A magyar zsidó történelem két drámai dokumentuma
Amikor vasárnap délelőttönként lenyűgözve hallgattam a Csilicsala csodái című folytatásos rádiójátékot, melyben a varázsló Ráday Imre hangján szólalt meg, majd Török Sándor ifjúsági könyveit olvastam, nem szűnő lelkesedéssel, sejtelmem sem volt arról, hogy a szerző azért ír olyan hitelesen a természetfölötti jelenségekről, mert ő maga is foglalkozott szellemidézéssel.
Török Sándor, mint spiritiszta, rendszeresen járt szeánszokra és gyakorló antropozófusként, Rudolf Steiner követője. Amikor erről tudomást szereztem, még nem tudtam, hogy az 1904-ben született és 1985-ben meghalt kiváló író – akinek műveiben egyébként az „antropozófiai vonal” meghatározó jelentőségű − a magyar történelem páratlanul válságos időszakában fontos közéleti szerepet vállalt!
A magyar hatóságok által a német megszállás után kinevezett Zsidó Tanácsban a konvertiták, a kikeresztelkedett zsidók képviselője volt, egyszersmind az 1944-ben alakult Keresztény Zsidók Szövetségének alelnöke, és e minőségében több vidéki gettóban megfordult.
Eljutott hozzá az ún. Auschwitz-jegyzőkönyv egy példánya is, melyet természetesen ő is elolvasott. Arra azonban csak a kutatásaim során, nemrég jöttem rá, hogy Török Sándor az arisztokratához fűződő spiritiszta kapcsolatain keresztül juttatta el a páratlan dokumentumot özvegy Horthy Istvánné született gr. Edelsheim Ilonához. Ő ezt az apósához, a kormányzóhoz továbbította, és a jegyzőkönyv megismerése hozzájárult ahhoz, hogy Horthy Miklós felfüggesztette a budapesti zsidóság már előkészített deportálását. Kis túlzással azt állíthatjuk: a szellemek beleszóltak a történelembe.
Török Sándor két, most először közölt levele tükrözi azt a kétségbeesést és tehetetlenséget, melyet 1944 júniusában élt át, amikor szembesült a magyar zsidóság tragédiájával.
Nagyméltóságú M. Kir. Kormány!
Alulírott Török Sándor – mint a Belügyminiszter Úr által a Magyarországi Zsidók Szövetsége Ideiglenes Intéző Bizottságába, mintegy a zsidónak minősülő – csillag viselésére kötelezett – keresztények ügyeinek vitelére kinevezett tanácstag alázatosan jelentkezem és a következő kérést terjesztem a Nagyméltóságú M. Kir. Kormány elé.
Kérem a Nagyméltóságú M. Kir. Kormányt: járuljon hozzá és tegye lehetővé, hogy a bizonytalan sors elébe néző magyarországi zsidók kiskorú, és jórészt keresztény gyermekei – éppen a keresztény egyházak remélhető segítségével – valamely semleges külföldi államba szállíttassanak.
Az idők sürgető parancsa alatt igyekszem minél rövidebben indokolni kérésemet:
A történeti erők alakulása folytán a zsidókérdés „gyökeres megoldása” folyamatban van, és úgy mutatkozik, hogy rövidesen a legvégső eredményekre vezethet.
Sok mindent kértek már ezzel való vonatkozásban a magyarországi zsidók, de a történelmi szükségszerűség feleletül mindenkor nem-et mondatott az illetékes tényezőkkel.
Megértem és tudomásul veszem az idők parancsait és megértem immár a történelmi szükségszerűség diktálta elutasító magatartást. Így kérésem csupán egy olyan területre szorítkozik, amely területen a válasz – nem érzelmeim, de józan értelmem szerint is −: igen.
A zsidókérdés gyökeres megoldása felé irányuló szándékokon mit sem változtat az, hogy ha nem zsidó – hangsúlyozom, hogy keresztény és keresztyén – kisgyermekek megmentéséért a kellő lépések megtörténnek.
Nagyméltóságú M. Kir. Kormány! A harmadik és a negyedik nemzedékről beszélek – ezren és ezren vannak a kicsik között, akik kereszténynek születtek – e sok ezernyi még ártatlan lélek a kereszténység számára, úgy tetszik, elveszendőben van. S nem zsidó ügyben beszélek, ha azt mondom: még megmenthetők!
Nagyméltóságú M. Kir. Kormány! Ez a legértékesebb anyag a kereszténység számára: a gyermekek. Ők – Krisztus Jézusé, s nem jöhet olyan szkeptikus vagy cinikus világ, hogy néhány jobbak ne emlékezzenek az Írásra: „És aki befogad egy ilyen kisdedet, az én nevemben, engem fogad be.” Még tovább is mondja akkor az Úr a tanítványoknak ott Kaporneumban: „Meglássátok, hogy ama kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok; mert mondom nektek, hogy az angyalaik a mennyben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját.”
Szent István Király ezt az országot az Ég Királynőjének ajánlotta fel, patrónánkul kérve a Megváltó Anyját… Nagyméltóságú M. Kir. Kormány − ha szabad ezt az országot a hazámnak mondanom, ha ez éntőlem nem illetlenség –, hazámat Szűz Mária palástja borítja, több mint ezer esztendeje már, és a messzibb-földek így adták meg a kemény és szépséges címet: a kereszténység védőbástyája. És én most a keresztényekért és gyermekekért könyörgök.
Kérem a Nagyméltóságú M. Kir. Kormányt, tegye magáévá a kérdést és adjon módot arra, hogy személyes tárgyalás során kibontakozhasson a terv kivitelezésének gyakorlati – anyagi – alapja.
Most, hogy kérésemnek végére eljutottam, fölrémlik bennem a kétség: hátha mégis hiába zörgetek… talán gyenge a hangom és az apokaliptikus viharban elvész… − és elvész a sok ezernyi keresztény gyermek. Ez is lehet. Akkor fájó szívvel morzsolhatom a magam vigasztalására: én bezörgettem… én kértem… − morzsolhatom a magamnak, bár talán üresen kongó vigaszul: dixi et salvavi animam meam. Kevésnek tetsző vigasz, bár úgy lehet értékes mégis, mert csak igen kevesen mondhatják majd el ez időkből.
A Nagyméltóságú M. Kir. Kormány jóindulatát e kérés iránt
alázatosan várja:
Török Sándor s.k.
Budapest, 1944. június 14.
[Petőfi Irodalmi Múzeum levéltára V. 4555/169/ 8. sz.]
Főméltóságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprímás Úr!
A Belügyminisztérium engem nevezett ki a Magyarországi Zsidók Országos Szövetsége Ideiglenes Intéző Bizottságába, mintegy azzal a célzattal, hogy a bizottságban a törvényes rendelkezések szerint zsidónak minősülő – csillag viselésére kötelezett – keresztények ügyeit képviseljem. Ebben a minőségemben alázatosan jelentkezem Főmagasságod színe előtt.
Amikor kinevezésem megtörtént, kényszerű távolléten voltam, így csak megkésve fogtam hozzá munkámhoz.
Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy az Intéző Bizottság elődje – a Zsidó Tanács – visszás helyzetbe került a torlódó események közepette, midőn külső erőktől életre hivatva, kénytelen volt rendelkezni nem az izraelita hitfelekezethez tartozó lelkek fölött is. Ezt a kényes állapotot örökölte az Intéző Bizottság is, de: mindent elkövet azért, hogy – az én munkásságomon keresztül − keresztény egyházakkal egyetértésben, ezen az egészségtelen állapoton minél gyorsabban segítsen.
Engedje meg Főmagasságod, hogy e bejelentés után beszámolhassak szándékaimról. Először is: az ebbe a kategóriába tartozó hatalmas tömegnek anyagi és morális segítségre van szüksége. Ezt kell legelsősorban megteremtenem.
Szükség van külön szerv – öttagú Tanács – felállítására, mely Tanács azután, természetesen a megalakuló szövetséggel egyetértésben, képviselné és intézné a megtértek ügyeit. (Addig is, amíg ez megtörténhetik, kívánatosnak látom, hogy a megalakítandó Szövetségben ne egy, vagy két tag, hanem – ami a számaránynak is inkább megfelel – három tag képviselje a nem-zsidókat.)
Nem akarom Főmagasságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprímás Urat a részletkérdésekkel fárasztani – a katholikus és protestáns megtértek szervezeteivel, a Szent Kereszttel és a Jó Pásztorral azonnal érintkezést kerestem, a legnagyobb megértésre és jóindulatra találtam s a két egyesület vezetőinek szeretete, tárgyismerete és gyakorlata erőt ád nekem a dolgok kiépítéséhez – jelentésemnek ezt a részét azzal zárom, hogy a megvívandó nehéz harcot győzelemmel átéljük, ha az Egyház segít. Ha az Egyház nem segít, az ügy elveszett.
Írásom második, és egyben befejező részében fájdalmas dolgokról kell Főmagasságodat értesítenem. Előre bocsájtom, hogy a zsidóság csakugyan való bűneit és hibáit – nem szeretnék a szerénytelenség bűnébe esni – de jobban és mélyebbről ismerem, mint nagy általánosságban azok, akik a napi politikában ezzel foglalkoznak. Ismerem és beismerem. Ugyanekkor nyomatékosan ki kell jelentenem, hogy a „kitért” zsidók egy része még nem keresztény, a szónak igaz értelmében.
Vallom továbbá, hogy ha mindannak, ami a megtért és meg nem tért zsidókkal történik spirituális indító okai volnának – mint ahogy nincsenek – ha mindez az Újszövetségből indulna ki – mint ahogy nem abból indul ki – akkor egyetlen szavam ellene nem volna.
Főmagasságú uram! Nem íróasztal mellől beszélek, többször és nehéz munkatáborokat szolgáltam, most meg forrón élnek lelkemben az utolsó hetek élményei… amit mondok, személyes tapasztalatból mondom. Szenvedéseinkről bármit is szólnék az egy szón kívül, hogy „szenvedünk” – az üres frázis volna, szertekongó közhely.
Hiszen az egész emberiség szenved s meggyőződésem, hogy aki e tisztító kínokból kimarad – bármely közösség, vagy egyén – az veszített önmagából, Istennek nem kedves gyermeke az, és a szenvedésekből kimaradva, a majdan eljövendő építkezéshez a jogot nem váltotta meg.
„Ki fognak zárni benneteket a zsinagógákból; sőt, eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek.”
Az óra eljött, Főmagasságú Bíboros Hercegprímás Úr, és nekünk, akik oly kicsinyek vagyunk − még ha nem is mérjük magunkat azokhoz az apostolokhoz, akikhez az Úr a fenti szavakat intézte, Szent János evangéliuma szerint –, az óra eljött és nagy kérdés, hogy szenvedésünk vajon jóra vezető szenvedés-e? Végtelen szomorúsággal kellett tapasztalnom a táborokban, hogy akinek kereszténysége csak kissé is még – nevezzük így: felületi, az minden most őt érő bántalmakat „a” kereszténységgel azonosít. S ugyanakkor – végre is ki kellett mondanom – a megtérteknek nagy tömegei egyházuktól elhagyatva érzik magukat. Nehéz próba, aki botlás nélkül kiállta: az Krisztusé valóban.
Erre az általános veszélyre akarom felhívni Főmagasságod figyelmét: a retardálás, a visszazsidósodás veszélyére. Ismétlem: szenvedésekkel teli helyeket jártam meg, ahol a lelkek kinyílnak… amit elmondok: tapasztalat.
Egynémely táborokban a katholikus vagy protestáns hívő tapasztalja, hogy 1./ napi levesét, darab kenyerét zsidó jótékonysági egyesületeken keresztül kapja, 2./ egy-egy fiatal missziós rabbi – semmiféle írás nem mentesíti őt a veszélyes helyeken – el-elvetődik a táborokba és ád jó szót.
Főmagasságú Uram! Akikben az Evangélium virágai még csak palánták, azoknak lelkében – e szenvedések lázában és e tapasztalatok súlya alatt – egykönnyen meghervadnak azok, és mindaz, ami bennük már elindult, hogy élő kereszténységgé váljék, mindaz nem teljesedhetik ki. És nem merem azt mondani, hogy „hulljon a férgese”, hiszen éppen ezeket a veszendőket látom fontosaknak, ezeket, akiket föntebb felületi keresztényeknek mondottam. E kétségeskedők nagy tömegeit vélem megmentendőnek; ezek azok, akiknek utána kell nyúlni; ha az Egyház most elejti őket: összetörnek. Ha értük hajlik, még felemelheti őket és az Úr végtére is nem s hibátlan bárányokért jött el… Ismételnem kell újra: csak az egyház segíthet.
Csak az Egyház… − lehetetlen, hogy a gettók és táborok és vonatok keresztényei pap nélkül maradjanak! Lehetetlen, hogy a Boldogasszony országában nem volna Krisztusnak olyan szolgája, aki ha kell, mártíromságot is vállal olyan időkben, amikor a mártíromság napi kenyere az emberiségnek.
Bocsánatot kérek, Főmagasságú Uram, ha talán keserűen hangzik is mindez, de én erdélyi ember vagyok, hallgattam papot 1920-ban odahaza, úgy, hogy a szószék alatt nyolc csendőr állott és az Ámen után már vitték. Vállalta. Vállalta magyar voltáért. Nem is egy! S hát vajon keresztény voltáért se ne vállalná!?
Főmagasságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprímás Úr! A velük való törődéstől, vagy nem törődéstől függ – az egyéni eseteket nem számítva – hogy a szenvedéseket Jézus Krisztus szenvedéseinek halovány másaként fogják-e fel s így bűnbánattá nemesedvén bennük a keserűség, keresztényebbé válnak, avagy megkeseredik bennük a szenvedések édessége és rosszá fordul lelkükben.
Az Egyházon kívül nincsen menedék. És az Egyházon – bár szerénytelenül hangzik tán a számból, de ki kell mondanom – rajta a történelmi felelősség és rajta a még keményebb felelősség: az elveszett lelkekért való felelősség Isten előtt. Őérettük, akikért csak ki kell nyúlni. Érettük, kik most minden simogatásra kézcsókkal felelnének – én tudom – de ez a simogatás késik. És úgy lehet, mire kitárulkozik az a hatalmas tenyér, mire elindul az áhított simogatás – már késő.
Főmagasságú uram! Az Egyház a Lélek minden ajándékával bővelkedik, amit csak elősorol Szent Pál apostol a korinthusiakhoz írt első levelében. Hadd könyöröghessek érte, hogy mind e kegyelmektől ne essünk távol!
Pünkösd napján írom ezt a jelentést – melynek megírását vállalnom kell! – s lehetetlen nem idéznem az apostoli levélből: „Ugyanis mi mindannyian egy lélekkel egy testté szenteltettünk meg, akár zsidók, akár pogányok, akár szolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy lélekkel itattatunk.” Hozzátéve: „Ha tehát az egyik tag szenved valamit, együtt szenved vele valamennyi tag; vagy ha az egyik tag megdicsőül, együtt örvendez vele valamennyi tag. Ti pedig Krisztus teste vagytok és egyenként tagjai.”
Mind szenvednek a tagok, Főmagasságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprímás Úr, és szenved Krisztusnak teste. S ha egyetlen tagot megsimogatunk a szenvedők közül, Krisztus érzi azt…
Főmagasságú uram! Köszönöm hálatelten mindazt, amit eddig az Egyház érettünk tett; köszönöm továbbá panaszaimnak meghallgatását. Kérem bocsánatát azért, ha netán panaszaimmal az illendőség határait túlléptem volna, de a veszedelem nagy és a hathatós segítség már-már a végső pillanatban érkezne, akkor is, ha azonnal jönne. Kérem tehát Főmagasságod támogatását, kérem hathatós jóindulatát.
Ne a magam gyönge szavaival zárjam, ismét az Íráshoz fordulok búcsúzóul: „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Hit által, mely Jézus Krisztusban vagyon. Mert mindnyájan kik Krisztusra megkeresztelkedtetek, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs több zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok Jézus Krisztusban.”
„Öltözetünket” viharok tépik most mibennünk. Őhozzá menekülünk, az Ő egyházának segítségét az Ő nevében és Őérette kérjük.
Magam meg azért esedezem, hogy Főmagasságod számomra kihallgatást kitűzni kegyeskedjék; amit írásban nem mondhattam el, hadd mondhassam el elő szóval.
A Főmagasságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprímás Urat alázatos szeretettel és tisztelettel köszönti és szolgálni kívánja:
Török Sándor s.k.
Budapesten, 1944. Pünkösd vasárnapján.
[Petőfi Irodalmi Múzeum levéltára V. 4555/169/ 26. sz.]