2019. 1. szám » Torda István: Égő lándzsa a New York-palotában

Torda István: Égő lándzsa a New York-palotában

Két évvel korábban született, mint Radnóti – 1907-ben –, és tisztes kort ért meg: 1976-ban hunyt el Barát Endre. Így hát nem tömegsírban, foszladozó viharkabátja zsebében találták meg a munkaszolgálatban írt verseit, hanem maga rendezhette őket karcsú kis kötetbe hazatérte után, 1945-ben. Nem üthetett vissza… ez a címe a könyvnek, amelyben olyan megrendítő antológiadarabok találhatók, mint A munkaszolgálatos balladája (íródott 1942 decemberében Sztarij-Oszkolban).

Kötélguzs marta fel a csuklónk,

bot és kemény ököl nevelt,

durva tenyér csapott arcunkba és

kit megrugdaltak, jajdulni se mert.

S a mélybehulló napok oly lassudan peregtek,

mint reszkető vén ujjak közt az arany

s az ember felejtette azt is,

hogy otthona, családja és hazája van.

De estidőn, mikor a zord sötétben

férges vackunkon vártuk már az éjt, –

szorongva kérdtük egymástól, hogy „meddig”

és vallattuk a csendet, hogy „miért?”

Amikor Barát Endrét megismertem – az 1960-as évek elején –, már rég nem írt verseket. Irodalmi szerkesztő volt az Ország-Világ című hetilapnál, amelynek első éves bölcsészként a munkatársa lettem. A magas, fess, szépen őszülő Bandi a „régi vágású szerkesztő úr” prototípusát testesítette meg a szememben, elegáns öltönyeivel, barátságos, de tartózkodó modorával, mindenekelőtt pedig azzal a professzionális bölcsességgel, ahogyan a szerzőket kezelte. A közlés elutasítását is úgy tudta tálalni, hogy azt a legérzékenyebb lelkületű poéta sem élte meg fiaskóként. (Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor a módszere csődöt mondott. A magát – talán Shakespeare-fordításai jogán – „lord Keszthelyi”-ként emlegető Keszthelyi Zoltán, angolos humorát feledve, rá akarta borítani az íróasztalt Barátra. Szerencsére az asztal nehéz volt, a költő vézna.)

Csuda színes társaság jött és ment abban az időben az irodalmi rovatban! A legelső vonalba tartozó szépírók közül kevesen publikálta a lapban, a kivételek közé tartozott Illyés Gyula, aki – ki tudja, milyen megfontolásból – az Ország-Világot ítélte alkalmas fórumnak ’56 utáni hallgatása megtörésére. De gyakran megfordult nálunk a kitűnő Berda József, akinek epikureizmusa nemcsak szabad versekben kapott formát, hanem különböző, nem mindig kellemes illatokban is megnyilvánult; édes sztorikat adott elő raccsolva Hegedüs Géza, öblös kacaj kíséretében Fehér Kára; dörgedelmes glosszákat lobogtatva száguldott be Devecseri Gábor, az egyikben – emlékszem – a Nyugaton divatcikként feltámadó erényöv ellen tiltakozott. Városi bundában, sétabottal jelent meg az agg Keleti Artur, aki pacifista versekkel tűnt fel az első világháborúban, és aki festő barátjával, Gulácsy Lajossal a magyar könyvművészet remekeit alkotta meg; míg kortársa, Várnai Zseni („Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!”) egy ízben repülőgép fedélzetéről küldött verset. Hajnal Anna gyönyörű verses útinaplókkal jelentkezett, őt mindig elkísérte a férje, Keszi Imre, akiben már nem a Rákosi-korszak rettegett kritikusát, hanem a Elysium című megindító lágerregény szerzőjét láttuk. Riadalmat leginkább a lármázva tántorgó, egyébiránt tehetséges Darázs Endre keltett. Ismertük szegénynek a titkát: Benedek István Aranyketrecében, az intapusztai pszichiátriai intézetben ő volt ama „fokhagymás” költő, aki fokhagyma rágcsálásával leplezte alkoholszagát – de a szerkesztőségben semmit sem leplezett.

Az sem volt csekélység, amikor 1965-ben, egy tavaszi délelőttön, komplett cigányzenekar vonult be az Ország-Világba, megérdeklődték, hol található Barát szerkesztő úr – a New York-palota első emeletén volt a szobája, ablaka a Miksa utcára nézett –, és ott stande pityere félórás koncertet adtak a tiszteletére. Mint később az összesereglett munkatársaknak elmondták, így akarták meghálálni Bandi akkor megjelent cigánytárgyú regényét, a Lidércet, nyilván valami személyes érintettség okán is.

Mint említettem, a költőt addigra már eltemette önmagában Barát Endre, prózaíróként azonban igen termékeny volt. A Rákosi-korszakban írt munkástémájú köteteire nem volt büszke (már a címük is árulkodik: Izzik a vas, 1951; Fekete arany, 1954 stb.), annál inkább – joggal! – az útikönyveire: A Gellérthegytől a piramisokig, 1957; Zengő szobrok, 1958; Repülő szőnyeg, 1966; Bahcsiszeráji látomás, 1960. Érzékeny megfigyeléseit, impresszióit roppant tudásanyagba ágyazta, utazásai előtt könyvtárnyi irodalmat tanulmányozott át. Ezek az erények – teremtő képzelet és filológiai pontosság – érvényesülnek legjobb munkáiban, a művészregényekben is. Bizony, ideje volna új kiadásban megjelentetni a nagy énekest (Caruso csodálatos élete, 1957), a nagy muzsikust, Paganinit (Boszorkánytánc, 1962) és a nagy festőt, Paál Lászlót (Élt harminchárom évet, 1969) megidéző műveit. Megírta egy politikus életét is, Dzsomo Kenyattáét, aki a kenyai nemzet alapító atyja volt. Ezt a regényét (Égő lándzsa, 1962) nem ajánlanám új kiadásra, viszont magam előtt látom Bandi arcát, mekkorát nevetett, amikor ajtaján fölfedezte a gonosz kollégái által elhelyezett névtáblát:

Dr. Égő Lándzsa

Irodalmi ügyekben rendel

kedden és csütörtökön 12–2-ig

Aztán eljött az idő, hogy többé nem láttuk mosolyogni sem Barát Endrét, sem feleségét – és pályatársát – Bihari Klárát. Annyit hallottunk csak, hogy tizenéves lányuk megszökött tőlük, majd disszidált, tudni sem akar a szüleiről. Megtört embertől búcsúztunk, amikor Bandi nyugdíjba ment.

Szülővárosában, Nagykátán – évtizedekkel a halála után is – ápolják Barát Endre emlékét.

#