„Magyar vagyok” − jelentette ki annak idején nagy költőnk, s rögtön meg is indokolta, hogy miért:
„Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!” Ennyi elég? Ő persze írhatta, hogy „magyar vagyok”: félig tót volt (vagy tán egészen az?). Természetesen ma félig szlovák lenne. (Igaz, hogy – talán cserébe – egészen tót.) Magam félig zsidónak születtem. Várjunk. Zsidónak, vagy ne nevezzük nevén a gyermeket (engem), s mondjunk izraelitát? Nem. Nem. A zsidó már olyan jól szájra jön. Szóval: annak alapján, hogy félig zsidónak születtem, leírhatnám-e, hogy „magyar vagyok”? Annak alapján aligha. Az pedig, hogy én valaha is szittya vagy hun lehetnék, szóba sem jöhet. Álljon meg a menet. Gondolkozzunk. Vegyük elő a józan paraszti észt. A józan munkás-paraszti észt. A világ első józan munkás-paraszti észt! (Nyelvrokonaink! Hunok, szittyák, észtek! Ha én észt lehetnék! Csak félig észt! A világ első józan munkás-paraszti félig észt!) Ha így fél-zsidón nem lehetek itt hun, akkor ez azt jelenti, hogy egy fél-zsidó nem ér fel egy fél-szlovákkal? Hogyan? A nép államában? A magyar nép államában? Nincs egyenlőség szlovákok és zsidók között? Úgy látszik, ez az élet. Ösztönösen már évekkel ezelőtt éreztem, hogy ez az élet, s hogy biztosra menjek (totziherre), megtanultam szlovákul (korábban: tót). Ahány nyelv, annyi ember. Sajna, nem lettem egészen perfekt, de azért elég jól tudok. Szerény becslés szerint is lehet számítani úgy 3/4 (a továbbiakban: 0,75) új embert hozzám. Ami persze mind színtiszta szlovák. (Állampolgárságot azért nem adnának erre. De minek is kérnénk: ma már akkor megyünk hozzájuk, be, amikor akarunk. (Akarják.) Idáig elhallgattam, hogy a másik, nem zsidó felem (0,5) micsoda (volt). Református (volt). Lehet ezt elhallgatni? A nép államában? Hogy valaki félig református (volt)? Meddig lehet ezt elhallgatni? (Én reggelig elhallgatnám.) Azért csak volt 0,5, mert közben hitehagyott lettem. Úgyhogy ez a felem egyszerűen 0. Igaz, egy alkalommal kacérkodtam a gondolattal, hogy felveszem egy másik hit… valamijét. A zen-buddhizmusra gondoltam. De hozzáértők óva intettek, mondván, hogy az embernek, ha zen-buddhista akar lenni, teljesen üressé kell válnia. Egy egész nullává. 0 egésszé. Én meg csak félig voltam az. Lemondtam a tervről. Üsse kő. Ha nagyon megszorítanak, így is, úgy is kijön belőlem, amennyi kell. Különben meg eltitkolom, hogy hitehagyott lettem. Az a (volt) református felem úgy se érdekel senkit. Mindig csak azt a másikat kérdik. (Az olyan jól szájra jön.) Most tehát számolgatok. Magammal. Még számolok magammal. Persze csak szerényen: az lesz az igazi, ha majd más számol velem. Még. Le. Tehát: 0,5 (volt) református plusz 0,75 szlovák – ha a többiből (helyesen!) semmit nem is számítunk fel, az összesen akkor is 1,25 magyar. Attól vagyok ilyen bőségesen magyar, hogy kicsit sokra sikeredett bennem a szlovák. Nem számít. Ha úgy adódik, hogy helyszűkében leszünk, belőlem majd le lehet vágni egy darabot. Kérdés persze, hogy melyik részemből. Na és ha kedvem szottyan még egy nyelvre? Egyáltalán: hány nyelvet? És milyen fokon? Hogy egészen magyar?! Vagy hogy hun?! Itt a nép államában… És egyáltalán: hányadán? (1968)