Egy nem helyénvaló világban, le-föl
járkál, aki a helyét nem találja,
voltak hű sétatársai, s lesznek,
ha ott fenn is van Pozsonyi.
„Ez itt az Újlipócia, s ez a központja.” – mondta a
Tátra és a Raoul Wallenberg sarkán megállva;
kicsit elgondolkodott, mielőtt jött volna
a „szóda”, beavatásfélére vágytam első
utunkon, s be is tértünk az azóta rég bezárt
pékhez egy sajtos stanglira.
Ő ismerősként érdeklődött üzletről, családról,
majd a Költő háza mellett a Piccolóban
megittunk, persze, néhány kis rozét,
ahol pékek, szabók és hentesek krónikása
mellé nem üldögélt le agyondíjazott író,
sikeres pártvezér.
Az idegeimre ment, mindig
mindenkit meghívott,
és nem hagyott fizetni, és az a
szörnyen rekedt oktató hang,
ahogy a fülembe ordította:
„Bazmeg Feri! Radnóti gyilkosai
a nemzeti hősök parcellájában
fekszenek, és ezek
őket is megkoszorúzzák!”
Én meg dünnyögtem, békítettem…
Most melléjük temethetjük
a szabadság édes madarát is.
Itt a varjú turul.