akik beálltak a sorba és támogatták a rendszert. NB. A fasizmus „rendteremtése” a sorozatos sztrájkoktól feszült, forradalmihoz közelítő szituációban a kompromittálódó zsidókon túl megtévesztette a társadalom más közegeit, mindenféle pártállású személyiségeket.
Mussolini demagógiája magával rántotta egykori szocialista elvbarátainak egy részét, szakszervezeti aktivistákat, anarcho-szindikalisták tömött sorát, nem egy magasan kvalifikált értelmiségit és természetesen megnyerte magának a munkásmozgalom letörésében érdekelt uralkodó osztályt, az egyházat: rendszer klerikális monarcho-fasiszta beállítottsága aligha vitatható. A definíció az események jobb megismerésének fényénél esetleg finomodhat. IX. Piusz pápa nyilvánosan elítélte az antiszemitizmust, újabb kutatások, a megnyílt levéltári anyagok kutatási lehetőségei differenciálhatják az egyház szerepét, amint ismerünk személyiségeket – a milánói Schuster bíborost például, de klérus alsóbb szintjeiről papokat -, akik szembeszegültek a fasizmussal.
Carlo Levi: Ahol a madár se jár…
Ami pedig a Savoiák dinasztiájának monarchiáját illeti, a fasizmus uralomra jutásában való bűnrészességük döntő ok abban, hogy 1945 után Itália köztársaság lett.
Egy másik megjegyzéssel még a következőket kell megállapítanunk. Amilyen megtévesztő és kiismerhetetlen volt a fasiszta mozgalom színrelépésekor, annyira erőteljesen bontakozott ki az antifasiszta mozgalom, benne a zsidóság aktivitásával. Szocialistákat, liberál-szocialistákat, kommunistákat nevezhetünk meg közülük: Caludio Trevest, a párizsi emigrációjukban Mussolini bérgyilkosainak kezétől megölt Rosselli-fívéreket, Umberto Terracinit, a fiumei, magyarul is kiválóan beszélő Leo Valianit, a kommunista párt egyik vezetőjét, deportált, száműzött értelmiségieket, mint az író és festő Carlo Levit, aki gyönyörű szociográfiájával (magyar fordításban: „Ahol a madár se jár”) állított emléket lucaniai kényszerlakhelyének, az ottani paraszti világnak.
Egy másik Levi, Primo auschwitzi túlélő szintén megírta emlékeit, föltéve a drámai kérdést könyve címében – szabad fordításban: – „Ez lenne az ember”, mármint a tábort, a foglyokat kíméletlenül őrző német szoldateszka pribékje.
Szólnunk kell a kulturális és passzív eszmélkedésnek és ellenállásnak a formájáról is, amelynek példája – többek között – Alberto Moravia 1925-28 közti években írt könyve, „A közönyösök”. A szerző ebben antikonformizmusához ragaszkodva állást foglal a rendszerrel megalkuvó kispolgári mentalitás ellen, regényével ki is hívta a politika haragját, a könyv indexre került. Több neves, később Nobel-díjjal jutalmazott (Emilio Segré, Salvatore Luria, Franco Modigliani) zsidó tudós és értelmiségi az emigrációba vonult. Nem Nobel-díjas, de a magyar atomfizikusokkal Amerikában együtt dolgozó Enrico Fermi zsidó felesége miatt volt kénytelen elhagyni Itáliát. Számos további jeles emigrált értelmiségit említhetnünk, vagy beszélhetnénk az otthon maradottak passzív ellenállásáról.
A fasizmus lassú lelepleződése a rasszista törvények előzetes hírével veszi kezdetét 1936 táján, majd 1938. november 17-én hatályossá válásukkal eloszlik minden addigi széles körben terjengő kétség. A humanista olaszok jelentős része 1938-ban sem hitte el, hogy Mussolini Hitler járszalagján valóban végre fogja hajtatni a zsidókra váró szörnyűségeket, hiszen az elsötétedő időkben is még mindig van jele az ambivalenciának: Genovában 1935-ben engedélyezték egy hatalmas zsinagóga fölépítését, és a faji törvények következményei sem szembeötlők azonmód. Lépésről-lépésre azonban több külföldről menekülő zsidó számára gyűjtőtáborok létesülnek, melyekbe bekényszerítenek helybélieket is előkészítendő a haláltáborokba való elszállításukat. Az „endlösung” technológiája az olaszok háborúból történt 1943-as kiugrása után mutatta meg hatékonyságát, amikor a németek bosszúja katonai megszállásba torkollt és nagy lendületet vett a zsidókkal szembeni agresszió.
1943. október 16-án a római gettóban 1023 zsidót fogtak el és egy tizennyolc marhavagonból álló szerelvényben elvitték őket a megsemmisítés poklába. A másik beszédes adat Velence zsidó közösségének a megfeleződése: az 1938-as 2218 fő 1948-ra a felénél is kevesebbre apadt, írd és mondd 1050 volt csak a számuk. De országszerte folyt a zsidók tizedelése, valamint a különböző megtorlásokban zsidók elvesztése pontos adatokban rögzítve vagy számolatlanul. Filmművészeti és irodalmi feldolgozása is ismert a Róma közelében levő Fosse Ardeatina (Ardeai Árkok) nevű katakombáknál elkövetett drámai, 335 életet – 75 zsidóét – követelő 1944 márciusában elkövetett vérengzésnek, amely a német katonai gépezet bosszújának tipikus példája. 335 ártatlan embert lőttek agyon Ardeánál a Róma szívében, a Quirinale palota közvetlen közelében, a Via Rasella-i partizántámadásban meghalt 33 német katonáért – Hitler parancsára minden németért tíz olasz meggyilkolását írta elő a führer; az a ritka eset állt elő, hogy a híres német precizitás tévedésében pluszban még öt ember életét elvette. Fatális véletlenségből kivégezték a Rómában tartózkodó Kereszti Sándor magyar katonatisztet.
Kereszti Sándor, ismereteink szerint, nem volt zsidó, de tudunk más, zsidó magyarokról, akik különböző időpontokban választották második hazájuknak Itáliát, ugyanakkor más-más módon megőrizték kötődésüket a magyarsághoz. Izsák doktor a magyar faji törvények miatt távozott Magyarországról, Olaszországban szerzett orvosi diplomát, paciensei között hosszú-hosszú évtizedeken keresztül szép számmal találhatók magyarok. A zsidó Giorgio Pressburger Budapest józsefvárosi kerületéből 1956-ban, 19 éves korában választotta Itáliát hazájának, elismert olasz író lett, több könyvet publikált olasz nyelven, életében (2017-ben halt meg) a legtekintélyesebb olasz napilap, a Corriere della Sera kritikai és esszé rovatának szerzője, az olasz külügyminisztérium megbízásából a Bródy Sándor utcai olasz kultúra intézetének igazgatója, az olasz-magyar kulturális kapcsolatok nagyra becsült menedzsere az 1990-es évek második felében. Pressburgerről akaratlanul az embernek eszébe jut lakóhelyének, Triesztnek a zsinagógája, amely a legnagyobb európai, a budapesti után Európában méretre a második helyen áll – egyébként is több olaszországi zsinagógáról kellett volna megemlékezni. A legrégibb Ostia Anticában található, a legszebb talán Livornóban és Casale Monferratóban.
Érdekességek, nevezetességek, tanulságok és következtetések még sokáig folytathatók lehetnének, hiszen 1945 után az erőteljes zsidó tehetségek akadálytalanul érvényesülhettek és érvényesültek is, ám minden írás végére pontot kell tenni. A pontot két rendkívüli zsidó-olaszról emlékezve tesszük ki. Nem hallgathatunk a neurológus Rita Levi-Montalcini (1909-2012) 1986-os Nobel-díjáról, ezzel egyidejűleg a köztársasági elnök döntésével élethossziglani szenátori kinevezéséről, és egy merőben más kategóriából – a cikkíró szubjektív véleményének engedve – a modern olasz színjátszás és filmművészet óriásáról, megszámlálhatatlanul sok és felejthetetlen alakítást nyújtó Vittorio Gassmanról (1922-2000).
Pankovits József a történelem tudományok kandidátusa