Zoltai Gusztáv
Scheiber Sándor
Emlékének nem tudott ártani a halál.
Lám, 1985-ös távozása után 25 évvel, ma is töretlenül ível fölfelé a hírneve; tudósok, könyvek, memoárok, beszédgyűjtemények szólnak róla, rangos megemlékezéseket, emléküléseket tartanak, íme, ezt a mostanit is, jeles tanintézetet, díjakat neveznek el róla, de még a felét, harmadát, negyedét sem mondták el róla, amit lehetne. Féner Tamás és Villányi András fotóalbumot készített róla, kiváló festők idézik ecsettel arcvonását, s azok, mint ő, jóleső érzéssel gondolnak arra, hogy kortársai lehettek egy kivételes embernek, akinek a lényéből áradó kisugárzás erősítette őket.
Rabbi, tudós és tanító. E három pedig egy volt benne, külön és együtt elválaszthatatlanul. Sokat tanult, és majdnem mindent, amit a rabbinikus hagyomány kijelölt a számára. De nemcsak könyvekből, régi dokumentumokból, tanházak padjaiban ülve építette, gazdagította képességeit. Ugyanis kifejlesztett magában egy igazán csodálatos, irigylésre méltó tulajdonságot. Képes volt valamennyi ismerősétől tanulni. Mert olthatatlan kíváncsiság gyötörte. S amit hallott, azt megjegyezte, de nem mechanikusan, csak úgy, ömlesztve, hanem csoportosítva, pontosan rendszerezve. Mint valami modern számítógép: témák, adatok szerint. S ha a gondolat újra előkerült, már lábjegyzetekkel, kommentárokkal, tudós kiegészítésekkel, élvezetes magyarázatokkal olvastuk vagy hallhattuk tőle az idézetet. Kitől, kiktől leshette el ezt a szellemi varázslatot: Blau Lajostól, Heller Bernáttól, Bacher Vilmostól, vagy úgy tőlük, hogy már ők is örökölték a gigantikus elődöktől, és átvették, hogy tovább adhassák? – nem tudni; mindenesetre: Scheiber Sándor kortársai, tanítványai, társai bármely tudományban már csak ámultak ezen a fantasztikus képességen.
Sikereinek titka tanítványai szeretete volt. Fáradhatatlanul és szenvedélyesen tanított. Órái során nem a szünetet várta, hanem a szünet végét. Talán nem is a diák érdekelte, hanem a szemében felvillanó fénysugár, a megértés, a tündér ráismerés tüze, a felfogás boldogsága. Akkor egy pillanatra megnyugodott.
Saját pénzéből kvízjátékokat szponzorált – pedig hol volt akkor még a televíziós játék?! – óráin, kiddusain, szombat délutáni beszélgetésein kérdéseket tett föl: ki írta, hol fordul elő ez az adat, történet? ki mesélt hasonlót? – és nem a díjazott örült a nyereménynek, hanem ő, az adományozó, méghozzá módfelett, a jó válasznak.
Nem volt elkötelezett kávéházjáró. Olykor megfordult a Hungária- New York asztalainál, nem úgy, mint professzortársai, Beneschowsky Imre vagy Richtmann József. Ha Zelk Zoltánnal ült a Dohány utcai traktuson, üres kávét ivott.
Társasági életet, késő tavasztól kora őszig a Lukács uszodában élt. A délutáni napot szerette, mint Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Litván György, Benami Sándor vagí Kadosa Pál. Aztán a neves és jeles jogászok csapata, s persze a filmeseké, az újságíróké! Sokan ismerték, és ha a templomába nem is mentek el, pihenő padja körül mindig népes, tisztelgő gyűrű vette körül. Õt a diákjai kísérték, ami neki biztonságot kölcsönzött, tanítványainak pedig ritka megtiszteltetést jelentett.
Mindenki érezte: őt a zsidó tudomány géniusza, védő páncélja veszi körül. A hivatalos politika nem bántotta tételesen, tettlegesen, igaz, nem is támogatta, segítette. Olykor gáncsolta. Besúgók, persze rajzottak körülötte, de ez nem érdekelte. Ha olykor behívták ide-oda, megkérdezték erről-arról, tételesen soha nem vádolták. Több egyetem díszdoktora volt, ez is védte őt. Tanítványait gyakran vegzálták, ami nem akadályozta abban, hogy tisztelje, segítse őket.
Amire módfelett büszke volt, az az általa vezetett intézet. Óvta, őrizte, erősítette az úgynevezett szemináriumi gondolatot. Ez volt az alapítók nagy öröksége. S ő tudta, hogy London, Párizs és Róma után csak itt, Budapesten áll az a zsidó tudományos bástya, amely fenntartja a judaizmust. A német, az oroszországi tartóoszlopok ledőltek, az izraelit felállították ugyan, de megközelíthetetlen volt, tehát neki – mert ez reá bízatott – most így, és a Dunánál kell helytállnia. És ő megtette! Helytállt és épített.
Tudta, hogy itt húzódik a limes, a világot kettészelő határ. Mégis elérte vagy beleegyezett, hogy moszkvai, prágai, varsói rabbijelölteket hívjanak át tanulni. Ez Scheiber talán még kutatandó története: hogyan és miként állt össze a különös kép és képlet, s talán már a titkok is felfedhetőek.
Hölgyeim és Uraim!
Az önök konferenciája méltó lesz a nagy tanítóhoz. Önök ezzel ébren tartják emlékét; meglepő színekkel gazdagítják élete tudományos hagyatékát; felkeltik a fiatal kutatók kíváncsiságát, hogy merre, hová induljanak tovább; ösztönzik őket, hogy merőben új utakat keressenek és találjanak a végtelenül gazdag Scheiber-térképen.
Nemes veretű beszédeket mondott. Sok barátját ő búcsúztatta, sok barátja gyermekét ő köszöntötte Ábrahám szövetségében, sok barátja gyermekét ő áldotta meg az esküvői sátor alatt. Rabbinikusi missziójának tartotta, hogy zsidó házasságokat boronáljon össze, és boldog volt, ha bármilyen hagyományos ünnepen, avatáson, közösségi rendezvényen megjelenhetett.
Hetvenedik születésnapján 1983-ban, emelkedett szellemű összefoglalót hallhattunk tőle. Legyen ez a ma megnyíló tudományos, emlékező Scheiber-konferencia szellemi emblémája.
„A hebraikát, a judaikát bevittem a magyar tudomány diszciplínái közé; munkatársakat neveltem; zsidó érdeklődést ébresztettem a felnőttek és az ifjúság körében; megőriztem Főiskolánk hírnevét; ezt tanítványaim katedrákon viszik tovább; Magyarországot és Budapestet megtartottam a zsidó szellemi élet centrumai között.”
Scheiber Sándot kivételes, de ösztönző jelenség volt. Kérem, dolgozzanak úgy ezen a tanácskozáson, hogy értékes munkájukkal segítsék betömni azt az űrt, amit 1985-ben ő hagyott maga után.
Köszönöm, hogy meghallgattak!