1Korintusi 11,5
„Minden asszony pedig, aki imádkozik vagy prófétál, fedetlen fejjel,
megszégyeníti a fejét, mert olyan, mintha megnyírták volna.”
A háláchá a zsidó nőtől azt követelte meg, hogy házon kívül csak fedett fejjel jelenjen meg. A ház fedetlen fejjel való elhagyását nőknél olyannyira gyalázatos dolognak tekintették, hogy azért a férje el is hagyhatta, mégpedig úgy, hogy nem volt köteles kifizetni neki a ketubában, a házasságlevélben megállapított összeget. Fordítva pedig, a nő fejének erőszakos lecsupaszítása olyan súlyos bántalmazásnak számított, hogy a Misna a tettesnek 400 zuz (4 zuz volt egy sékel) összegű bánatpénz megfizetését írta elő. Úgy tűnik azonban a Babiloni Gemarának egy mellékes megjegyzéséből, hogy az asszonyok a saját házukban – és valószínűleg a hozzá tartozó udvaron is – a fej befedésére vonatkozó szabályokat kevéssé vették figyelembe. Csak a zsidó nők szigorúbb szemléletű körei lehettek azok, akik hangsúlyt fektettek arra is, hogy saját házukban is mindig befedjék a fejüket.
A fej befedése mellett tudunk még az asszonyok arcának eltakarásáról is. Az átkok között, amelyeket egy hagyomány szerint Isten Évára mondott, megtalálható az is, hogy eltakarva kell járnia, úgy, mint egy gyászolónak. Ezért kellett arcát egészen a szája vonaláig eltakarnia. Ezzel egybevág Rási (Rabbi Slomo Jiccháki (1040-1105), RASI) megjegyzésével a Sábbát 80a-hoz, miszerint az illemtudó (visszavonultan élő) nők eltakarva jártak és csak egy szemüket nem fedték be, hogy lássanak. Az, hogy milyen fontos volt az illemtudó nő arcának eltakarására még saját házában is, az talán abból is látható, hogy még férjének legközelebbi rokonai sem láthatták soha sem a feleség arcvonásait.
Az asszonyok ezen igen fontos kötelességével kapcsolatban, hogy fedjék be a fejüket és takarják el az arcukat, forrásaink semmit sem mondanak kifejezetten arról, hogy milyen módon és mivel fedték be a fejüket és az arcukat. Ne gondoljunk olyan fátyolra, amilyet most hordanak a keleti nők. A Misna ugyanis csak az Arábiában élő zsidó nőket ismeri elfátyolozottként.
Tehát Erecben, Izraelben nem hordtak fátyolt az asszonyok. Egészen mellékesen tárgyalják egyszer a Ketubbót 72a-ben, hogy vajon a fonalas kosárka, ha azt az asszony a fejére teszi, az a törvénynek megfelelő fejfedőnek ismerhető-e el? Ez azonban már a kazuisztika területéhez tartozott és nem ad választ a kérdésre. A források hallgatása alapján feltételezhető, hogy a fej befedésére és az arc eltakarására egyáltalán nem használtak különleges ruházatot, hanem mindkettőt adottnak tekintették, ha az asszony, az akkor szokásos hajviselettel jelent meg.
Az asszony haját először fonatokba fogták össze. Aztán egy gyapjúból készült, a szem vonaláig érő kendőt terítettek közvetlenül a fej tetejére, és ezt alátétként használták, és a fej tetején összefogták a hajfonatokat. A fonatok vastagságától és hosszától függően természetesen magasabb vagy alacsonyabb lett a feltornyozás a fejen. Aztán a homlok körül a megint csak alátétként szolgáló periá fölé egy homlokpántot kötöttek, amely az egyik fültől a másikig ért és szalagokkal díszítették, amelyek az állig lógtak le. A fonatok alatti kendőnek megfelelően a fonatok fölé is terítettek egy terítőcskét, amelyet kippá-nek neveztek, és ez szolgált a fonatok összetartására – amint a neve is mutatja (kávál-megkötni, megkötözni). Aztán egy háló, szeváchá, következett, amely magába zárta a fonatokat és az egész frizurának megadta a tulajdonképpeni tartását. Ezt az oldalán lévő szalagokkal rögzítették. A hálót és a homlokpántot mindenféle díszítéssel, különösen szalagokkal és pántlikákkal varrták ki, amelyek részben lelógtak elöl az arcra. Egy helyen említenek a háló mellett még egy fátylat is.
Minden szalagjával és kendőjével együtt erre a frizurára gondolhattak azzal a fejfedéssel, amelyet elvártak a zsidó nőtől, illetve amire kötelezve volt. Ebből a szempontból tanulságos a Szóta traktátusban a (házasságtörő nő) elleni eljárás a szent helyeken. Az eljárás célja a vádlott megalázása, meggyalázása volt. Ezt azzal érték el, hogy lecsupaszították az asszony fejét és mellét a tömeg szeme láttára. A fej lecsupaszítását úgy hajtották végre, hogy a pap az asszony hajviseletét leszakította vagy tönkretette azzal, hogy a fonatok alatti terítőcskét megfogta és a lábával megtaposta. Ezzel eleget tett a Numeri 5,18 előírásának: „Aztán fossza meg az Úr színe előtt álló asszony fejét a díszétől!” Az asszony ekkor a nyilvánosság előtt úgy állt, mint akinek lecsupaszították a fejét és ezzel a legnagyobb gyalázatot művelték vele, ami csak történhetett.
Eszerint az asszony „fejének lecsupaszítása” konkrétan azt jelenti, hogy „tönkretenni vagy szétrombolni a hajviseletét”. Fordítva pedig, „szabályos hajviseletet elkészíteni” annyit jelent, mint „befedni a fejet”. Tehát a zsidó szemlélet szerint a rendezett hajviselet jelenti az asszonyok fejének befedését, vagyis a szalagokat, pántlikákat, a kippát, amelyek az arcra lógtak le, illetve eltakarták azt.
1Korintusi 11,5 szövegében azt olvassuk, hogy „mert olyan, mintha megborotválták volna”, vagyis a levágott hajú nőt csúfnak és eltorzítottnak tekintették.
A háláchá szerint a fedetlen (rós párúá), mellyel a menyasszony esküvőjének napján az esküvői menetben megjelent, a szüzessége jele volt. Ha ehhez hozzávesszük még azt is, hogy a fedetlen fejet máskülönben a szabadság jelképének tekintették (1Korintusi 11,4: „Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz a fejére.”), akkor a menyasszonynak fedetlen fejjel való megjelenése azt jelentette, hogy szabad és szűz, aki eddig nem tartozott a férfi hatalma alá. Csak a férjhez menetellel kerül a nő a férfi hatalma alá, és ettől kezdve van hatalma fölötte a férjének. Az asszony ezen megváltozott helyzetének külső jele a fedett fej. Azzal, hogy a férjezett nő a zsidó jog szerint csak fedett fejjel hagyja el a házát, elismeri, hogy a férje hatalma alatt áll. 1Korintusi 11,5: „Minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz a fejére, mert ez ugyanaz, mintha megnyírták volna.” E szempont értelmében mondja Pál apostol is, azt 1Korintusi 11,10-ben, hogy: „Ezért az asszonynak viselnie kell a fején az alárendeltség jelét az angyalok miatt.” Az asszony köteles a hatalom jelét, a férj hatalmának jelét, egy fejfedőt hordani fején. Látható, hogy itt a magát a fejfedőt, a férfihatalom jelképét, nevezik átvitt értelemben „hatalomnak”.
Az a követelés, hogy az asszony az angyalokra való tekintettel hordja a fejfedőt, tulajdonképpen azon is alapulhatna, hogy az angyalokat ne ingerelje egyfajta szexuális sóvárgásra a nem eltakart nő megpillantása. Az egykori zsidó hagyomány nem egyszer beszélt arról, hogy a szellemvilág tagjai érzéki szenvedélyre lobbantak az emberek leányai iránt és ezután nemi érintkezésre léptek velük. Ezek a történetek azonban mindig csak a gonosz szellemekre vagy a bukott angyalokra vonatkoztak. Pál apostol viszont a 1Korintusi 11,10-ben általában csak a jó angyalokról beszél, nemi ingerlésének még a gondolata sem jöhet szóba.
Az Istennek szolgáló angyalok között különleges osztályt alkotnak az őrangyalok, akiket egyes emberek mellé rendelnek. Létszámuk vitatott volt. Rabbi Ábin rabbi (kb. 325) és Rabbi Áchá (kb. 320) egy őrangyalról beszélnek. Rabbi Eliezer ben Joszé Há-gelili (kb. 150) kettőt ismer belőlük. Rabbi Eliezer ben Joszé há-Gelili (150 körül) szerint mindkét őrangyal jó angyal a béke angyala. Úgy tűnik, hogy ezen a véleményen van Rab Chiszdá is. Ezzel szemben Rabbi Joszé ben Jehudá szerint az egyik jó, a másik pedig gonosz angyal. Rabbi Jicchák (kb. 300) pedig azt a nézetet vallja, hogy az őrangyalok száma az ember által felmutatható teljesített parancsok számával együtt nő: „Ha egy ember minden parancsot teljesít, akkor sok angyalt adnak neki.” Rabbi Jehósuá ben Lévi (kb. 250) ezer és tízezer angyalról beszél, akik a zsidókat védőn veszik körül. Egyet emel ki közülük, akit az ember „hasonmásának” nevez, és akiben valószínűleg az érintett személy valódi őrangyalát látja. Úgy tűnik, hogy Rabbi Jehósuá ben Lévihez hasonlóan gondolkodott e kérdésünkről Rabbi Lévi (kb. 300) is. A Beráchót 60b pedig az őrangyalokról anélkül szól, hogy megnevezné őket vagy megadná pontos számukat.
Az őrangyalok legkitüntetőbb feladata az, hogy megvédjék az embert a démonok üldözésétől. Elkísérik az embert minden útján, különösen utazáskor, hogy megvédjék a veszélyektől. Ezért szívesen nevezik őket olyan angyaloknak, akik kísérik az embert (kísérőangyalok). Az őrangyalok részt vesznek az ember helyes, háláchikus viselkedésében is. Ha egy zsidó péntek este a zsinagógából való hazatérésekor a sábbát gyertyát meggyújtva találja és az asztalt megterítve és mindent szépen elrendezve, akkor azt mondja a jó őrangyal: „A következő sábbátkor is így legyen!”, a gonosz angyal pedig így válaszol vonakodva: „Ámen!” Ha azonban nem így találja mindezt, akkor a gonosz angyal ezt mondja: „A következő sábbátkor is így legyen!”, és a jó angyal vonakodva válaszol: „Ámen!”1 Itt a jó angyal egyértelműen a jámbor erkölcs védelmezőjeként jelentkezik, és keserűséget okoz neki, ha egy ház a sábbát bejövetelének ünnepén a megszokott rend fölött önkényesen elsiklik, míg a gonosz angyal láthatóan elégedettséget érez emiatt. Továbbá az őrangyaloknak a védelmükbe ajánlott személy cselekedeteiről jelentést is kell tenniük és tanúskodniuk kell Istennek, közvetlenül vagy közvetett módon. Az embernek Isten előtti helyzete szerint ekkor üdvösséget és békét, vagy balszerencsét és büntetést jelentenek számára. Végül pedig az őrangyalok azután, ha letelt az ember földi ideje, az isteni büntető akarat végrehajtói is lehetnek. Ebben az esetben a gonosz szellemek fennhatóságának adják át.
Mivel az őrangyalokat a fiatal keresztény gyülekezetek (ókori) hitvilága is tartalmazta, így nem nehéz a fenti zsidó elképzelések és a 1Korintusi 11,10 között bizonyos kapcsolódási pontokat találni. Az asszonynak gondolnia kell arra, hogy az angyaloknak, mint a világ rendjének Isten által kijelölt védelmezőinek érdekük, hogy az asszony az ősi teremtési rendet, azaz a férfinak való alárendeltségét elismerje és megtartsa. Vagyis ne szomorítsa el az asszony az angyalokat azzal, hogy fejfedőjének levételével – hiszen ez a férfi alárendeltségének jele – azt mutassa, hogy nem tiszteli az ősi teremtési rendet. Az angyalokat, bizonyosan fájdalmukra, arra kényszerítené, hogy Isten előtt vádat emeljenek és tanúskodjanak ellene. Ezért kell az asszonynak betakarva tartania a fejét, nem utolsó sorban „az angyalokra való tekintettel”, hogy feladatukat örömmel végezzék, és ne kelljen őrangyalokból vádló angyalokká változni.
Szótá 43: „A rossz angyal, kit Usielnek hívnak, ha látna egy asszonyt fedetlen fejjel!” Rabbi Simeon ben Jocháj rabbi mondta: Ha az asszony haja fedetlen, jönnek a rossz szellemek, és ráülnek, és mindent, ami a házban van, tönkre tesznek.”
A kabbala bölcsei, a hagyomány jegyében azt írják, hogy minden asszony nagyon figyeljen az illendőségre, különösen a hajjal kapcsolatosan. Mennyi gonosz szenvedés ered ebből, az égből és a földről, önmaga és férje és gyermekei számára, és szegénységet hoz a házra. Ezért írják, hogy amikor egy asszonynak egy hajtincse kibomlik (ti. a frizurából, és kibomolva lobog a feje körül), akkor jönnek a gonosz szellemek, rátelepednek és mindent elrontanak a házban. A Gemara háromféle dolgot sorol fel, ami egy asszonyt illetően szégyen: ha magas hangon, hangosan kiabál, ha megmutatja a testét, és ha kibomlik a haja.
Ez a hely azonban, amint már a „kabbala bölcseire” való hivatkozás is mutatja, későbbi keletkezésű. Az azonban, hogy már a régebbi időkben is figyelmet fordítottak az asszony fején lobogó hajra, azt Sábbát 57b bizonyítja, ahol egy különleges hajkötőt említenek, amely kifejezetten az asszony feje körül lazán lobogó haj összefogására és eltakarására szolgált. Ehhez kapcsolódó képzet volt pl., hogy a gonosz szellemek rávetik magukat, hogy a lehető legnagyobb bajt hozzák a házra. Ezt a feltételezést azzal indokolják, hogy a Gemara szerint a hajviseletből kibomló női haj szégyen. Ezzel Rabbi Seset (kb. 260) a Beráchót 24a-ben lévő kijelentésére való utalásnak látja: „Az asszony haja buja dolog.” Mivel pedig szemet szemért, amivel vétkezik az ember, azzal is bűnhődik. Mivel az asszony a hajával vétkezett, ezért aztán a gonosz szellemek azt veszik birtokba.
1Korintusi 11,14
„Nemde a természet erre tanít titeket, ha a férinek hosszú haja van, az a szégyene.”
Az Ezékiel 44,20-ban a papokat illetően elrendelik: „Fejüket pedig le ne borotválják, sem hosszú hajat ne növesszenek, hanem nyírják meg rendesen a fejüket.”
Az itt előírt papi hajviseletnek, amely nyilvánvalóan a leborotvált és a hosszan leomló haj közötti középutat szándékozott megtartani, valószínűleg nagyjából megfelelt Jézus korában a teljes zsidó férfivilág hajviseletének. Tehát ahogy ma mondanánk, félhosszú volt a hajuk, bár a mi fogalmaink szerint akkoriban ez a félhosszú inkább volt hosszú, mint a mai félhosszú.
Nem engedték azonban egy bizonyos hossznál tovább megnőni a hajukat. Attól tartottak, hogy a túl hosszú hajtól csúnyák vagy – ahogy gyakran nevezik – eltorzítottak lesznek. Ezért levágták, amint kezdett rendezetlenül lógni a fej körül.
A bodros loknikat, amelyeket egy korábbi időszak szépnek tartott, később piperkőc és bűnös dolognak tartották.
1Korintusi 11,15
„Az asszonynak azonban ha hosszú haja van, az a dicsősége, mert a hosszú haj fátyolként adatott neki.”
Az, hogy az asszony hosszúra növeszti a haját, azon átkok közé is sorolták, amelyek Évára hullottak a bűnbeesés után. Ebből azonban nem szabad arra következtetni, hogy az asszony hosszú haját átimiá-nak (megvetés, gondozatlanság) tekintették. Sőt, ékesség volt az asszony számára a hosszú és dús haj – a zsidó megítélés szerint is. Míg ezzel szemben a levágott hajat az asszony elcsúfításának tartották.
#