Sátoralja-sirató
Az Internacionálé közismert szavait nem véletlenül választottam írásom címéül. Életkoromnál fogva (1946-ban születtem), átéltem azt a korszakot, amelyben tanúja lehettem e jelszó drasztikus megvalósításának.
A rendszerváltás után szomorúan döbbentem rá, hogy a múlt megmaradt értékeinek megóvása egyes térségekben meglehetősen „felemás” – napjainkban is…
Sátoraljaújhelyben születtem, de kétéves koromban elköltöztünk, és 1953/54 fordulójának néhány hónapját nem számítva, csak viszonylag ritkán, látogatóban fordultam meg a városban. Zsinagógát (csak kívülről) 1954-1958 között Pécsett láttam, mert akkor ott éltünk. 1965. augusztusában pedig Szerencsen járva lefényképeztem a romos (azóta lebontott) zsinagógát.
Sátoraljaújhely zsidóságának létéről, múltjáról mit sem tudtam. Nem is sejtettem, hogy a pompás, nagy, 1888-ban felavatott Rákóczi utcai zsinagógát (ami a maga nemében a magyarországi építészet remeke volt) felismerhetetlenségig átalakították, jellegtelen bútorbolttá vált (évek óta bezárták). Nem tudtam azt sem, hogy a város legnagyobb lélekszámú vallási felekezete az 1880-as években a zsidóság volt!
Az 1970/80-es években elhalt a városnak a vészkorszak után csak néhány zsidó lakója tért vissza. Csak a csodarabbi (Moise Teitelbaum) sírjához messzi országokból érkező zarándokok idézik fel az egykori zsidó múltat.
Általános és középiskolás diákként a fővárosban (1958-tól) fogalmam sem volt osztálytársaim származásáról, vallási hovatartozásáról. Alig fél évtizede döbbentem rá találkozóinkon, hogy osztálytársaim jelentős része zsidó származású.
Amikor Juhász István, a Zempléni Regionális Vállalkozásfejlesztő Alapítvány igazgatója 2016-ban felkért arra, hogy írjam meg a sátoraljaújhelyi zsidóság történetét, akkor fővárosi zsidó osztálytársaim több százezer forint adománnyal járultak hozzá a kötet megjelentetéséhez. És aki tehette közülük, ott volt 2017. október 16-án, az Emlékezés Napján, amikor a kötet bemutatásra került.
Az 2011-ben megjelent, „Sátoraljaújhely városkönyve. 750 év krónikája” című, félezer oldal terjedelmű várostörténeti könyvemben részletesen kitértem a település zsidóságának történetére. Ezt egyesek akkor a városban nehezményezték is!
Az 1869-es első modern népszámlálásból kigyűjtöttem a város teljes lakosságának (közte a zsidók) az adatait, a későbbi összeírásokból, választói névjegyzékekből, iskolai évkönyvekből, az 1870-1944 között megjelent helyi újság (Zemplén) valamennyi számából a zsidóságra vonatkozó cikkeket-adatokat. A Zemplén Naptárának évfolyamaiból és más dokumentumokból kigyűjtöttem a zsidó tulajdonban lévő cégek, üzletek reklámjait.
Sajnálatosan a „Szerettem volna, ha nem kísért a múlt” Sátoraljaújhely zsidóságának története c. kötetemhez a mellékelt DVD-re nem került rá a többezer zsidó család tagjainak az adattára. Bár a 2018. október 16-án tartott Emlékezés Napjára megjelent „A holokauszt sátoraljaújhelyi áldozatai” névsorát közlő kiadvány, de ez nem pótolhatja a korábbi, a családokról jóval több adatot közlő összeírásokat!
Dull György barátom magángyűjteményéből származó, a helyi zsidóságra vonatkozó dokumentumok és kegytárgyak (többségüket megvásárolta tőle a Kazinczy Ferenc Múzeum) révén is betekintésem nyílt az egykori zsidó életbe, jelentős részüket közöltem a kötetemben.
Zemplén vármegye, s ezen belül elsősorban a Hegyalja világhírű borvidékének történetében a zsidóság a 19-20. században (1940-ig) meghatározó szerepet játszott.
A középkorban ebben a térségben nem voltak jelentősebb városok (piacközpontok), ezért a zsidók legfeljebb időlegesen, „átutazóban” tartózkodtak ezen a tájon. Legalábbis, az eddig ismert írásos és tárgyi emlékek alapján, erre következtethetünk.
A 18. század közepétől költöztek be Zemplénbe is egyre nagyobb számban zsidók. 1771-ben alakult meg a sátoraljaújhelyi zsidó hitközség, 1790-ben épült itt az első zsinagóga. 1743-1846 között a zsidó családoknak – királyi rendelet folytán – „türelmi adót” kellett fizetniük, emellett fizettek adót a földesúrnak és a vármegyének is.
Sátoraljaújhely híres zsidó zarándokhely lett: az 1759-ben Przemyslben született és Sátoraljaújhelyben az 1841-ben eltemetett Moise Teitelbaum rabbi sírja máig megőrződött, a régi zsidó temetőben. A mostani modern – meglehetősen jellegtelen – „liturgikus épületek”, ha hihetünk a terveknek, belátható időn belül lebontásra kerülnek, és stílszerű építmény kerül a helyükre.
A csodarabbi jó, közkedvelt hitszónok volt. 33 éven keresztül tanított híres vallási iskolájában, a jesivában is. Minden nap hajnalban kezdte a napot, és éjfélig nem szűnt meg tevékenykedni.
Az ide betelepülő zsidóságnak többsége nem számított a társadalom jómódú rétegéhez. Gyakorta több foglalkozást is űztek, hogy eltarthassák családjukat és képesek legyenek eleget tenni az adófizetés kötelezettségének. Volt aki kocsmáros volt, de emellett „mellékállásban” házaló, napszámos, kézműves is. A családok évtizedek kemény, szorgos munkájával alapozták meg egzisztenciájukat.
Szívós, összetartó közösség volt az itteni: tagjai tudták, gondban-bajban csakis saját magukra számíthatnak. A Chevra Kadisa Szentegylet szervezte meg a zsinagóga építést, gondoskodott rabbiról, szervezte a temetést, a betegek ápolását, ez létesített ispotályt (kórházat). A szociális gondoskodás a zsidó közösségen belül mintaszerű volt mindaddig, amíg létezett.
A gazdasági krízisek időszakában is enni adtak az éhezőknek, ruhát a gyermekeknek, gondoskodtak az iskoláztatásról, az ehhez szükséges tanszerekről. A 19. század második felétől rendszeresen megtartották a jótékonysági bálokat, ahol mindenki a vagyonához mérten adakozott. A Zemplén c. újság mindig közölte az adakozók névjegyzékét és a befolyt összegeket. Tegyük hozzá, hogy a sátoraljaújhelyi zsidó bálokon a 19-20. század fordulójának újsághírei szerint nem csupán a zsidók vettek részt, hanem a város és vármegye vezetői, előkelő családjai is, és ők is adakoztak, vagyonukhoz mért nagyságrendben! Sőt a főispán átengedte a vármegyeház nagytermét és a főispáni termeket a bál idejére. Arról is tudósít az újság, hogy a főispán nemcsak a bál megnyitásán vett részt (jelképesen), hanem családjával együtt hajnalig, a bál végezetéig ott is maradt!
1888-ban, a nagy Rákóczi utcai „status quo” zsinagóga avatásán a vármegye és a város legfőbb vezetői részt vettek. Építéséhez hozzájárult a keresztény elit is! A zsidóság vezetői hasonlóképpen nem hiányoztak a város és a vármegye ünnepein. Felelősen állíthatjuk, hogy az első világháború előtti időszakban teljes volt a felekezeti béke, az emberi kapcsolatokat a kölcsönös tisztelet jellemezte a városban.
A 19. század folyamán egyre rohamosabbá vált a zsidók elmagyarosodása. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ország társadalmi-gazdasági életébe csak úgy tudnak igazán beilleszkedni, ha nemcsak a zsidó vallás hitelveit (a vallási hagyományokat, a Talmudot) tanulmányozzák saját iskolájukban, hanem az európai polgári élethez szükséges különféle ismereteket is elsajátítja felnövekvő nemzedékük, csakúgy, mint keresztény honfitársaik.
A megyei és városi vezetés a zsidó oktatást felekezeti belügynek tekintette, ezért nem avatkozott bele. Aztán váratlan „csoda” történt: a Galíciában született, a közeli Pelejtén (ma Szlovákia) birtokos Kaesztenbaum Márton, a szerényen, visszahúzódva élő, zsidó, aki meg-megjelent a vármegye székvárosában, halálát közeledni érezve, 1829. novemberében végrendelkezett. A rá következő napon meg is halt. Pelejtén temették el, magányos sírja feledésbe merült. Csak 2017-ben sikerült föllelni, s méltó módon megemlékezni alakjáról!
A végrendelet ismertetésekor kiderült, hogy szorgos munkával tekintélyes vagyont gyűjtött össze. Ebből jelentős összeget adományozott a vármegye kórházának, de még többet egy világi zsidó iskola létesítésére. Kinyilvánította végrendeletében: „nemzetemnek a felemelkedése csak a nevelés és a tanítás útján lehetséges”. Amikor a vármegye közgyűlésén báró Vay Miklós alispán a végrendeletet ismertette, csaknem könnyekre fakadt, mert a következőket mondta: „Szégyenkezve állunk itt, ha e nagyszerű végrendelet tartalmát elolvassuk, és szemrehányást tehetünk magunknak, hogy e nemes lelket félreismertük!”
1838-ben, a zsinagóga szomszédságában megnyílt az iskola, amely 1944-ig működött. Aztán – zsidó lakosság híján – hányatott sorsa lett. Emeletes épületét 1948-ban államosították, ipari telephely lett, majd az 1970-es évektől gazdátlanul romladozott, míg 1991-től megkapta és rendbe hozta a Zempléni Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, amely 2017-ben a régi emléktábláját is visszahelyeztette falára, meg új emléktáblát is készíttetett. A volt emeleti tanári szobában azóta a város zsidóságának-iskolájának történetét bemutató tablói láthatók.
Az 1950-es években bontották le a megyei kórházzal szemben álló, a háborúban megrongálódott zsidó kórház (híres orvosai voltak!) emeletes épületét, ma helyén meglehetősen jellegtelen egészségügyi központ magasodik.
A zsidó iskola telkével szomszédos kis imaház 1979-ig maradt állandó használatban. A zsidóság lélekszáma megfogyatkozott (már nem volt meg a szertartásokhoz szükséges tíz férfi), csak a zarándokok tértek be ide, imádkozni.
Az ezredfordulón kezdett megroggyanni az épület. A tető meglazuló cserepeinek megigazítására, a korhadó lécek pótlására csak néhány jószándékú ember kellett volna. A néhány öreg zsidó férfi és nő erre a munkára nem vállalkozhatott…
Segíthetett volna természetesen a budapesti zsidó központ is, de az messze volt, és az országban sok a romladozó imahely. A pénz meg kevés! 2011 májusában az épületet életveszélyessé nyilvánították, 2012-ben a tető kezdett beomlani, az épület beázott. A polgármester úgy nyilatkozott, hogy az épület „szégyenteljes állapotban volt”. 2014-ben a városi önkormányzat 9 millió Ft-ot szerzett felújítására. 2015-ben az ÉPSZER új a tetőt emelt 18 millió Ft-ért!
Olyan stílusú tetőt kapott az épület, amilyen sohase volt. Egyszerű sátortetejét töredék-pénzből meg lehetett volna ugyan újítani! Mi több, ezt megelőzően a sérült, de rendbehozható(!) belső berendezést (padokat, asztalokat, bútorokat) városi közmunkásokkal szétverték, kihordták, a könyveket szemétként elszállították. Semmit sem dokumentáltak! Sokszorosan felülmúlta ez az akció 1944 helyi barbarizmusát! Az ablakokat bedeszkázták, az udvaron embermagasságú azóta a gaz (időnként kiirtják).
Immár fél évtizede a város központjának egyik legszembetűnőbb szégyenfoltja ez az épület, közvetlenül a múzeum (szépen megújuló) épületének szomszédságában! Szemben a helyi TV épületével.
2017 óta szó van arról, hogy zsidó múzeum (emlékhely) lesz a kis imaházban, sőt mellette a városi múzeumban nagyobb kiállítás is. Telnek az évek, és egyre nagyobb a csend…
Az egykori rabbilakás romladozik, jelöletlen. A jelentősebb zsidó családok lakóházai is ismeretlenül sorakoznak, nincs rajtuk jelölés. Az egykori híres zsidó üzletekre, cégekre is már csak a legöregebb, a 80 éven felüli emberek közül emlékezik néhány.
A város zsidó múltját, a pezsgő életet (kultúra, ipar, kereskedelem), emlékeinek dokumentumait szinte tökéletesen sikerült eltörölni!
Valaha a város irattárában ott sorakoztak százával az építési tervek. Aztán, az 1950/60-as években, úgy gondolták az „illetékesek”, hogy a sok régi papírral kár terhelni a polcokat, egyszerűbb és hasznosabb azokat a kályhában elégetni. Arra is gondolhattak, hogy így nyoma sem marad, melyik ház kinek épült, kinek a tulajdona volt. Kerülhetett volna persze ez a „szemét” a levéltárba is, de hát másfél évtizedig nem volt állandó levéltáros sem, és később sem igyekeztek menteni a menthetőt (ma sem). Az alakuló múzeum sem nagyon szorgoskodott évtizedekig…
A múlt (és nem csak a zsidó múlt!) nem volt igazán érték 1945 után a városban. Hagyták felismerhetetlenségig átalakítani Kossuth Lajos lakóházát a főtéren. Átalakítottak, lebontottak, a kúriáknak nyoma sem maradt, és eltűnt a Dókus-kastély parkja is.
A múltnak az eltörlése a városban 1945-ben kezdődött, de úgyszólván töretlenül folytatódik 1990 után is…
Az egykori zsidóság életének nem maradt nyoma, csak a pusztulásuknak: A nagyállomáson (noha innen nem indultak a „halálvonatok”), de a kisállomásnál is – ahonnan indultak – tábla emlékeztet a szörnyű deportálásra.
A városi ügyészség épületén szerény emléktábla utal dr. Székely Albertre, a zsidó ügyvédre, tb. főügyészre, akit 80 esztendősen hurcoltak el 1944-ben a halálba. Meghatározó szerepe volt az 1920-as években a város művelődési életében, a vármegyei múzeum létrehozásában (jelentős magángyűjteményét is átadta). A hatályos jogszabályok alapján mentesíthető lett volna, de az akkori városi tiszti főügyész, a polgármester igazolása ellenére, kérését elutasította, ezzel a halálba küldte. Idős feleségének „szerencséje” volt, még a bevagonírozás előtt elhalálozott…
Bruck Edit, olasz-magyar világhírű író így emlékezett a szörnyűségekre: Öt hetet töltöttek Sátoraljaújhelyen a gettóban, majd: „1944. május 23-án kivittek a gettóból egy zsinagógába, gyönyörű volt, olyan nagy, mint egy színház [ez lett a bútorbolt]. Az egész megyéből itt voltak a zsidók, sóhajtoztak, kórusban zokogtak, a levegő tele volt füsttel, alig lehetett az arcokat megkülönböztetni… néhány óra múlva ötös sorokban elmentünk innen. Megindult a karaván. Nagyon sokan voltunk, öregek, fiatalok, gyerekek, és mindenki felénk köpött. A májusi nap melegen sütött, néztem a kerti virágokat, a kerékpározó gyerekeket, akik nyelvet öltöttek ránk… Az állomáson újra kezdődtek a rúgások, ütések… A vonat megindult…”
A sárospataki zsinagóga is áruház lett az elmúlt évtizedekben, Olaszliszka zsidó központjából is csak romok maradtak. A tokaji zsinagógát felújították, s megmaradt a tarcali is. Régi pompájában áll a mádi zsinagóga. A kisebb falvak zsinagógái közül magam is láttam lebontása előtt az 1950-es évek második felében Hernádnémeti zsinagógáját.
1944-ben Sátoraljaújhely elvesztette lakosságának egyharmadát. A következő évtizedekben a lélekszám „pótlódott”. Az új betelepülők nem zsidók voltak. A talán egy-kéttucatnyi túlélő nem tért ide tartósan vissza soha. Amúgy sem szívesen látták volna őket…
1990 óta egyre rohamosabban fogy a város lakossága. Leginkább a vállalkozó szellemű, jól képzett emberek „menekülnek” innen, lehetőleg minél távolabbra…
A borkereskedelmi centrum, a hírneves hajdani közpince (a borpalota) évtizedek óta romladozik, belsejéből erőszakkal elvittek minden értéket, szétdúlt helyiségeiben csak a kopár falak maradtak. Évtizedek óta „bortemplomként” emlegetik a helyiek.
Valaha a jeruzsálemi templom vált a kufárok helyévé, de Jézus őket is kiűzte onnan. A Biblia szerint. És mi lesz a mai kufárokkal?
A zsidók szorgalma és ügyessége néhány évtized alatt felvirágoztatta a régiót. A filoxéra, persze, kemény csapást mért az 1870/90-es években a térségre. De a területet mégis sikerült újraéleszteni.
Sátoraljaújhelyben nincs már évtizedek óta egyetlen elfogadható szintű borozó. Kocsma is egyre kevesebb. De nem szívderítő a helyzet sok más hegyaljai településen sem. Nagyon hiányzik az 1940-es évektől a zsidók által megszervezett szőlőművelés, a kiváló borkezelés, a sokfelé ágazó kereskedelmi kapcsolatok is csak lassan éledeznek. A Hegyalja „borvárosai” meglehetősen jellegtelen szegényes települések maradtak. A többi település, Tokaj-Hegyalja és „székvárosa” lepusztulása természetesen nemcsak a zsidóság megsemmisítéséhez köthető. 1945 után a tősgyökeres birtokos, vállalkozó, kereskedő családok és értelmiségeik sorait is drasztikusan megritkította a diktatúra.
A sátoraljaújhelyi nagyzsinagógában, vagy a zsidó lakásokban nemcsak a zsidók értékei, könyvei, kegyszerei kerültek fosztogatók kezébe. Az elmúlt évtzedekben tisztes keresztény polgárházak berendezései, bútorai, művészeti értékei, könyvek ezrei szóródtak szét a műkereskedelemben. Gyakran a műveletlen, érzéketlen örökösök aprították fel, tüzelték el, vitték szemétbe ezeket. S a folyamat napjainkban sem szűnt meg. Közgyűjteménybe töredékük került…
Aligha lehet vigasztaló, hogy a város keresztény múltjának muzeális értékeit is hiába keresi az itt élő vagy ide látogató. A híres pálos-piarista gimnázium épülete átalakítva, kibővítve áll. az 1940-es évekig ennek és a kereskedelmi iskolának is sok zsidó diákja volt, akikre büszkék voltak keresztény tanáraik! A gimnázium egykori múzeumának, amely vetekedett a sárospataki kollégium gyűjteményével, berendezésének nyoma sem maradt. Könyvtára is megtizedelődött, egy része máig a pincében lappang. A pompás középkori kolostor és látványos gótikus-barokk temploma csak a miséken látható.
A város a kalandparkot, a libegőt fejleszti. A helybelieket, meg az ide érkező kirándulók tízezreit a múlt „avitt” relikviái kevéssé érdeklik. Érdekesebb, szórakoztatóbb a kirándulás a hegyekbe, és a város vezetése új ötleteket keres a további szórakoztatásra… A jelen és a jövő legyőzte, földbe döngölte a múltat, a hagyományokat…
#