2019. 2. szám » Benedek István Gábor: Zsidók Mindszenten

Benedek István Gábor: Zsidók Mindszenten

Előszó Benák Katalin „Töredékek…” című kötetéhez

Fontos, érdekes, tanulságos a kérdés: mikor költöztek be a zsidók Magyarországra? Magyarország területébe, a magyar nép kötelékébe?

Az ókor egyértelmű: a Római Birodalom légiói a Duna vidékére magukkal hozták a zsidó katonákat Szíriából, a Szentföldről. Alsó-Pannóniában már jelentős katonai közösségük volt! Sírköveik feliratait többek között Scheiber Sándor professzor fejtette meg az 1950-es, 1960-as években.

A középkorban, az Árpád-ház viszonyai között mindig feltűnik egy-egy jelentékeny zsidó ember. IV. Béla, a második honfoglaló, a tatárok kiűzése után zsidó kereskedőkkel hozatott magának különleges árut Velencéből. A velencei zsidók ismerték a király igényeit, de tudták azt is, hogy Béla csak kölcsönből, hitelből vásárolhat: országát ugyanis kirabolták, a településeket felgyújtották. Maga a Dózse segített neki.

Később, a törökök kiverése után, a magyar Alföld már el is néptelenedett! Ezt követően Mária Teréziának gondoskodnia kellett arról, hogy a földeket megműveljék. Svábokat, szlovákokat vezényeltek a Tiszától keletre, németeket a Dunától Nyugatra.

Mindszent vonzó vidéknek bizonyult. Amikor az első zsidó családok megérkeztek, első dolguk volt, hogy az esetleg váratlanul elhunyt hittestvérüknek végső nyughelyet teremtsenek. Ősi hagyomány ez már, évszázadok óta így megy a világon mindenütt. A Chevra Kadisa, tehát a Szent Egylet Mindszenten is ezt tette. A temető után iskolát létesített a közösség kicsiny gyermekeknek, amit a Bet Hamikdos, a gyülekezet háza építése követett.

Amikor az önfenntartó zsidó népesség anyagilag megerősödött, és már otthonosabb házakat is létrehozhattak, összeadták a pénzt egy tisztes zsinagóga építésére. A mindszenti „síl” nemcsak templom volt, hanem tanház is, női karzattal, padokkal, szószékkel. Felépült a kántor lakás is, a rabbi otthona, összességében a zsidó szellemi élet központja.

Kiemelkedő volt a Grüner család által alapított Tiszavidéki-Hengermalom.

A környéken – magyar-nemesítésű – pompás minőségű gabona termett. Ez volt a bánkúti búza fénykora. Az alapító Grüner Jakab, továbbá felesége, testvére német és magyar gépeket szerzett be, hiteleket írtak alá és jó tervezőkkel modern malmot alapítottak. A Grünerek többféle lisztet állítottak elő, díjakat nyertek. Olga lányukat egy ősi francia katolikus főnemes, nemzetközi tekintélyű újságíró feleségül vette; közös gyereküket, Renét, magyar iskolában, kollégiumban nevelték.

Időközben a náci hadsereg megszállta Párizst, Olga visszajött Magyarországra, René pedig egy magyar katolikus gyermekintézményben ismerkedett a nyelvvel, az itteni kultúrával.

Az általános jobbra tolódás Magyarországot sem kerülte el. Egymás után jelentek meg a kormány zsidóellenes törvényei. A Grüner család malma is veszélybe került, a tulajdonjogot árjásították. A gyerek Renét, a nyilas pártszolgálatosok, az utcán durván inzultálták, megalázták.

1944 nyarán a mindszenti zsidókat gettósították, a nagyszülőket, a rokonokat – kivéve Olgát –, oda beterelték. Júliusban, rájuk, több százezer magyar zsidó társukkal eljött az utolsó út: az auschwitzi gázkamra és a krematórium.

A háború után az édesanyát és fiát egyetlen kis bőrönddel kitelepítették Franciaországba, de előtte – provokátorokkal – felgyújtották a malmot. Az uralkodó párt megnyugodott, a vidéki magyar ipar egyik fényessége állami tulajdonba kerülhetett.

Mi kortársak, kései utódok, tisztelettel áldozunk a mártírhalált halt malomalapítók emléke előtt, és őket tekintjük egyben a mindszenti zsidóság jelképes személyiségeinek. Házukba az állampárt irodája költözött, szinte kifejezve a történelem kíméletlen kegyetlenségét. A hatvanas-hetvenes években René Gainville, már filmrendezőként, sok jó barátot szerzett Magyarországon, többek között Fazekas Lajost, Benedek István Gábort, Sík Endrét. Fazekas egyik játékfilmjében epizódszerepet is vállalt.

Mindszent, a mindszenti zsidóság feledhetetlenül áll a szívünkben. Nem feledhetjük Büchler Gyula rabbi alakját, aki híveivel együtt – nemes akarattal – vállalta a tömeghalált, és tisztelettel gondolunk azokra, akik – nem a zsidóság köréből – kegyelettel ápolják az elpusztítottak, a megalázottak emlékét. Hidegrázós élmény olvasni a szenvtelen leltárt, amelyet a Kossuth utcai izraelita templomban és iskolában vettek fel, és amely már jelzi a végső enyészetet, a rideg pusztulást.

„12 pad, fiókokkal, 18 ülés, rossz állapotban, 20 db. gyertyatartó, 1 db. örökmécses, 1 db. csillár, 1 db. papi ülés, 1 db. imaasztal, 1 db. tóratartó, 1 db. frigyszekrény, 5 db. iskolapad, 1,5 méter hosszú mértékben…”

Ma már nem él zsidó ember Mindszenten, legfeljebb vendégként, átutazóként. Ezért fontos, hogy most elkészült a kitűnő Benák Katalin gyönyörű írása, a Hortus Judaeorum. Becsüljük meg minden betűjét, hiszen a Töredék… fontos támpont lesz, ha a későbbi időben bárki úgy gondolja, verset, novellát, regényt, szociológiát ír erről az átlagos, szép magyar településről, de abba – bármilyen okból – belecsempészi szíve minden dobbanását.

Ők kiváltképp gyönyörűnek tartják majd a temető zsidó feliratú köveinek megörökítését. Igaz szívvel feltételezzük, hogy eljön az idő, amikor megbecsült zarándokhely lesz a mindszenti sírkert és a zsidóság, a magyarság, az európai lakosok épp úgy, mint a közvetlen leszármazottak becsült helyszínnek tartják a Hortus Judaeorumot, ahol nem virág, emlékező kavics jelzi: az utódok nem felednek!

*