Ranschburg Ágnes Hildegard
A holokauszt pecsétje
(Részlet egy készülő esszé-kötetből)
Mottó: Akkor én? – Keresztény zsidó vagyok,
és zsidó keresztény.
Igen, mint Krisztus a keresztjén.
Tehát szabad vagyok.
Ahogy van úgynevezett „magán-filozófia”, ugyanúgy van az egyszeri „magán-történelem” is. Már csak azért is, mert az egyedi lét-kihívásokra csak egyéni válaszok adhatók. A sablon-megoldások – úgy tűnik föl –, legtöbbször csak ál-egzisztenciákat teremnek.
++
Az erős zajok máig a bombázókat idézik fel bennem, és a szirénák üvöltését – legyen az akár csak a porszívó zaja, vagy a mosógépé.
A sötétben a szűkös nyirkosság közrefog. A szürkületben dermedten látom újra a fölém hajló sisakos katonát.
Az alacsony, mélyen fekvő tér, akár a pince; a kicsiny hely, akár a bölcsőtlen ruháskosár.
És így tovább… hosszasan… didergetőn.
Az összedúlt kert örök lábnyomát és rádió-roncsok kátrány-sarát dagasztja, és a töltényhüvelyek körül elrobbant puskapor-szagát érzem.
A széthagyott ruhák a menekülést üzenik, a hátizsák a menetre-kész száműzettetést.
++
De befogadta-e életművét a magyar kultúra? Akkor sem és azok után ma, negyven év szellemi rabszolgaságának torzulásaiból ébredezve talán igen? Nem, noha sírhelyét 2005-ben nemzeti kegyeleti helyjé nyilvánították. Nem, legfeljebb úgy, ha egységes alkotását érdekeik szerint előbb részekre szaggatják. Akkor, esetleg, elfogadják.
++
A dr. Ranschburg Pál végrendelete a család tulajdona 1941-ben íródott, már a zsidó-törvények szorításában. Értő olvasóinak rámutat arra a lelki-szellemi terrorra, amely előkészítette a holokauszt végkifejletét idehaza is. A kisebbik fiú 1943. januári haláláról, a veszteség traumájáról és múlhatatlan fájdalomról csak a családtagok szólhatnak.
++
A 24 éves háromgyermekes özvegy volt az, aki mindenkit kimentett, és aki minenen kívül rekedt…
Az ő hűség-szülte zsidóágát alig volt, aki értőn fogadja.
Kereszténységében pedig sokakért kellett szégyenkeznie.
Hogyan történhetett? Nincs rá ép elmével adható válasz, hacsak más nem, mint az embert mindenkor fenyegető kettős természet.
De megnyugtatóak-e ezek a kimondott és kimondatlan szavak? A válaszok feltárják-e a mindennapokban újra szövődő szürke hálót, amelybe mostanság is könnyű fulladó módon belebotlani? Azok a kicsi sopánkodások, azok az erősen megnyomott furcsa hangsúlyok… No meg azok a helyenkénti vallási énekek, amelyeket máig – II. János Pál minden útmutatása ellenére – elfelejtettek átírni. Ezek dallamára-ritmusára ringatódznak most azok a gyermekek, akik majd felnőttként gyűlölködői, netán fej-elfordítói lesznek e fenti kérdéseknek.
++
Forradalom… és/vagy … háború? Ugyanazt a rémítő vijjogást önti ránk a rádió-harsogás, amit a buzdítók és a bosszulók hasonló korbács-ritmussal tetéznek még tovább…
Kik, akik mozgósítanak, és kik, akik megbénítanak?
Üldözők és üldözöttek oly gyakran cserélnek álruhát,
hogy felismerhetetlenekké vedlenek a tényleges árulók.
De aki menteni akar, az most is bőven talál munkát magának.
És Anyám ismét ezt teszi, akkor is, ha közben létalapunk vész el,
míg életmentőt játszanak az ügyeskedők…
++
Igen, Pradicsomkertünk minden szépsége elapadt.
Házunkat elnyelte a vadszőlő. Indáiról mérges darazsak raja támadt alattomosan, mint az árvaság.
++
Anyám 24 évesen lett megmentő és magára-maradott.
Övéit óvta és másokat szöktetett a gettóból, mígnem ő lett „kis musz árva párja”. Mert csak a bájos bátorság paradoxona mentette meg, no meg a német nyelvtudás. Férjének azonban ő sem hozhatta el a szabadságot: papírnak, szónak nem volt hitele. Sem menlevelek és kitüntetések, sem maghívások és figyelmeztetések nem tántoríthatták el a világhírű orvosprofesszor nagyapát vagy mérnök-feltaláló fiát a magyar kultúra „mindhalálig” tartó szolgálatától.
++
A magyar orvos-lélektan, a kísérleti és gyógypedagógiai pszichológia megteremtője nyirkos pincébe rejtve lelte halálát feleségével együtt. Leányát és férjét a Ranolder Intézet varrodája, majd a Szociális Testvérek szerzetesnői bujtatták. Két fiát a munkaszolgálat halál-malmának örvényébe űzték az „idegen-század” hajcsárai. Hogy az idősebb testvér túlélte és ezt talán csak az első világháborúban szerzett „edzettsége” tette lehetővé.
A LÉT önmagán túlmutató arcát lehetséges letagadni, de elkerülni aligha lehet. Akárcsak az Új Szövetség Ó Szövetségi gyökereit. Az, hogy nem önmagunktól vagyunk, és nem csupán önmagunkért, ez a felemelő és egyúttal félemlítő felismerés mindannyiunkra nézve, ha előbb utóbb ránk köszön a probléma…
Ám a múlt megannyi igaztalansága mindaddig a jövő kockázata marad, amíg fel nem ismerjük benne egyéni és közös árnyékainkat.
A Szent István által örökül hagyott felszólítás, hogy
„Szeresd az idegent!”
vajon hogyan adódhat tovább?
Él-e, ad-e mértéket a mai ingoványos világban?
És egyáltalán idegen-e az, aki ugyanazt a házat építi?
Mert ugyan a magán-történelmek össze nem vethetők, de együtt, egymást sokszorozva és egyediségükkel mégiscsak megmutatják mindazt, ami volt és ami bár ne lett volna… És így, együttesen figyelmeztetnek arra is, hogy ami lehet majd. Azaz milyenné sose legyen!
Ezért hát keressük – közösen keressük – a válaszokat.