Hillerslebeni találkozó
És akkor legördültek az első amerikai tankok a dombról. Megmenekültünk!
A szerelvényt Bergen-Belsenből irányították az Elba folyónak. Közeledett a front és nem akartak a németek túlélőket hagyni. A bergen-belseni koncentrációs táborból indított vonaton 2500 holland, finn, spanyol, görög, lengyel és többségében magyar zsidó fogoly volt, köztük 560 gyerek. És mi is, 2-18 éves gyerekek. A vagonok zsúfoltak voltak, enni- innivaló nélkül utaztunk, nem tudva hova. Különböző verziók jártak: Svédországba megyünk hadifelszerelésekért. Az indulás késlekedett, kerestek valakit, aki az egyik lágerből kiszökött és csatlakozott a mi csoportunkhoz. Később kiderült, hogy édesapám egyik egyetemi évfolyamtársa volt, aki − mint elbeszélte − több lágert járt be, több helyen kórboncnokként dolgozott, majd német parancsra az arany fogakat húzogatta ki a halottak szájából. Keresték, mert túl sok „élmény” birtokosa volt.
Sok napig utaztunk, sokszor álltunk, mert mint később kiderült a harcok közel kerültek. Majd egy csodálatos napfényes délelőttön beszaladt a vonat egy völgykatlanba. Nem sok idő elteltével lekapcsolták a mozdonyt és eltűntek az SS-ek. A szerelvény végéhez egy teherkocsit csatoltak, viszont rajta légelhárító ágyúk. Reszkettünk: csak vissza ne jöjjenek a németek és nehogy elkezdjenek lőni a már látható, hallható, fejünk fölött röpködő repülőkre. Éhesek voltunk, szomjaztunk. Az SS-ek távozásuk előtt kinyitották a vagonajtókat. Próbáltunk a domboldalon kis burgonyát gyűjteni, ezt-azt szedegetni, a férfiak feltörték a gazdátlanul maradt katonai vagont, ott találtak valami konzervet.
Édesanyámmal mi a közeli kis patakhoz mentünk mosakodni, mosni. Itt szólított meg bennünket egy már civil ruhába öltözött SS: „Ugye én jó voltam hozzátok!” felkiáltással. „Már ne féljetek, délután megjönnek az amerikaiak”. Rohantunk a hírrel vissza a szerelvényhez, de az emberek nem merték elhinni a csodát. És akkor délután legördültek a dombról az első amerikai tankok. Mi pedig utolsó erőnket összeszedve rohantunk eléjük, öleltük, csókoltuk a poros, piszkos fekete, fehér katonákat. Zsidók vagyunk! Zsidók vagyunk! – kiabáltuk.
1945. április 13-a volt. Farsleben. És felszabadultunk! Később megtudtuk: az amerikai csapatokat Benjamin Clarens őrnagy vezette, és harckocsizó egysége felszabadította a tehervagonokba zsúfolt, szerencsétlen sorsú 2500 embert.
Farslebenben temettük el a halottainkat. Sokakat a flekktífusz vitt el. Édesapám orvos volt, sok flekktífuszos beteget ápolt. Most ő lett beteg, de Istennek hála, itt már kapott kezelést (az akkoriban felfedezett első penicillinből!) Az amerikaiak bennünket Hillerslebenbe vittek, ahol igazi lakásokban helyeztek el, és végre igazi ételt kaptunk.
Két harcoló egység feladata lett, hogy gondoskodjanak az emberek ellátásáról, köztük az egyik orvos egység a betegek ellátását kapta feladatául. Az amerikaiak összehívták Farsleben lakosságát és a polgármester felelősségére bízták az emberek ennivalóval és ruhaneművel való ellátását…
Soha nem lehet elfelejteni ezeket a napokat, a hosszú harcok után hozzánk érkezett katonák jóságát.(Na és a csokoládét, amit mi, gyerekek kaptunk!)
A felszabadító egység élői és megmentettjei rendszeresen találkoznak az USA-ban, Izraelben, Európában.
A felszabadulás 70. évfordulója alkalmából, ha nem is személyesen, Sugárné Kádár Julia áldozatos szervezői munkájának, köszönhetően a technika csodájából, élőn, Skype-on meg tudtuk köszönni az egyik még életben levő veteránnak azt, hogy általa is életben maradhattunk.
2015. április 19-én találkoztunk a Bálint Házban − mi túlélők, akik akkor a vonaton voltunk 18-an. Öten a közelmúltban meghaltak. A leszármazottak, összesen150 túlélő és házastársaik, továbbá gyerekeik, unokáik külföldről (UK, USA, Izrael, Hollandia) üzentek, üdvözöltek minket.
A találkozón Sugárné Kádár Julia felidézve emlékeinket elmondta, hogy: „szeretnénk kifejezni hálánkat a hős amerikai katonáknak, akik a mi német vonatunkat, és annak utolsó nyitott kocsiján felállított légvédelmi ágyút észlelve, fölöttünk elrepülve nem bombáztak le bennünket, a gyalogsággal közeledve, nem robbantottak fel bennünket, nem hagytak sorsunkra bennünket, hanem humanitárius segítségükkel „túlélők” lettünk.
Bár sokan közülünk apa, nagyszülők, unokatestvérek nélkül nőttünk fel, többen közülünk már Bergen-Belsenben, vagy a Farsleben felé vezető vonatút közben elvesztették beteg, legyengült édesanyjukat, idős rokonaikat, de nagyrészt az ő áldozatuk árán megélhettük az Amerikai Hadsereg felszabadító hadműveletét.
Az egyik találkozó az Amerikai Egyesült Államok és annak magyarországi nagykövete, Colleen Bell asszony védnöksége alatt jött lére. Colleen Bell üdvözölt bennünket. Megtisztelte találkozónkat Ilan Mor, Izrael állam nagykövete is.
Megrendülve hallgattuk annak az internetes levélnek felolvasását, amelyet a harcokban részt vett, most 96 éves veterán katona, Frank Towers írt és mondott el. Az amerikai katonák nagyon sokáig azt hitték, hogy a nácizmus szörnytetteiről szóló elbeszélések csak propaganda, de most szembesültek a valósággal és mélyen megrendültek. Látták a borzalmakat, a kínzást és a kegyetlenséget.
A túlélők közül ketten meséltek bergen-belseni emlékeikről. Felidézték az elszenvedett borzalmakat, de aztán szóltak a felszabadítók hősiességéről, emberségéről is. Valamennyien hangsúlyozták a legfontosabb mondanivalót: soha, senkivel, sehol még egyszer nem fordulhat elő ilyen és ehhez hasonló rémtett.
Végül Fináli Gábor rabbi imádkozott értünk, rokonainkért és barátainkért.
A nagy meglepetés ezután a létrejött Skype kapcsolat volt, amikor a Bálint Ház technikusának segítségével sikerült beszélnünk a 92 éves veterán harcossal, akit Colleen Bell nagykövet asszony üdvözölt, mi pedig megköszöntük neki és bajtársainak az életünket.
Hihetetlenül megható pillanat volt! Köszönet érte.
Az egyik túlélő: Soltész Katalin