2019. 2. szám » Konczek József: Madárka, madárka…

Konczek József: Madárka, madárka…

Ha valaki az urak közül nem ismerné Kurdicsot… de hát ki ne ismerné az öreget? … az még tán azt is mondaná, hogy már megint filózik, filózik a Kurdics. Mi persze jól ismerjük – ugye – a Kurdicsot, s nem használnánk vele kapcsolatosan ilyen, hogy úgy mondjam kissé netán lekezelő kifejezést, mint filózás, nem. Hogy filozofált? Hát, ez meg túl fennkölt volna, kérem szépen. Így hát maradjunk esetleg annyiban, hogy Kurdics elgondolkodott.

Kurdicsnak ugyanis van egy kismadara. Nem kis madara, hanem kismadara, ami ugye egészen más, mint ahogyan Kurdicsnál más és sok más dolog is egészen más szokott lenni. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem – pedig hát a szavakat egymásba kell ölteni, nemde? – ez is milyen furcsa, ugye… mármint, hogy egyes kifejezések nem azt fejezik ki, amit látszatra… gondolom, hogy ebben valami humor bujkálhat…. szóval a Kurdics is így volt és van ezzel az egésszel.

Nagyon szereti ezt a kismadarat, az ő kismadarát. Mert ez a kismadár napkeltétől napnyugtáig folyton röpdösik, körbe-körbe röpdösik, és nem hagyja el Kurdicsot. A madárkának szép színes szárnya van, látni is gyönyörűség… hát még beszélni hozzá… Igaz, a madárka nem tud felelni, mert ez a madárka egy vékony dróthoz van erősítve, és egy is napelem táplálja azt a motorkát, amelyiktől igen vidáman… no nem sürög-forog, hanem forog. Körbe-körbe forog! Alig egy arasznyi a röppályája, és minden reggel elkezd forogni, mihelyt eléri a napsütés. Kurdics minden reggel előveszi a madárkát a szekrényfiókból, ahol elfektetve szokott lenni, és kiteszi az udvarra nyíló kerítésre. Mert ugye van ottan egy kerítés. És akkor a madárka elkezdi… Kurdics meg becézgeti, símogatja a tekintetével, hiszen mondom, még beszél is hozzá. A madárka mintha értené is, mennyire szereti őt az öreg, néha gyorsabban forog, ugye, de… hiszen értik, uraim, ugyebár. És Kurdics persze jól tudja, hogy ezért a kismadárért egy másik madárkának bizony meg kellett halnia, hogy a szárnyait a Kurdics madárkájára lehessen ragasztani. Kurdics ismer sok élő madárkát, szereti ezeket is, bár ezek mindig elröppennek tőle, az udvarról, a háztetőről vagy a porból, ahol olyan szívesen lubickolnak ugye. Miért, hát a porban nem lehet lubickolni? Ugye, hogy igen. Lehet, kérem. Ezt a kis verébkék csinálják, igen, a verébkék. Jut eszembe, hogy amikor Kurdics még kisgyerek volt, a tanítónéni mondta neki, hogy „Kurdics, kisfiam nem verébke az, hanem veréb…”, s aztán egy más alkalommal, amikor megint a madarakról volt szó, és Kurdics azt mondta a fecskére, hogy „fecs”, hát a tanítónéni ugyancsak csóválta a fejét, hogy de buta egy kisfiú ez a Kurdics. De hát ilyenek ezek a tanítónénik. Igenis tanítónénik, és nem tanító nénik, hanem egybe. És verébkék.

Ja, hogy örült Kurdics mindig az ő madárkájának! Napközben, ha el kellett mennie otthonról, mondta neki, hogy csak röpködjön szépen, nemsokára visszajön, és megint együtt lesznek.

Ez, amit mesélek, éppen ilyen csendes augusztusi délutánon volt, amikor Kurdics megint a tornácon üldögélt egy sámlin, és nézegette a madárkáját. Délután volt, nem délután történt, hiszen nem történt ott semmi különös, hanem volt. S ami volt, az se igen különös, mint ahogyan az se különös, ami van. Mert, uraim, vannak ilyen dolgok, amik nem különösek, mégis jó, hogy vannak – egyébként, mint Kurdics egyik barátnője szokta mondogatni, „a dolgok vannak, és vanni akarnak”, ugye. Ez bizony igen mély értelmű megállapítás, ha értik, mire gondolok. Jó volt nézegetni – és jó is nézegetni, igen, most, mostanában, jelen időben is – ezt a madárkát. Mert ez a madárka olyan szorgalmasan röpködött, nem is röpködött, mert az valami föl-le röpködés volna, nem is röpdösött, hanem… igen: repesett, no ez a jó szó, a madárka repesett, repesett az örömtől, hogy a Kurdics ennyire szereti őt. És ez jó volt… És ez jó… van. (Jól van, no, legyen „jól van”.)

Ilyen ez a Kurdics. Nem ellenkezik, ha kijavítják, ugye, a beszédét, pedig – tudja ő –, nem kijavítják, hanem inkább a maguk észjárásához – igenis észjárásához – átcsinálják a Kurdics dolgait, megmosolyogják, de Kurdicsot ez sem tudja bántani. Mert ilyen a Kurdics.

A repeső madárka volt Kurdics öröme, mint mondtam, és most megint mondom. A repeső madárka van a Kurdics minden öröme. Meggondolandó, persze, hogy ezt mi így nem szoktuk mondani, mert ez a „van” nálunk kimarad a beszédből, mi úgy mondjuk, hogy „ez Kurdics öröme”, s nem, hogy „ez van Kurdics öröme”. Mert azok a más népek, akik úgy fejezik ki magukat, bizonyára híján vannak a mi tudásunknak, hogy nem kell odatenni azt a „van” – t, hiszen mi tudjuk, hogy van. És vagyunk mi így mással is. Hogy van, pedig nem nevezzük meg, ugye. Értik az urak, persze, hogy értik.

Meg még az is úgy van, hogy a kis Kurdics a tanítónéni kérdésére válaszolva – „kit szeretsz a legjobban, kisfiam?” – a kisKurdics, igen, a kisKurdics – azt mondta…mondta? Valósággal repeste, hogy ő a Katit. Ugye, a tanítónéni arra akarta rávezetni őt, hogy az édesanyját meg az édesapját meg a testvéreit, de hát amikor erre figyelmeztette, mondom, a tanítónéni, a kisKurdics csak nézett, hogy miért kellene neki ezt mondania. Hiszen az természetes, hogy őket szereti a legjobban, ezért ezt nem is kell mondani – mit ismételgesse magát folyton az ember –, ha valami egészen természetes, azt nem kell mondani, de hogy ő a Katit szereti a legjobban, ezt kell mondani, mert a Kati nem tudja, hogy őt szereti a legjobban. Apunak, anyunak meg a testvéreinek ezt nem kell mondani, mert úgyis tudják. De a Kati még nem tudja. Ezért mondani kell, és mindenki tudja meg, hogy ő nagyon szereti a Katit!

No, igen, van aztán olyan, hogy akik nagyon szeretik egymást, azok csak hallgatnak, ülnek, ugye, együtt, és szót se szólnak, csak hallgatnak és tudják. Ez már a szeretésnek egy olyan állapota, ami sokkal több, mint a beszéd.

Ámde – milyen tréfamester az élet! – mégis, mégiscsak jó ám mondani, hogy „szeretlek, szeretlek, téged szeretlek”, s pedig tudja, akinek mondják, de az örül neki és (ne mondjam), nem mondja, hogy „ugyan már, mit ismételgeted magadat mindig!” No, ugye.

Hát így gondolkodik ez a Kurdics. Mert amit ki is mondunk, az valami meleg, valami párás, jó és illatos meg minden. És a porban ficánkoló hülye kis verebek is jók, mert igaziak, mert meg vannak mondva.

D azért a Kurdics, amikor már lement a nap, és a Hold is megmutatkozott, és a kismadara már nem repesett, és szépen levette a kerítésről, és betette a sublót vagy a szekrény fiókjába, el-elhallgatta a csevetelő fecskéket is meg ugye a verebeket, és a Kurdics mégis nagyon szerette az ő kismadárkáját, mert, ugye az mindig vele volt, és Kurdics azt a szomorúan édes valamit érezte a kismadárkájával, amit ez a Kurdics igen gyakran szokott érezni. Ez a Kurdics.

(Jegyzet: mondhatnánk, hogy ezek itt a jelentés rétegei, síkjai, de tudjuk, hogy Kurdics nem mondana ilyesmit.)

*