Egy Budapesten született Oscar-díjas cseh-szlovák filmrendező életútja
Máig nagy elismerés övezi az 1964-65-ben, a prágai Barrandov Stúdióban forgatott „Üzlet a korzón” című csehszlovák filmet, amely 1966-ben a legjobb nem angol nyelvű filmként Oscar díjban részesült.
Kevesek körében ismert azonban, hogy a film egyik társrendezője, Ján Kadár szlovák filmrendező, Kádár Jánosként, 1918. április 1-én, Budapesten látta meg a napvilágot, Kádár Rudolf elmagyarosodott szlovák zsidó ügyvéd és Tyroler Lujza harmadik gyermekeként. A család ebben az időben, a gömör-megyei, dominánsan magyarok lakta kis bányavárosban, Rozsnyón élt. A háborús emberveszteség következtében a város lakosság létszáma 5.698-ra csökkent, amelyben a zsidók részaránya 1-2 % körül mozgott.
Az első világháború utolsó évének tavaszára már a hátország is belefáradt a háborúba. Vidéken az orvosi ellátás is komoly hiányosságokkal küzdött, ezért érthető, hogy a jómódú ügyvéd úgy döntött, felesége Budapesten szülje meg a gyermekét. A magyar fővárosi szülőotthon a választásban feltehetően az édesanya családi kötődése is közrejátszott. A Tyrolerek a 19. század első felében telepedtek meg Pesten és megbecsült iparosok (rézmetszők, fényképészek) voltak. Az árva-megyei Alsó Kubinban született Tyroler József metszette Petőfi Sándor 1847-ben megjelent költeményei címlapjára a költő arcképét, illetve Wachtler Fülöppel együtt készítette el a Kossuth-bankók nyomdai lemezeit.
Csehszlovákia megalakulását követően a Kadár család többször is lakhelyet változtatott (Breznóbánya, Kékkő, Szenc, Gúta). Jancsi fiú 1928-ban Losoncon kezdte el gimnáziumi tanulmányait, de 1936-ban már Léván érettségizett. Érettségi után beiratkozott a pozsonyi egyetem jogi karára. Mivel jobban érdekelte az akkor kibontakozó filmművészet, 1938-ban abbahagyta a jogi tanulmányait és átnyergelt a pozsonyi Iparművészeti Iskola „fotó és film” szakára. Itt a neves cseh fotográfus, Karel Plicka professzor volt a tanára.
A második világháború kitörésekor (1939) az iskolát bezárták. Kadár ekkor visszatért az akkor Guta településen élő családjához. (Guta az első bécsi döntést következtében már Magyarországhoz tartozott.) Az elkövetkező két évben Budapesten dolgozott. Zsidó származása miatt 1940-ben besorozták munkaszolgálatra. Alakulata Galántán és Vácott állomásozott. 1944 decemberében sikerült Budapestre szöknie és a főváros felszabadulásáig ott bujkált. Családja többi tagja – a bátyja kivételével – az auswitzi haláltáborban pusztult el.
A felszabadulás után visszatért Pozsonyba. Itt a Rövidfilm Stúdióban helyezkedett el. Segédrendezőként a háború utáni újjáépítést megörökítő különböző dokumentumfilmek forgatásában segédkezett (például: Új élet sarjad a romokon – 1945, Személyes felelősséget viselnek az emberiesség ellen elkövetett bűntettekért – 1945). Két év múlva átigazolt a prágai Rövidfilm Stúdióba. Itt találkozott Elmar Klos filmrendezővel, akivel aztán több évtizeden át együtt dolgozott. Pozsonytól sem búcsúzott el véglegesen. 1949-ben a pozsonyi filmstúdióban részt vett a Katka című agitációs célú vígjáték forgatókönyvének megírásában és a film elkészítésében. A filmről a kommunista párt illetékesei lesújtó véleménnyel voltak, ami azzal a következménnyel járt, hogy Kadárt kirúgták a pozsonyi stúdióból. Ekkor visszatért Prágába, ahol Klos vette a védőszárnyai alá.
A Kadár és Klos páros közös pályafutása az ötvenes években vette kezdetét. Ekkor kezdtek el közösen forgatókönyveket írni és rendezni. Első közös filmjük az „Emberrablás” (1952) egy borzasztóan sematikus mű volt. Az ezt követő, szintén gyengére sikeredett alkotásuk a „Zene a Marsról / Hudba s Marsu” címet (1955) viselte. A szerzőpáros első sikeres alkotása a Ludvík Askenázy „Ott a végállomáson / Tam na konečné” című elbeszélése alapján forgatott film hozta meg. Az alkotók ebben egy villamos végállomás mellett álló bérház lakóinak, az „egyszerű embereknek” a hétköznapi életét dolgozták fel (1957). Ezt követően szinte évenként jelentkeztek újabb és újabb darabokkal. Filmjeiket a közönség érdeklődéssel, a korabeli hatalom viszont ellenérzésel fogadta. A szocialista realizmus ideológiájának csőszei az 1958-ban elkészült „Három kívánság / Tři přání“ című filmjükért két év szilenciumot róttak ki rájuk és a dobozban maradt alkotás csak öt év pihentetés után került a közönség elé.
A kényszerű pihenés időszakában írták meg a szlovák Ladislav Mňačko „A Halál neve Engelchen / Smrť sa volá Engelchen” című regénye alapján ihletett filmjük forgatókönyvét. A regény a Szlovák Nemzeti Felkelés időszakának egy drámai epizódját dolgozza fel. Az SS kommandó büntetésből lemészárolja a partizánoknak otthont adó Ploština falu lakosságát és felégeti a falut. Ez a film 1963-ban elnyerte a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál aranydíját és a Los-Alamosi Játékfilm Fesztivál díját. Az alkotók: Ladislav Mňačko, Ján Kadár és Elmar Klos pedig 1964-ben a szocialista tudomány, technika és művészet fejlesztésében elért kimagasló eredmények elismeréseként adományozott Klement Gottwald Állami Díj kitüntetésben részesültek.
A soron következő évben a rendezőpárost Ladislav Grosman szlovák írónak a klerofasiszta szlovák állam idején játszódó „Üzlet a korzón / Obchod na korze” című novellája ihlette meg. A Hitler kegyéből 1939. márciusában megalakult Szlovákia parlamentje 194l. szeptemberében – a német birodalmi minta alapján – jóváhagyta a zsidókat a társadalomból kirekesztő törvényeket. Ennek alapján árjásították a zsidók tulajdonában lévő üzleteket, műhelyeket, cégeket.
A film cselekménye egy ilyen árjásítás történetét mutatja be. Egy szlovákiai kisvárosban az árjásítás keretében az egyszerű és jólelkű Tono Brtko asztalos kapzsi felesége és magas beosztású sógora unszolására árjásítja az idős és süket Lautmann Rozália rövid- és díszműáru üzletét. Az idős Lautmanné nem érti, nem fogja fel, hogy mi történik körülötte, mit keres az üzletében egy idegen ember. Az árjásítóban szánalom ébred az idős asszony iránt. Elkezdi felújítani az üzlet és a lakás lepusztult bútorzatát, majd amikor ráébred, hogy milyen sors vár a kitaszított zsidókra, igyekszik megmenteni Lautmannét a deportálás elől. Ez az igyekezete azonban kudarcba fullad.
A film otthon és külföldön is nagy sikert hozott az alkotóknak és a főszereplőknek. Az árjásítót játszó Jozef Króner szlovák színész és a lengyel zsidó Ida Kamińska színésznő 1965-ben a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon különdíjban részesült, majd a következő évben a film a legjobb nem angol nyelvű filmként elnyerte az Oscar díjat.
A Prágai Tavasz elfojtása után, végrehajtott „normalizálás” idején a két rendező nem volt hajlandó a szovjet megszállást elismerő nyilatkozatot tenni, ezért eltávolították őket a filmszakmából. Ján Kadár az USA-ba emigrált. Ennek következtében Csehszlovákiában tiltólistára került az összes általa rendezett film.
Az emigrációba magával vitte az Oscar szobrot is abban a reményben, hogy ezzel a „tárgyi bizonyítékkal könnyebben tudja megnyerni a producerek bizalmát. Kadárnak a tengeren túl is sikerült megvetnie a lábát. A Bernard Malamud elbeszélése alapján forgatott „Levine, az angyal” volt az első Amerikában forgatott filmje (1970). Az ugyancsak zsidó történetet feldolgozó Kanadában forgatott „Ahogy én láttam / Lies My Father Told Me” című alkotása 1975-ben Hollywoodban a legjobb külföldi filmként Arany Glóbusz díjban részesült.
A hetvenes évek második felétől Kadár már csak különböző televíziós filmeket forgatott (Kék Hotel / The Blue Hotel, Mandelstam tanúja / Mandelstam’s Witness, A pokol másik oldala / Other Side of Hell, A Milligan-ügy / The Case Against Milligan, A szabadsághoz vezető út /Freedom road.) Egyes életrajzírói szerint neki ajánlották fel először a Keresztapa megfilmesítését, amit ő a maffiavilágban való járatlanságára hivatkozva nem fogadott el. Ezen kívül 1975 és 1979 között tanított is a Los-Angeles-i Amerikai Filmintézetben (American Film Instituite).
Ján Kadár 1979-ben, 61 éves korában hunyt el Los Angelesben. Egy évre rá meghalt a felesége is. Az 1969-ben, az emigrációba magával vitt Oscar szobor, a házaspár, illetve Kadár anyósának 1981-ben bekövetkezett halála után elkallódott.
*