A Zsidó Egyetem dolgozataiból
A Remény szerkesztősége feladatának tartja, hogy az ígéretes, pályakezdő zsidó értelmiség munkáit megismerhesse az érdeklődő közönség. Ezért lapunkban mostantól folyamatosan szemelvényeket közlünk egy-egy, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem végzős hallgatója által készített szakdolgozatból.
Győrffy László Mózes: Antiszemitizmus-holokauszt diskurzusok
A rendszerváltás idején
Simon Wiesenthal Magyarországon
Az Új Élet 1989. január közepén Barabás Tamás írását közölve számolt be Wiesenthal előző év decemberi látogatásáról. Az esemény érdekessége, hogy a vendég három estén át szerepelt a Magyar Televízió képernyőjén. A Napzárta című műsorban ő maga beszélgetett az MTV munkatársával. Barabás Tamás szerint a tévéfilm Wiesenthalja és az élő Wiesenthal között nem sok különbséget lehetett felfedezni, mert a színész (Ben Kingsley) élethűen mintázta meg. Simon Wiesenthal üzenetét a cikk így foglalja össze: Simon Wiesenthal (…) életének fő mondandója ugyanis egyértelmű: nem szabad felejteni mindaddig, amíg a gyilkosok köztünk vannak, meg kell őket találni, le kell őket leplezni, meg kell őket büntetni. Nem bosszúból – bár jogos volna az is, és még csak nem is gyűlöletből – holott ez sem indokolatlan. Mégis más motívum legyen a vezérlő eszme: az igazságtétel igénye.
Simon Wiesenthal tevékenységének a lényege az igazság és annak tanulságai. A tanulság azt jelenti, hogy nem lehet büntetlenül gyilkolni, kegyetlenkedni, hogy a népirtás és a népkínzás elnyeri jogos büntetését – áll a cikkben. Simon Wiesenthal „mint egyszemélyes Történelmi Igazságétel Bizottság, mint egyszemélyes náciüldöző, mint egyszemélyes emlékező és dokumentációs központ” vált híressé a második világháború után. Senki nem kényszerítette rá, hogy ezt csinálja – jó szakmája volt, építész, aki bizonyára a világon bárhol biztos egzisztenciát teremthetett volna magának építészként –, csak a lelkiismerete.
A cikk rámutat arra, hogy maga Wiesenthal is mélyen érintve volt a holokauszt által, mivel elhurcolták és meggyilkolták édesanyját, családtagjait, zsidó testvérei százezreit, millióit. Barabás Tamás szerint a Magyarországon felerősödő antiszemitizmus fokozott jelentőséget adott Wiesenthal leleplező munkájának. Bár – teszi hozzá – Magyarországon az antiszemitizmus semmivel sem nagyobb, mint volt öt, tíz, tizenöt, húsz, harminc és harmincöt esztendővel ezelőtt. Csak nagyobbnak látszik, mert megszűnt az a szigorú elnyomó rendszer, amely a különböző társadalmi problémákra csak látszatmegoldásokat tudott, sokat közülük pedig, így az antiszemitizmust is, egyszerűen a szőnyeg alá söpört, mintha az nem is létezne. A diktatúra az antiszemitizmus felszámolására alkalmatlan, csak arra volt jó, hogy a nyugalom látszatát teremtse meg, hogy az emberek ne merjenek megmukkanni, az antiszemiták sem. Végül Simon Wiesenthallal kapcsolatban a cikkíró így nyilatkozik: „A magyar rendszerváltás iránya a liberalizmus és a demokrácia. Ebben az antiszemitizmust megvetik, Simon Wiesenthal igazsága viszont még jobban fénylik.”
Volt brémai deportáltak találkozója
1989 novemberében újra találkozott Budapesten a volt brémai deportált nők egy csoportja. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták székházában tartott összejövetelen a résztvevőknek levetítették azt a videofilmet, amelyet Lily Maor hozott magával Izraelből – számol be az Új Élet. A deportálások 45. évfordulója alkalmából az Izraelben élő győriek rendeztek nagyszabású nemzetközi világtalálkozót. A cikk szerint a világ minden tájáról több mint 350-en vettek részt a találkozón, a Győrből és környékéről elszármazottak közül. A programban országjárás, múzeumlátogatás, a kibucok életének megismerése, baráti összejövetelek egész sora, valamint gyászünnepély szerepelt, ahol a fasizmus rémtetteinek áldozatul esett mártírok emlékének adóztak a túlélők. Az Új Élet cikke megemlíti azt is, hogy ugyancsak a deportálások 45. évfordulójához kapcsolódóan – egy brémai kiadó gondozásában megjelent dr. Hartmut Müllernek, a Brémai Állami Levéltár főigazgatójának könyve: „Az obernheidei asszonyok” címmel. A könyvben az ott fogolyként dolgozott 500 magyar és 300 lengyel deportált nőről szól, eredeti fényképekkel illusztrálva. A szerző a könyvben 1944-45 szörnyű eseményeiről ad megrázóan hiteles áttekintést.
Dr. Domán István az antiszemitizmusról
1989 decemberében jelent meg Domán István rövid esszéje az Új Életben, amelyben az antiszemitizmus problémakörével foglakozott. Dr. Domán István, a Rabbiképző Intézet Talmud tanáraként működött, egyik fő kutatási területe az antiszemitizmus jelensége volt. A cikkben vázlatosan összefoglalja a Magyarországon tapasztalható antiszemitizmus okait, előzményeit.
Domán szerint a zsidógyűlöletet a kommunista éra sem szüntette meg. A Rákosi-, majd a Kádár-korszakban nem beszéltek róla, de a hallgatás „súlyos bűnöket takart.” Zsidókat nem támadtak, csak „cionistákat”, „kispolgárokat”, és „kozmopolitikát”. Ezek voltak a fedőszavai az antiszemitizmusnak – állítja. Nem sok jó várhatott arra, akire ezeket a jelzőket ráaggatták: „A másik probléma az, hogy nem volt pontosan meghatározva, mit is takarnak ezek a fogalmak, így védekezni sem lehetett ellenük. E három jelző főleg csak zsidókra volt érvényes, így ellenük alkalmazták, rendszerint sikerrel.”
Domán szerint az új demokrácia hatástalanította a „rejtett aknákat.” Tehát, ha most valakit cionistának, kozmopolitának neveznek, azzal nem lehet lehetetlenné tenni. Az antiszemiták az új berendezkedésben is megtalálták a nézeteik kifejtésének a módját – írja. „Úgy gondolják, hogy a demokrácia nekik, a gyűlölet lovagjaink is hozhat némi esélyeket. Talán most már nyíltan is lehet hirdetni, amit eddig csak titokban terjesztettek: a zsidógyűlöletet. Tekintve, hogy sajtószabadságot hirdetnek, így az uszítás szabadsága sem elérhetetlen álom ma már” − fejtegeti.
Mivel még nem hozakodnak elő a saját „elképzeléseikkel”, először – ideológiai táptalajt keresve maguknak – a „klasszikus” antiszemitákat állítják előtérbe, pl.: Szabó Dezső 1919-ben, az „Ébredő” korszakban, a fehérterror tombolása idején megjelentett zsidóellenes uszítástól hemzsegő főművét, Az elsodort falut.
Domán István kifejti, hogy hívei nem a németellenességéért lelkesedtek Szabó Dezsőért és nem a különleges irodalmi érdekessége miatt, hanem antiszemita uszításai ragadták meg fantáziájukat. Aki ma nem talál fontosabb dolgot, mint Szabó Dezső írásait kiadni, az nyilván a holokauszt által megtizedelt, csaknem teljesen elpusztított magyar zsidóság elleni uszítás által akar még mindig népszerűséget szerezni. A Hunnia füzetekkel kapcsolatban Domán álláspontja a következő: „Mi úgy gondoljuk, hogy Auschwitz után ezeknek az írásoknak a felmelegítése kimeríti a faji uszítás fogalmát, amelyet törvényeink továbbra is tiltanak, és állítólag büntetnek.”
Püski-Cserépfalvi vita Magyar Hírlapban
Egy könyvkiadó kálváriája címen jelent meg a Magyar Hírlapban egy interjú Püski Sándor könyves pályafutásáról (készítette Pogány Sára). A magyar olvasóközönségnek már volt fogalma Püski tevékenységéről, ugyanis az interjú bevezetése szerint Huszár Tibor „Beszélgetések” címen, 1983-ban interjúsorozatot készített vele. Akkor 1945-ig bezáróan volt szó Püski könyvkiadói munkájáról, míg Pogány Sára a felszabadulást követő negyedszázad főbb állomásaira volt kíváncsi, Püski 1970-ben, Egyesült Államokban konzuli útlevéllel való letelepedéséig. Püski Sándor az interjú elkészítésének az idején azért került ismét a figyelem középpontjába, mert 77 évesen visszajött Magyarországra, hogy megnyissa új könyvesboltját és a Püski-Eötvös Kiadót. Az interjúban Püski felvázolja, hogy mit jelentett számára a felszabadulás és éppen hol tartózkodott. 1944. december 3-án tudta meg, hogy Szegeden megalakult a Függetlenségi Front, ahol Erdei Ferenc felszólalt, mint a Nemzeti Parasztpárt képviselője. Püski megegyezett vele, hogy együtt indítják el a pártszervezést a Dél-Alföldön, de Erdei Ferenc Püski jobboldaliságára hivatkozva ettől elhatárolódott.
Püski meg akarta győzni Erdeit, hogy ugyan Németh László álláspontját is érvényesíteni akarta, de attól még ő alkalmas a Parasztpárt tisztségviselőjének. Erdei végül Püskire bízta a Parasztpárt sajtóosztályának vezetését, azzal a feltétellel, hogy a szakítania kell Németh Lászlóval és a tőle jobbra állókkal. Püski ezt megtagadta, mondván, hogy ez a népi mozgalom lefejezésével járna együtt, hiszen a Németh Lászlóval és a népi írókkal való szakítás és ezzel híveinek jelentős részét is elveszítené. 1945 és ’47 között Püski ideje nagy részét Pesten töltötte, megnyitotta a könyvesboltot. 1945-ben a kormány elrendelte a könyvkiadók igazoltatását. Püski kiadója, a Magyar Élet igazolása, nagy port vert fel. Az igazolóbizottság öt politikai pártból állt össze és az elnök Cserépfalvi Imre (MKP), illetve Horváth Zoltán (SZDP) – ahogy Püski fogalmaz – „mindent elkövettek, hogy kitörjék a nyakát.” Püski arra nem tér ki, hogy vele szemben miért léptek fel ellenségesen a vizsgálóbizottság tagjai, csak a körülményeket ecseteli. Szerinte az igazolóbizottság azt sérelmezte, hogy felmutatott nekik egy igazolólevelet, miszerint a Nemzeti Parasztpárthoz tartozó írók – Illyés Gyula, Veres Péter, Darvas József, Jócsik Lajos és Erdei Ferenc aláírásukkal tanúsították: „dr. Püski Sándor kiváló könyvkiadó, erősen baloldali ember és a magyar könyvkiadás szempontjából nélkülözhetetlen szakember.” Püski azzal zárja az ügyet, hogy a vizsgálóbizottság feddésben részesítette, mivel több jobboldali, köztük nyilas érzelmű írók, így Kádár Lajos, Kodolányi János, Sinka István, Erdélyi József, Féja Géza, Németh László műveit is megjelentette.
Hozzászólás Püski Sándor interjújához
Egy hónappal később Egy könyvkiadó és Tiszaeszlár címen jelent meg Cserépfalvi Imre hozzászólása a Püski interjúhoz. Cserépfalvi cáfolja Püski azon állítását, miszerint a felszabadulást követő könyvkiadói igazoltatás során ő (Cserépfalvi) és a szociáldemokrata Horváth Zoltán sérelmezték volna azt a Püski által felmutatott levelet, melyben néhány parasztpárti politikus erősen baloldali emberként jellemezte a kiadót. Hangsúlyozza, hogy ők Püski könyvkiadói tevékenységének csakis egy olyan elemét kifogásolták, amiről sem a Magyar Hírlap interjúkban, sem a Magyar Televízió Stúdió ’88 című adásában nem nyilatkozott.
Püski ugyanis 1941-ben megjelentette A tiszaeszlári bűnper című könyvet, amelyben Eötvös Károly korszakos műve mellett helyet kapott Bary József a vérvádat hangsúlyozó, uszító írása is. Feltehető – teszi hozzá Cserépfalvi – hogy ez politikailag és pénzügyileg egyaránt sikeres vállalkozás volt, mert ezt követően a könyvet ismét megjelentette. A második kiadás előszava azzal indokolja a könyv ismételt megjelenését, „hogy a tiszaeszlári bűnper hiteles történetét a felszabadult Felvidék, Észak-Erdély és Bácska lakossága is megismerhesse.” Ezt követően a könyvnek volt harmadik kiadása is. Amikor pedig 1944 nyarán Magyarország már német megszállás alatt vergődött, és az emberek százezreit deportálták és megölték, az ismert baloldali kiadókat pedig letartóztattak vagy bujkálni kényszerültek, a kiadói munkáját zavartalanul folytató Püski a könyvnapra, magas áron negyedszer is megjelentette Bary uszító célzatú könyvét. Tehát – folytatja Cserépfalvi – nem a baloldaliságot állító levelet sérelmeztük, hanem Püskinek ezt a több éven át folytatott szégyenletes, hazug tevékenységét.
Cserépfalvi levelében csodálkozásának ad hangot, a Püski-Eötvös Kiadó megalapításának hallatán, szerinte ugyanis „jellemzőbb volna a Püsky-Bary Kiadó elnevezés.” Levelét azzal zárja, hogy a Püski igazolása érdekében a kommunista párt akkori főideológusa, Révai József (sic!) lépett fel: bár tisztában volt Püski viselt dolgaival, durva hangon közölte a kommunista Cserépfalvival: „koalíciós meggondolások miatt elvárja Püski igazolását.”