Interjú dr. Lednitzky Andrással, a Szegedi Zsidó Hitközség elnökével
Habár ősei között egy újpesti, tekintélyes főrabbi is található, a vallás, a zsidó élet mindennapjai csak felnőtt korában váltak igazán fontossá számára. Amellett, hogy 1981 óta a szegedi egyetem orvosi karán a dékáni hivatalt vezeti, társadalmi feladatai között a legfontosabbnak a Szegedi Zsidó Hitközség elnöki posztját tartja. Baloldaliságát soha nem tagadta, barátai között azonban jobboldali és liberális nézetű emberek is szép számmal találhatók.
– Régi szegedi családból származik, felmenői között azonban nem található olyan, aki az önéhez hasonló meghatározó szerepet játszott volna a helyi vallási életben.
– Ez igaz, bár anyai ágon a Venetianerek közül a nagynevű újpesti főrabbi volt a dédapám, de róla kevés emlék maradt fenn a családi legendáriumban. Sajnos, apai ágon, a holokauszt után, igen kevés felmenő hozzá-tartozóm maradt. Apámon kívül csak a nagynéném élte túl a vészkorszakot. A család 24 tagja odaveszett a koncentrációs táborokban.
– Ön már a vészkorszak után, 1947-ben született. Mennyit meséltek a holokausztról otthon?
– A zsidóság jelentős része akkor elvesztette Istenbe vetett hitét. A nagyapám is azt mondta: „Ha Isten engedte megtörténni ezeket a borzalmakat, akkor mire való a vallás?” Szegeden, ahol a neológ zsidóság vezetői az asszimilációt hirdették, még nehezebben tudták feldolgozni a történteket, hiszen magyar csendőrök kísérték a halálvonatokhoz a város életében jelentős sze-repet vállaló zsidókat. Érdekes, hogy a koncentrációs táborokról és a munkaszolgálatról csak a nagyszülők meséltek nekem, a szüleim sosem. Aztán jött 56, és először kellett személyesen szembesülnöm a zsidóságot övező előítéletekkel. Tíz évesen azt kellett látnom, hogy anyámat hazaküldik a munkahelyéről, mert a munkástanács azt mondta: zsidók itt ne dolgozzanak.
– A kommunista hatalomátvétel előtt azonban volt még néhány év, amikor a súlyos veszteségek ellenére a zsidóság vallási élete és kultúrája kezdett újjáéledni.
– Igen, ezekről az időkről már szívesen meséltek a szüleim is. Színházi előadásokat
tartottak, Schinder József főrabbi szent energiájával újjászervezték az istentiszteleteket a zsinagógában, gyűjtéseket rendeztek a rászorulóknak, és mindenkinek segítettek, hogy élete újra kezdődhessen a szörnyűségek után. Abban az időben, sőt, a kommunista hatalomátvétel után is néhány alkalommal, elmentem nagyszüleimmel a zsinagógába.
– Aztán olyan híres rabbik működtek Szegeden, mint Domán István vagy Raj Tamás.
– Igen, a Lőw-ök városában mindig nagyon magas szintű hitélet folyt, ami az itt működő rabbik érdeme. Raj Tamás több mint két évig ténykedett itt, de cionista összeesküvéssel vádolták meg, és eltávolították a városból. A 60-as években itt működött Schőner Alfréd is, aki különösen nagy hatást tett rám.
– A kádári konszolidáció ideje mégis inkább a mozgalmi munkáról, a baloldal újjászerveződéséről szólt. Ön, fiatalemberként hogyan élte meg a szocializmusnak ezt a korszakát?
– Szüleim 56 után beléptek a pártba, és nyíltan vállalták baloldali nézeteiket. Én is a KISZ-ben vállaltam munkát, majd művezető lettem a kendergyárban. Épp úgy, mint a szüleim, a könnyűiparban dolgoztam, de később elvégeztem a jogot, és a Hazafias Népfront Csongrád Megyei Igazgatóságára kerültem. Közjogi területen, településpolitikával foglalkoztam itt, amiből később nagyon sokat profitáltam. Érdekes időszak volt ez, hiszen a hazafias népfronton belül együtt dolgoztam olyan emberekkel, akik a rendszerváltás időszakában fontos szerepet játszottak. Munkatársam volt (többek között) Raffai Ernő történész, aki MDF-es politikusként képviselte Szegedet az első parlamenti ciklusban, vagy Farkas László, aki megyei köztársasági megbízottként, majd helyi kereszténydemokrata képviselőként dolgozott. De voltak köztünk olyanok is, akik ma a szocialisták soraiban politizálnak, vagy felhagytak a politizálással, és tanítanak, illetve más civil foglalkozást űznek.
– Lassan negyedszázada, hogy a Szentgyörgyi Albert Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karának Dékáni Hivatalát vezeti. Ez igen jelentős ugrás korábbi munkahelyeihez képest.
– Amikor 1981-ben megpályáztam ezt az állást, arra gondoltam, hogy mindig
jó volt a kapcsolatom a fiatalsággal, sok szervezőmunkát végeztem, ráadásul jogászi végzettségem is sokat segíthet a feladat szervezésében. Azóta beigazolódott, hogy jól döntöttem. Persze, az egyetem sokat változott, előbb létrejött a szegedi felsőokta-tási intézményeket integráló Universitas, majd Szegedi Tudományegyetem néven tíz kart egyesítettek, melynek egyik legfontosabbika az orvoskar.
– Harmadik ciklusát kezdi meg a Szegedi Zsidó Hitközség elnökeként, pedig korábban kevés köze volt a hitélethez.
– Amikor 1996-ban Gráf Imre akkori elnök és Pollák László alelnök megkerestek, nagyon meglepett a felkérésük, hogy vállaljam el az elnökséget. Korábban is mély érzésű zsidónak tartottam magam, de a mindennapok gyakorlatában nem tartoztam a számos közösséghez.
A szó szerint vett vallás bizonyos elemével bizony nekem is akkor kellett
megismerkednem, hiszen sok volt a lemaradásom. Akkor alig 150 tagot számolt a hitközség, rossz állapotban volt a zsinagóga és a székház, a temető pedig elhanyagoltan állt. A tagság koros volt, ezért én a vezetésbe azonnal bevontam a fiatalabb generáció néhány tehetséges tagját. Egyszerre kellett a hagyományokat feleleveníteni és a külvilág felé nyitottá tenni a közösségünket. Erre a legjobb közvetítő eszköznek a kultúra ígérkezett, úgyhogy nagy hangsúlyt helyeztünk a zsidó értékek megismertetésére a városban. Megkezdtük a csodálatos szecessziós zsinagóga felújítását, miközben koncerteknek ad helyt a nagyszerű akusztikájú épület.
– Ennek a megújulásnak, persze, személyi- és anyagi feltételei is voltak. Honnan kapott
segítséget?
– Elsősorban az új rabbinkra, Markovics Zsoltra és a kántorunkra, Biczó Tamásra támaszkodhatok. De a siker titka az is, hogy alapítványt hoztunk létre a zsinagóga felújítására, egy másik alapítvány pedig a szociálisan rászorulókat segíti. A vidéki városok közül Debrecen mellett nálunk lehet egyedül kóser ételekhez hozzájutni, hiszen a konyhánk megfelel minden vallási előírásnak. Megindult a héber nyelvoktatás, rendszeresen szervezünk Talmud és Tóra tanítást, és van egy ifjúsági klubunk is. Emellett helyreállítottuk a zsidó temető kerítését
is, így méltó nyughelyet szavatolnak a megáldott földben. A város mellett olyan
magánadományok is segítenek bennünket, melyeket nem csak zsidó származású szegediektől kapunk. Szerencsére ez a város nyitott minden érték befogadására, ezért nyílt lehetőségünk a szellemi- és hitéletünk megújítására.
– Valóban, a legutóbbi népszámlálás alkalmával jóval többen vállalták fel identitásukat Szegeden, mint korábban, hiszen a városban élő 500-600 zsidó származású lakosból 216-an vallották magukat zsidónak. Ez az országos adatokhoz képest igen jónak mondható, hiszen a 200 ezresre becsült közösségből mindössze 12 és fél ezren vállalták fel nyíltan származásukat.
– Sajnos, még ma is nagyon sok az úgynevezett titokzsidó. Bizony, a holokauszt nem múlik el nyomtalanul a túlélők utáni generációkban sem, ezért nem kell csodálkozni, hogy ilyen nehezen vállalják fel
az emberek a hivatalos felmérésekben az identitásukat. A sérelmeket nem lehet elfelejteni, és meg kell érteni azokat az embereket, akik soha nem szabadulnak a borzalmak emlékétől. Ám mi azt mondjuk: a szeretet fölötte áll a gyűlöletnek.