A legmagasabb politikai kapcsolatokat is képviselő, kiterjedt kapcsolatrendszert felmutató rendelkező MONE, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete a harmincas és negyvenes években a radikális antiszemitizmus egyik legfontosabb központja volt. Elnöke, Orsós Ferenc patológus professzor, aki a II. világháború idején a göbbelsi direktívák jegyében fontos szerepet játszott a katini tömegmészárlások kivizsgálásában. Az egyesület mindent megtett a zsidó orvosok kiszorításáért a szakmából. „Végrehajtó szervként” a hatósági jogkörrel bíró Országos Orvosi Kamarát eredményesen használta fel céljai érdekében. Az OOK élére – dr. Verebély Tibor 1941-ben bekövetkezett halála után, a tudományosan és politikailag egyaránt súlytalan – dr. Csík László, rendőrségi üzemorvos került ügyvezető alelnökként. Aki 1941 és 1944 között Orsós, illetve a MONE vezetőségének eszközeként működött.
1941 folyamán a Belügyminisztérium a felvidéki és az észak-erdélyi orvosi állások betöltése miatt csapott össze a MONE-val. Utóbbi nem fogadta el, hogy a BM Egészségügyi Főosztály javaslatát, hogy a visszacsatolt területeken fellépő orvoshiány enyhítésére olyan zsidó orvosokat is igénybe vehessenek, akiknek működési jogát az Országos Orvosi Kamara, faji okokra hivatkozva, felfüggesztett. Ezért Keresztes-Fischer Ferenc fokozatosan kivette az orvosi működés engedélyezését a MONE befolyása alatt álló helyi orvosi kamarák kezéből, és az 1942 évi XII. törvénnyel államosított körzeti, járási és városi orvosi állásokba a kamarai tagságtól eltiltott zsidó orvosokat nevezett ki.
A MONE visszavágott, és sorozatosan támadta a Belügyminisztériumot. Felhasználva, hogy tagjai a képviselőházban és a felsőházban is jelen voltak, radikális antiszemita kampányt indított. Vitéz Meskó Zoltán nyugdíjas orvos vezérőrnagy, a Szegedi Orvosi Kamara elnöke, a felsőházban 1941 december 10-én kijelentette: „Ennek a nemzetnek a zsidókérdést meg kell oldani. E nemzetnek, amely a tengelyhatalmak mellett színt vallott és hitet tett, ezt a kérdést komolyan rendeznie kell.” Nem sokkal később, 1942 március 16-án a Szegedi Orvosi Kamara javaslatot tett a zsidó orvosok gyakorlatának szabályozására. Ez a MONE folyóiratának 1942. március 16-i számában jelent meg. Benne Meskó indítványozta, megismételve az egyesület két évvel előbbi javaslatát, hogy „zsidó orvos csak zsidó betegeket gyógykezelhessen”. Miután titkos abortuszok végzésével gyanúsította meg a zsidó orvosokat, felvetette, hogy a magyar nők meddősége a „zsidók lelki hatásának” következménye.
Ebben az ügyben Meskó már 1941 október 22-i keltezéssel levelet írt Bárdossy László miniszterelnöknek. „Megállapíthatjuk, hogy a trianoni csonka ország területén a magyar népfaj szaporodás még a megszállt területi magyarsághoz viszonyítva is nagyobb visszaesést mutat. Ezt pedig nem lehet egyszerűen gazdasági okokkal magyarázni. Mi magyar orvosok tudjuk azt, hogy ebben a szomorú tényben szerepet játszanak a lelki tényezők és a művi abortuszok. Tudvalévő dolog, hogy a művi abortuszok körül a zsidó orvosoknak elsőrendű szerepük van; ez folyik abból az erkölcsi lazaságból, mely ennek a fajnak a jellemző tulajdonsága. Könnyen érthető ennek alapján az is, milyen lelki behatások alá kerül az a magyar anya és az a magyar beteg, aki zsidó orvosnál keres gyógyulást. Az orvos, midőn a test egészségének fenntartását és helyreállítását végzi, ezen munkája közben rendkívül erős és mély behatást gyakorolhat a lélekre, annak egészségére és egyensúlyára is. Felbecsülhetetlen tehát az a kár, ami ilyen formán a magyarság tömegeinek lelkileg való megoszlásából, vagy befolyásolásából származik. Azt hisszük, helyes úton járunk el akkor is, amidőn a nagymértékben elharapódzott meddőség vagy gyermektelenség okai között ennek a lelki hatásnak következményét látjuk. Olyan következtetések ezek, amelyek bár köztudomásúak, perrendszerű bizonyításuk érthető okokból szinte lehetetlen.”
Incze Antal orvos képviselő, a MONE másik prominense 1942 június 11-én a képviselőházban már kifejezetten a „végső megoldást” sürgette: „Nagyon kevés képviselőtársamat kivéve, az egész háznak az a meggyőződése, hogy rövidesen számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy nem lesz zsidó orvos, azonban nem az 1939 év IV. törvénycikk szerint, hanem az 1941 évi XV. törvénycikk szerint sem lesz zsidó doktor Magyarországon. Ne számítsanak zsidókra a közegészségügy megszervezésében, mert a zsidók fizikailag nem lesznek itt.”
Keresztes Fischer Ferenc azonban határozottan ellenezte, hogy a MONE a riválisnak tekintett zsidó orvosok „fizikai likvidálását” hivatalos programjává tegye.
A MONE vezetői nem hallgattak a Belügyminisztérium intencióira. Gátlástalanul kihasználták a honvédség vezérkarával kialakított különleges kapcsolataikat, és azt, hogy második magyar hadsereget a keleti frontra vezényelték. „1942 kora tavaszán a tömeges behívásokkal együtt felgyorsult a zsidó szakértelmiség behívása munkaszolgálatra. Az úgynevezett SAS-behívók rendszere lehetővé tette, hogy a névre szóló behívókat célzottan olyan zsidók kapják meg, akik valakiknek az útjában álltak. Az orvosok esetében nemritkán egyesen a kamarák által eljuttatott szakmai listák szolgáltak a behívás alapjául, és a behívott orvosokat rendszerint fizikai munkára, lövészárok ásására és vasúti sínek építésére vezényelték. Néhány hónap alatt a zsidó orvosok ezrei függesztették fel praxisukat. 1942 telén Budapest 4995 orvosának csaknem egyötöde, mintegy 900 orvos teljesített katonai és munkaszolgálatot.” 1942. november másodikán a Honvédelmi Minisztérium belső értekezletén tételesen is kimondták, hogy „elsősorban a szellemi munkával foglalkozó zsidókat kell igénybe venni” a munkásszázadok feltöltéséhez.
A nem kamarai tagnak számító orvosok munkaszolgálatra való behívásában és frontra küldésében Lévai Jenő újságíró, író szerint is jelentős szerepe volt a Belügyminisztériumnak. „A kamarából kizárt, illetőleg oda fel nem vett orvosok elhurcolásáért is Johan Béla a felelős. Ezek az orvosok 1942 tavaszán listát készítettek magukról, felvitték a Belügybe, és felajánlották szolgálataikat. Azt az ígéretet kapták, hogy tudományos kutató munkára fogják őket használni. Egy hét múlva mindegyikük behívót kapott az I. hadtestparancsnokságtól. Legtöbbjük – mivel arról volt szó, hogy csak katonai ellenőrzés miatt kell jelentkezniük – kiskabátban jelent meg, és kiskabátban érkezett meg ezután lezárt vagonokban Nagykátára, Murai hóhérai közé. Kitűnt, hogy Johan utasítására a 200 külföldi diplomás orvosról névjegyzéket készített a belügyminisztérium orvosi osztálya, s ezeket az orvosokat „közveszélyes munkakerülők” jelzéssel adták át a hírhedt nagykátai munkásszázadoknak, ahol sorsuk eleve meg volt pecsételve. A 200 orvosból mindössze 15 maradt életben.”
„1942. évi március 23-án Johan Béla államtitkár aláírásával megjelent az a miniszteri rendelet, amely a nem kamarai tag orvosok részére a bejárást egy heti felmondási idő alatt megtiltja (t.i. addigi munkahelyeikre) és ők csak zsidó intézményekben nyerhetnek foglalkoztatást. A rendelet ekkor 250-300 n.k.t orvost érintett, a Zsidókórházban pedig ugyanakkor összesen 4 szakképesítési hely volt üresedésben. Mindezekről Johan Béla államtitkár úrnak, a rendelet aláírójának, tudomással kellett bírnia, hiszen minden magyar diplomást, külföldi diplomás orvost és gyógyszerészt, függetlenül kamarai tagságukra, előző felszólítás alapján a Belügyminisztérium összeíratott és nyilvántartatott.
1942 április hónapban állították fel Nagykátán a hírhedt Murai féle parancsnokságot, amelynek feladata volt a nemkívánatos elemek büntető táborokba összeszedése és elpusztítása Ukrajnában és a tűzvonalban. „Ugyanezen időben magam azon szerencsések közé tartoztam, akik a fent említett 4 hely egyikére a Zsidókórházba kerültem, és ott dolgoztam – írja egy orvos. – Nem telt bele 2 hét, amikor 250-ed magammal SAS behívót kaptunk a Veres Pálné utcai hadtestparancsnokságra. Érdeklődésünkre a hadtestparancsnokságon azt a felvilágosítást adták, hogy a Belügyminisztériumtól nyert lista adatainak kiegészítéséről van csak szó és a hadtestparancsnokság fogja a n.k.t orvosokat honvédelmi munkára csapatkórházakba és egyéb orvosi munkára beosztani. Ezt tudomásul vettük és az első csoport 1942 május 12-én be is ment a hadtestparancsokságra. Ott, mint később kiderült, hevenyészett orvosi felülvizsgálat után, amelyen természetesen mindenkit alkalmasnak találtak, a 25 orvost, néhány idősebb emberrel együtt, azonnal 4 szuronyos katona vette körül és szuronyos kísérettel a Keleti Pályaudvarra kísérték, a vagont leplombálták és Nagykátára irányították. Bennünket, akik később terminusra kaptuk a behívót, természetesen érdekelt az első csoport sorsa, de a vagonban lévőkhöz közel sem engedtek bennünket.
E szerencsétlenek sorsa közismert. Nagykátán ki sem vagonírozták őket, hanem minden felszerelés nélkül hozzákapcsolták a vagont egy Ukrajnába induló szerelvényhez, amely még aznap elhagyta az országot. Ezen első csoport semminemű felszereléssel nem bírt, a szó legszorosabb értelmében véve megfagyva pusztult el, az akkor még fagypont alatt lévő ukrajnai hőmérséklet mellett. Egy sem jött vissza közülük! A következő transzportokban a 250 ember közül mindössze 10-15 orvos jött haza, a többi elpusztult.”
Részlet Murai Lipót alezredesnek, a nagykátai parancsnoknak 1945. áprilisi perének egyik tanúvallomásból:
„1942. április 27-én délután a hírhedt Szőlőskertben vártuk a bevagonírozás idejét. Egyszer csak nyílik a kerti ajtó és libasorban belép 31 zsidó orvos, 3 idősebb úriember (46, 54 és 56 évesek) és Petschauer Attila többszörös olimpiai bajnok. Valamennyien kabát nélkül, vagy legfeljebb ballonkabátban, az orvosok kis kézitáskákkal (melyekből az orvosi felszereléseket már elkobozták). Petschauer nagyon idegesen viselkedett, feltűzte mellére a Lovag- és Érdemkeresztet. Murai elhaladt előttünk és amikor P. mellett elhaladt, hátraszólt neki: „Jó lesz, ha ezeket elteszi magának, még szüksége lehet rájuk.” Ugyanekkor délután egyszerre jött a parancs, hogy minden orvos menjen az alezredes úr elé. Ekkor Murai azt mondta az egybegyűlteknek, hogy ez a három század az ún. ’intellektuális század’ a frontra megy. És a fronton lőnek, a golyó elől meg nem nagyon lehet elbújni. És ennyi.
Ugyanakkor mind a fronton, mind a hátországban tragikus méreteket öltött az orvoshiány. „Nemcsak a polgári lakosság érezte az orvoshiányt, megsínylették azok a katonák is, akiket esztelenül vittek a vágóhídra, akik a sebesülésük után abban reménykedtek, hogy megfelelő orvosi ellátásban lesz részük. Ehelyett egymás után érkeztek a sebesültszállító-kórházvonatok, amelyen mintegy 400 betegre egy orvos jutott, a sebesültek pedig rothadó sebekkel, sokszor 10-12 napos utazás után, kötözés nélkül feküdtek hordágyaikban, mert nem volt, aki átkösse, nem volt, aki kezelje őket. Ugyanakkor a hazai munkás-századokban helyenként orvosok túrták a földet, talicskázták a puszta homokot.”
1942 szeptember végétől, amikor Nagybaconi Nagy Vilmost nevezték ki honvédelmi miniszternek, a hadköteles korban lévő zsidó orvosokat már nem sorozták be a munkaszolgálatos századokba, és nem küldték ki a keleti frontra, hanem a Belügyminisztérium által kijelölt orvosi feladatok ellátására vezényelték őket.
#