2019. tavaszán a szentesi Zsoldos Ferenc középiskola B épületében, az iskola tanulóival ünnepélyes keretek között emlékjelet helyeztünk el a holokausztnak áldozatul esett egykori diákokra emlékezve. A vendégeket Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke, Pintér Etelka a Hódmezővásárhelyi Szakképzési Centrum Zsoldos Ferenc Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája igazgatónője köszöntötte. Avató beszédet mondott: Kovács Benedek, a Gál Ferenc Főiskola BSZI Szegedi Tagintézményének vezetője, Lednitzky András, Izrael Állam tiszteletbeli konzulja és a Szegedi Zsidó Hitközség nyugalmazott elnöke, Szirbik Imre, Szentes város polgármestere és Schwarcz Péter rabbi. Az ünnepség részeként Bodnár Bence tanuló felolvasta Benedek István Gábor üzenetét édesapjáról, aki a egykor a Horváth Mihály Gimnázium tanulója volt. Az emlékjelavatás a MAZSIKE és a Centrópa Alapítvány „Üres padok” programjának helyi befejező eleme volt, amihez 2015. őszén akkori végzős osztályom tanulóival csatlakoztunk.
A programba való bekapcsolódás természetes volt számunkra, hiszen 2014-ben egy másik hasonló pályázat során, amit „Melamed – múlt tanítói” címmel hirdettek meg, diákjaimmal feldolgoztuk az egykori szentesi izraelita népiskola történetét. Ez az iskola a Horváth Mihály utcában állt, szemben azonban a másik két iskolával, amelyekbe az általunk azonosított diákok tanultak. A népiskola épületét régen elbontották, helyén most új építésű tömb áll. A tanulók, akiknek nevét az emlékjelen feltüntettük, olyan szentesi diákok, akik általános iskolásként az izraelita népiskolába, vagy középiskolásként a Horváth Mihály Gimnáziumba, vagy éppen az emlékjelnek helyt adó épületbe, a szentesi polgári lányiskolába jártak. Közös sorsuk kapcsolja őket össze sok más áldozattal; elpusztították őket.
A vészkorszakban elpusztított vidéki magyar zsidóság tragédiája magyar tragédia volt. Ahogy azt Bächer Iván „Nagypapa hűlt helye” című kötetének bevezetőjében megállapítja, az áldozatokat nem vérségi, faji, vagy vallási hovatartozásuk kapcsolja össze, hanem a gyilkosaik által nekik szánt sors. A zsidó sors, amelyben a zsidókkal, zsidóknak megbélyegzett emberekkel együtt a nácizmus összes áldozata osztozott. „Még pontosabban: csecsemők, gyerekek, anyák, férfiak, nagymamák, nagypapák, dédik. Emberek. Magyarok.”
Míg a középkorban a vallásuk miatt üldözött zsidók életüket a száműzetést, vagy a kikeresztelkedést választva megmenthették, a nácik által nekik szánt sors nem tartogatott választási lehetőséget. Végzetük – a zsidó vallásból vett terminológia szerint is – a Kiddush Ha-Shem, a szent mártíromság volt.
Az áldozatokra emlékezve el kell mondanunk, hogy a listánkon csak olyan nevek vannak, akiket túlélőkkel, ill. egyéb dokumentumok alapján pontosan tudtunk azonosítani. De vannak olyan iskoláskorú személyekhez tartozó nevek, akire már senki nem emlékezett. Sőt, Szentesen működött egy zsidó fiú árvaház is, akiknek növendékeiről fennmaradt egy fénykép 1944 márciusából. Húsz hét-tizenkét év közötti fiatal fiú és két nevelőnő van ezen a képen, de eddig őket senki sem tudta azonosítani.
A kutatómunka során sajnos nyilvánvalóvá vált számukra is, hogy valóban közel az idő, amikor már nem lesznek túlélők, akik ezekre az időkre, a korabeli fényképek szereplőire emlékezhetnek. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a képen látható, amúgy is magukra hagyott árvákra milyen sors várt a deportálásuk után. Csak reménykedhetünk, hogy a képen mosolygó, jól nevelt, engedelmes kisgyerekek közül néhányan túlélték a háború őrületét és később családot alapítva anyákká és apákká válhattak.
Bár az emlékjelre csak azoknak a gyerekeknek a nevei kerültek fel, akik a holokauszt során elvesztek, szeretném megemlíteni azt a négy egykori diákot, akik visszatértek, így a nevük nem szerepel az emlékjelen. De hárman közülük, szerencsére, ma is élnek és róluk az egykori diáktársak azonosításában, elsődleges forrásaink vannak. Ők Braun Júlia, Koltai Mária, Wellisch János és Wellisch Judit.
Ahogy említettük, az emlékjel elhelyezésének kiválasztásában közrejátszott az, hogy ebben az épületben működött az ezernyolcszázas évek végétől a polgári lányiskola, és az általunk azonosított diákok közül is jártak ide tanulók. De más okból is szimbolikus helyszíne az emlékjelnek ez az épület. A szentesiek körében sem széles körben ismert adalék a város helytörténetéhez, hogy az épület bejáratával szemben álló hatalmas tölgyfát – csemeteként – egy szentesi sportoló kapta ajándékba az 1936-os berlini olimpián való szerepléséért. Természetesen a tölgyfa nem tehet arról, hogy ki adta ajándékba, de közismert, hogy az 1936-os nyári olimpiai játékokat a náci ideológia a faji felsőbbrendűség bemutatására használta fel. A játékokon készített felvételekből Olympia címmel Leni Riefensthal rendezésével készült film, aki Hitler elsőszámú fényképésze, valamint a „Hit győzelme” és az „Akarat diadala” című propagandafilmeknek a szerzője volt. A tölgyfa így mégis csak mementója a pusztítás ideológiájának, de ahogy a Bírák könyve írja végül „édes jött az erősből”, hiszen most mégis mi vagyunk itt, mi állítjuk ezt az emlékjelet, ami így a túlélés és az újrakezdés jelképe. Erre emlékeztet Sámuel könyvéből a zsidó sírokon szereplő öt betű: „És ha valaki feltámadna ellened, hogy téged üldözzön és életed ellen törjön: az én uramnak lelke az élőknek csomójába lesz majd bekötve az Úrnál, a te Istenednél;…” (Sám. I. 25:29)
Az élet csokrába kötött tizenöt általunk azonosított szentesi zsidó diák neve Czeiger László, Feuerer József, Fischer Borbála, Gleichmann Ferenc, Gleichmann Rózsa, Kellner Gábor, Lederer András, Lőwy Éva, Lőwy Pál, Németh Mária, Porjesz György, Rácz Györgyi, Simkó László, Smolka Gyurika, Székey András.
Sok túlélő visszaemlékezésében találkozunk azzal az önmagukkal szemben megfogalmazott igénnyel, hogy értékes életet kellett élniük, hiszen azokért is élnek, akikkel a sors nem volt kegyes, akik meghaltak.
Az elpusztított szentesi közösség emlékét egykori lakóhelyük történetének részeként megőrizni, tanítani és ismerni nemcsak felelősségvállalás, de kiállás is a rasszizmussal és antiszemitizmussal szemben. De az emlékjel visszavágás is azért, amit Kőbányai János „A holokauszt mint narratíva” című esszéjében kiszántásnak nevez. A nácik célja ugyanis nem pusztán a zsidóság teljes fizikai megsemmisítése volt, hanem létezésük és a társadalmi együttélés emlékeinek maradéktalan eltörlése is. A közös történelemből való kiiktatásuk metódusa volt az is, ahogy az embereket nem valahol lakóhelyük közelében pusztították el, hanem a transzportokkal messze elszállították őket onnan. Néhány gondolat az említett esszéből: „mind, ami ‘volt’, feltételezi, hogy folytatódik. Mítoszában, anyagában, szokásaiban, érzelmeiben valamilyen formában be- és továbbépül, hasznosul az univerzumban. A természetben vagy a történelemben. Még a halott testből is vegetáció sarjad, ha más nem, egy virág a temetőben, egy könnycsepp a látogató emlékezéséből, amely azt megöntözi.” A holokausztban elpusztítottak – a tűz és füst útján – az élet körforgásából teljes egészében kiszakíttattak. Talán ez a kiszakítás okozza azt is, hogy a holokausztról szóló társadalmi párbeszéd nehezen jut túl a szimpátia kifejezésén. A hajdani szomszédok önnön felelősségükről nem szívesen hallanak. A holokauszt története viszont közvetlen környezetünkből, saját településeinkről indul. A mi feladatunk, hogy azonosítsuk a történet helyszínét, megtaláljuk és megismerjük szereplőit: az egykori szomszédokat.
Azt gondolom, hogy a város lakói és az iskola tanulói egyaránt méltán lehetnek büszkék a ma felavatásra kerülő emlékjelre, ami új elemmel bővíti Szentes kincseit. Persze, nemcsak a Zsiga Renáta és Varga Natália tervei alapján készült művészeti alkotás értéke miatt, hanem két más okból. Egyfelől elismerése, de emlékeztetője is az iskolában folyó pedagógiai munkának és a vele járó felelősségnek, hogy a tanulók mindig olyan nevelésben részesüljenek, hogy soha ne lehessenek gyilkos ideológiáknak sem alanyai, sem áldozatai. Ebben a tekintetben különösen igaz Cicero közismert megállapítása, hogy a történelem az idők tanúja és az élet tanítómestere.
Ha hagyjuk feledésbe merülni a nácizmus által elpusztított közösségek emlékét, akkor a mártírok halála hiába volt, s a szörnyűségek ismét megtörténhetnek. Mert aki nem ismeri a történelmet, az tudatlanságában újra elkövetheti a múlt hibáit és bűneit, amelyeket jobb volna elkerülnie. Másfelől azért is büszkék lehetünk az emlékjelre, mert a mai ünepség közösségünk összefogásának erejét is jelképezi. Külön szeretnék ezért köszönetet mondani a kutatómunka támogatásáért Vágvölgyi Zoltánnak, a Szentes Városi Könyvtár helytörténészének, az emlékjel Szentesre szállításának megszervezéséért Szirbik Imre polgármester úrnak, továbbá a mai ünnepség megszervezéséért Szép Ilona igazgatóhelyettes asszonynak, valamaint Erdeiné Papp Éva és Molnár Szilvia tanárnőnek.
Megtiszteltetés volt velük együtt dolgozni.
Ha mai tanulóink számára van nevelési célzatú tanulsága a programban végzett munkánknak, akkor az az, hogy saját létezésünk igazolása kizárólag az lehet, ha egy olyan világ kialakításához tudunk hozzájárulni, amiben jobb élni.
#
Ha van nevelési célzatú tanulsága a programban végzett munkánknak mai tanulóink számára, akkor az, hogy saját létezésünk igazolása csak az lehet, ha egy olyan világ kialakításához tudunk hozzájárulni, amiben jobb élni.