2008. 3. szám » Tóth Szilvia: Rembrandt fejek

Tóth Szilvia: Rembrandt fejek

BRÓDY SÁNDOR
Tóth Szilvia
Bródy Sándor:
Rembrandt fejek
Egy elfelejtett remekmű
Bródy Sándor 1910-ben, egy év és néhány hónap híján száz éve, hogy Rembrandt fejek címmel reprezentatív esszékötetet jelentetett meg a Singer és Wolfner kiadónál. Bródy regényeit, novelláit rendszeresen újra kiadják; publicisztikájából is készült válogatás; számos, köztük igen rangos méltatója is akadt, de a Rembrandt fejek elkerülte a kiadók, és általában az irodalomtörténészek figyelmét. A közelgő centenárium alkalmat kínál rá, hogy ezt az elfelejtett remekművet újra felfedezzük.
A Rembrandt fejek megközelítően egy évtized alkotása, Bródy írói pályája közepéről, egyszerre utal vissza meg előre az életműben. Szinte valamennyi nagy témáját, problémáját, érdeklődési körét érinti: szerelem, barátság, nemzedéki ellentét, öregedés, halál, politika, művészet, alkotó és műve viszonya. A kötet Bródy első összegzésének is tekinthető. Regényt ekkor már évek óta nem ír. Egy bő évtized múltán kezd majd
hozzá a végső összegezéshez, egy regényhez (vagy egyes kritikusai szerint „novellafüzérhez”), melynek címében Rembrandt neve ismét szerepel majd.
Az esszékötet írásai folyamatosan, egymás után olvasva valamely rejtett önéletrajz töredékeként is olvashatók, az író személyes, lírai hangvétele miatt. Legkorábbi darabja Kossuth halálakor (1894), a legkésőbbi az 1906-os amszterdami Rembrandt kiállítás alkalmából és ürügyén született.
Jókai
Bródy a kötet Jókai esszéjében – melynek részei (első változatban) Jókai temetése alkalmával a jövendőben közölt nekrológként és az azt követő cikksorozatban jelentek meg – elmondja, hogy az írófejedelem miként segített rajta, mielőtt személyesen találkoztak volna. Beszámol első találkozá-
80
sukról, és a nagy tisztelettel övezett író támogatásáról. Szól Jókai emberi és írói nagyságáról, varázsáról; utal műveire, leírja temetése napját (1904- május 5). Utóbbiról megjegyzi, hogy leírására nem ő – az „epi-gon” -, hanem Jókai lenne méltó, és „lehet is, hogy regényeinek valamelyikében történt is ilyesmi”. Itt nyilvánvalóan az Eppur si mouve megfelelő fejezeteire utal.
A gyönyörű és virtuózán megírt nekrológban és emlékbeszédben, metaforák és utalások során át Jókai a történelem és a világirodalom híres alkotásainak szereplői (pl. Salamon, Jézus, Seherezádé, Faust), és Jókai saját műveiben (pl. az Öreg ember nem vén emberben) megformált hőseinek alakját ölti. A „vajdák vajdája”, az „ezeregy ember” „páratlanul áll és ha párja van is, az csak az egy Hugó Viktor lehet”.
Bródy 1906-ban öngyilkossági kísérlete után felépülve írta két Rembrandt cikkét. Az önarcképeiben „naplót vezető”, többször is „visszafiatalodó” holland mester bátorítja. Bródyt novelláiban már a század vége óta foglalkoztatta az öregedés problémája. Másfél évtizeddel később, 1922 augusztusában a Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban című postumusz regénye vagy „novellafüzére” előszavában írja: „Volt idő, tizenhét évvel ezelőtt, amikor én (aki dilettáns és kissé elkésett tanítványa vagyok neki), magam is meghaltam első ízben (…) Mint egy lábon járó halott elmentem a holland tengerhez, hogy az élettől végérvényesen elbúcsúzzam. Itt találkoztam vele. (…) Az ő munkáján és személyén keresztül újra belekapaszkodtam a létbe, és azóta vagyok tovább. Meddig, ki tudja? Ennem.”
Noha Bródy már legelső kötetében, a Nyomorban (1882) leírta a holland festő nevét, életműve a Jókai búcsúztató mentén két szakaszra válik: az első Jókai, az utóbbi Rembrandt jegyében áll. Novellát és színművet is ír róla.
A Rembrandt fejek legtöbb darabja különböző kiadványokban (pl. Fehér Könyv,
A nagy regény alakjai, Jövendő, Új Idők) már megjelent. A kötetben többé-kevésbé átdolgozva, néha a címeken is változtatva közölte őket.
Az írásokat Bródy három fejezetbe – Fejedelmek, Politikusok és halhatatlanok, Művészek – rendezte, és a kötet elején, mintegy előszóként, újra közli az önéletrajzi elemekkel átszőtt amszterdami Rembrandt cikket.
A Jókai és a Tisza István esszét több cikkből komponálta meg. Ez bizonyítja – a sokszor elhangzott véleményekkel szemben -, hogy Bródy igen tudatos művész volt, és legjobb műveit nagy gonddal szerkesztette meg. Tiszának szentelt írását Nagy Endre a legszebb magyar esszének nevezte.
I. Ferenc József
A kötet címe kétértelmű. Rembrandt ecsetjére lennének méltóak ezek a fejek, vagy a szerző Rembrandttal szeretne ver-segni, és prózában, szavakkal olyan portrékat rajzolni, melyek méltók a holland mesterhez. De elképzelhető egy harmadik, egyszerűbb magyarázat is. A kötet valamennyi írása Bródy kortársairól szól. Jó néhányukat a szerző közelről is ismerte, megfigyelte, hallott róluk, kapcsolatban állt velük. A kivétel Rembrandt. Ö nem fér bele egyetlen ciklusba sem, ő az élő, de messzi múlt. Neve távlatot ad a kötetnek, a kortár -si részrehajlás elkerülésének igényét érzékelteti. És végül, a fent idézett 1922-es előszó azt is sugallhatja, hogy a cím a köszönet és hála kifejezése volt.
Bródy így ír a Jókai-esszében: „Mindig is arcképfestő szerettem volna lenni. Soha semmi nem érdekelt jobban, mint az a sajátos szerkezet, amit emberi fejnek szokás nevezni. (…) Kicsiny gyermekkorom óta mindig az volt a fő ambícióm, hogy nézzem és lemásoljam, kivonatoljam és sokszorosítsam az emberi fejeket”.
A Rembrandt fejek Művészek c. fejezetében két képzőművész szerepel: Munkácsy és Fadrusz. Az utóbbiról szóló írás címe -Fadrusz, az ember – rendkívül jellemző Bródy Sándorra és általában a századforduló esszéistáira is. Nemcsak a mű érdekli őket, hanem a művet létrehozó személyisége is.
A kötet a késő dualizmus korának feltétlen sajtószabadságáról tanúskodik. Bródy a császárról és királyról, I. Ferenc Józsefről, néhány helyen szinte azt sugallja, hogy tehetségtelen gyilkos. Sok-sok kétséget, sőt bírálatot fejeznek ki a kor vezető magyar politikusáról Tisza Istvánról szóló cikkei is. Tiszát mégsem nem tartotta ellenségnek, ahogy Tisza sem őt.
Bár nem találtam bizonyítékát, annak, amit Hatvány Lajos 1931-ben írt, hogy Tisza vörösre tapsolta volna tenyerét az egyik Bródy darab bemutatásakor, de Bródy e cikkek keletkezésének idején is a Herceg Ferenc (Tisza képviselőtársa) által szerkesztette Új Idők megbecsült munkatársa volt.
Bródy a Rembrandt fejeket bevezető amszterdami Rembrandt esszében írta:
„Költő vagy festő, mindegy: a maga öntudata, a tulajdon feje, a saját énje nekik mindenek fölött való. Ez van mindig elől és minden más alárendelt. Nekem úgy tetszik, e sajátosság a modern léleknek a legerősebb jele, és van Rhyn ezért volt a modernek között a legelső. Ötvennél több klasszikus okmányt, mindmegannyi műremeket hagyott „Én”-jének öntudatos, állandóan megfigyelt voltáról.”
Az 1906-os leideni és amszterdami Rembrandt kiállítás nyújtott alkalmat és lehetőséget, hogy Bródy két cikket is írjon Rembrandtról. (Közülük csak az egyiket, az Új Időkben közölt cikkét vette fel a kötetbe.)
A Rembrandt fejek Jókai és Rembrandt esszéje között érdekes párhuzamok vannak. Az első ars poétikai jellegű. A kétségek közt gyötrődő Bródy Jókai temetését akarja leírni, és kínlódik. Jókai a vergődő „epigon”, vállára teszi a kezét és így szól:
„Csak nem kell megijedni a feladattól, hé-kás. Ha valamit el akarunk beszélni: legfőbb a bátorság. Jókait temetik? Le kell írni! (…) Elérzékenyedni nem kell azért. Nézni, nézni, leírni.”
Tolsztoj
Két évvel később keletkezett az amszterdami Rembrandt cikkben Bródy így ír:
„A Rembrandt látása munka közben hideg volt. Másképpen nem is lehet. A meglátásban kell lenni annak a belső forróságnak, amely nélkül nincs művészi alkotás. És ennek a meleg-mámor emlékének úgy kell elkönyvelnie lenni a lélekben, hogy abban minden szempillantásban azsúr legyen. De nézni, amit csinálunk, nem lehet máskép, csak józan, hideg, szinte kegyetlenül vizsgálódó, ellenőrző szemmel.”
Rembrandt szeme a „világtörténet legbiztosabb szeme…”
A Jókai és Rembrandt esszéket nemcsak az „ars poétikák” kötik össze. Az is, ahogy az életrajzot és a művet összekapcsolják. Bródy a Rembrandt cikkben az önarcképek változásait szerelmi élményeknek hatásának is tulajdonítja. Ezért is mondja, hogy az önarcképek naplók.
Jókairól szólva Bródy szinte illetlenül feltételezi, hogy a regényekben ábrázolt szerelmek nem csak a költői fantázia termékei, hanem rejtett vagy elfojtott érzelmek kifejezései is.
Gondoljuk meg: Tolsztoj írásának is az öregedés és a szerelem a témája.
A különböző időpontokban keletkezett, sokszínű írásokat összefogó, változatos témájú kötet sajátos egységet alkot. Ezt az egységet az állandó reflexió és önreflexió biztosítja íróról, festőről, regényhősről, regényírásról, képfestésről. Visszatérő, kedvelt motívuma, hogy újra és újra leírja egy-egy hőse szemét (Rembrandt, Jókai, Munkácsy, Fadrusz), és kezét Qókai, Tisza
István). Még a politikusok esetében is fontosnak tartja, hogy van-e fantáziájuk. Tiszáról ismételten mint regényhősről beszél, akire tragikus sors vár.
A Rembrandt fejek darabjait a kötet összefüggéseiben esszéknek és novelláknak egyaránt nevezhetnénk. A századforduló dán irodalomtörténésze Brandes szerint – akit Bródy barátjának nevezett – a kritika és a novella közt csak egy a különbség: a tárgyuk.
Bródy előadásmódja mindig személyes. Gyakran maga is szereplője esszéjének (pl. Jókai, Munkácsy), és van, amikor csak megfigyelőként van jelen (pl. Abdul Hamid).
A korábban keletkezett szövegeket némi változtatással, húzással, kiegészítéssel, megjegyzéssel újra formálja.
A kötet nagy része eredetileg is nekrológ volt, illetve egyfajta emlékbeszéd, halott művészekről, újságírókról, politikusokról (pl. Kossuth Lajos, id. Andrássy Gyula, Erzsébet királynő), vagy élő kortársakról, de az ő sorsuk is a jövőben beteljesedő tragikumot sejtet.
A Fadrusz, az ember című írásában olvashatjuk: „És íme, e sorok írója, a hivatásos pompes des funébres ember, itt áll öltözetlen, és a megdöbbenésnek első, második vagy harmadrangú frázisait egyáltalán nem találja, a művészi egyéniségről szóló rövid essay tökéletesen kiment a fejéből, bevallja álmatlan éjszakáit, és nem tud mást, mint motyogni: Fadrusz az ember, az ember.”
Bródy emberként akarta megközelíteni alakjait, Rembrandtot, Jókait, Tiszát és az uralkodókat is. Számos kritikusa szerint Rembrandt is így ábrázolta a magáéit, kortársait, bibliai alakjait, még Jézust is.
Hatvány Lajos
Az Új Idők névtelen recenzense még remekműként üdvözölte a könyvet. Bródy „nemcsak a teremtés, hanem a toll nagy mű-
vésze is.” „Ezek a fejek mind más és mind rokontalan: arcuk megvilágított fele, amely kontúrokat és formákat szegez le, merően eltérő karakter. De a másik fél, a tónusokkal árnyalt, a homályba pólyázott, mind ugyanazt a hangulatot veti rájuk, s egységgé foglalja össze, ami itt sokféle. E gyönyörű embergaléria tehát nem arcképek sorozata, hanem magasabb egység, s ami valamennyit összefoglalja, rokonná és különlegessé teszi: az az író. (…) Benne van tehát ebben a nagy galériában maga a szerző is, láthatatlan, kontúrok nélkül, de egyenrangúan foglalva helyet a dús kompozícióban, ő árnyal és ő világít, s általa vált élővé az embereknek e sajátságos, bizarr társasága…”
Még ugyancsak 1910-ben, nemcsak a könyvről, hanem az egész addigi életműről Hatvány Lajos a Nyugatban egészen másként vélekedik: „Bródy Sándor sok hangú, sokat átfogó – de ezt a sokat amúgy Isten igazában soha meg nem markoló tehetség. Ideális újságíró.”
Márai Sándor
Hatvány az első kételkedő, aki bizonytalankodik, amikor Bródy helyét megjelöli a magyar irodalomban. Hatvány kritikáinak lesznek folytatói is (nem feltétlenül cikke ismeretében) , de Hatvány maga is megismétli véleményét húsz, és huszonöt év múlva, változatlanul tagadva Bródy művészi kvalitásait, amikor Bródy hivatalos védelmezőjeként lép fel.
Hatvány a Bródy legszebb írásai című kötet bevezetőjében írta: „Még e novellák válogatója is, midőn sorra végigolvasta az író kisebb beszélyeit, mindig remegett az íróért, jaj-jaj, el ne rontsa dolgát, mielőtt egy-egy kurta beszélyét befejezné”.
Hatvány írására Németh Andor válaszolt a Szép Szóban. Miután visszautasította, hogy Hatvány Bródyt csak előfutárnak tekinti, és elvetette platói ideáját, melyhez Adyt is,
Bródyt is igazítani akarta, ezt írta: „Van író, aki ünnepélyesen farkasszemet néz az örökkévalósággal, s van, aki jár-kél, nézelődik, s akinek csak annyi köze van az irodalomhoz, hogy néha-néha leül, s lejegyzi nézelődéseit. Rendetlenül, erkölcstelenül ír, s nem az írásra gondol, hanem az életre, amikor ír. Erős a gyanúm, hogy ez az igazi.”
Még bevezetőjének megjelenése előtt tulajdonképpen Hatvány véleményére adott válasz volt – más nézőpontból – Márai Sándor véleménye is, amikor 1934-ben, a Tollban, az ugyancsak nagyon kritikus
Komlós Aladárról azt írta, hogy „nem érezte meg Bródyban azt, ami értelme és jogcíme volt: a defektus őszinteségét, a magatartás öntudatos báját, a naturalistában nem vette észre a mesterségesen fegyelmezetlen, meg-csináltan hányaveti, műveiben és életében egy hangszerre komponált jelenséget.”
„Bródy nem akart Tolsztoj lenni (…) örökké csak Bródy akart lenni.”
Modora, amely modorosság is volt, végre is egészen az övé, megütött egy hangot, amelyet előtte senki, megbízhatatlan művész volt, de nagy bőségből adott.”