Nemes László
Kaleidoszkóp VI.
Feledhetetlen nyárelő volt az a tavasz, két heti napfényes üdülés a Mátra egyik legszebb csúcsán, vidám társaság, új barátok, velem a feleségem, egy év óta nemcsak kedves kollégám a szerkesztőségben, hanem mindenben egyetértő „hitvesem” – ezt a régies, fellengzős elnevezést is olyan helyénvalónak éreztem, hiszen a szóban foglalt hit is a legfontosabb tényezők egyike volt mindabban, ami összehozott, összetartott minket: a hitünk – akárcsak az őskeresztényeké – egy bűnök, igazságtalanságok nélküli új világban. Három éve sem volt még, hogy sikerült végre hazatérnem csaknem hét esztendei, önként vállalt száműzetésemből, túl voltam már, túl akartam lenni az első megrendülésemen, hiszen előre tudtam, ha nem is a maga elképzelhetetlen szörnyűségében és gyalázatában, hogy mit találok itthon: a romokat, a sírokat, sírok nélkül eltűnt, meggyilkolt rokonok, barátok, ártatlan százezrek soha nem feledhető emlékét. Utólag is mintegy igazolta mindez a húszéves korombeli döntésemet, amikor egy váratlan lehetőséget megragadva elutaztam (hogy utáltam azt a K betűvel megbélyegzett „kivándorló” útlevelet, mennyire tiltakoztam annak kirekesztő, véglegességet parancsoló jelentése ellen!), és igazolta azt a következő döntésemet is, amikor a francia összeomlás utáni esztendőben, a Hitler győzelmet győzelemre halmozó seregével, valamint a könnyű koncra éhes Mussolini szárazföldi és tengeri, fasiszta haderejével még egyedül harcban álló Anglia hadseregébe három, velem azonos nézeteket valló magyar diákkal, köztük S. L. barátommal együtt jelentkeztünk, önként, katonának.
Gyönyörű volt hát az a napsütéses, békés tavasz a Mátrában, még arra is volt időm és energiám, hogy a hályogkovács merészségével, ám ügyessége nélkül, írni kezdjek egy soha be nem fejezett bűnrossz regényt, amelyben természetesen szó esett a szíriai sivatagban 1941 őszén fata morgana-ként felbukkanó, ám valóságos ókori város, a mitológiabeli Zenobia királynő Palmyrája romjairól, ahol először támadtak ránk, mélyrepülésben, a libanoni vagy szíriai támaszpontjukról felszállt német repülők, mi pedig az Indiában kiszolgált öreg, soha nem egészen józan angol főtörzsőrmesterünk, sergeant major Burns parancsára első világháborús Lee Enfield puskáinkból lövöldöztünk vaktában rájuk. Meg persze írtam a sorsdöntő el-alameini csata előtti Kairó egyébként is fullasztóan forró napjairól is, amikor táborhelyünkön már a latrinára is csak a puskánkkal – akkor már korszerűbb fegyverünkkel – mehettünk ki; és arról a vég nélküli esőről, amikor Itália sáros, rommá bombázott útjain vonultunk Tarantótól észak felé. Mindent el akartam mondani, amit láttam és tapasztaltam: gyarmati elnyomás, nyomor, éhínség, korrupció mindenütt. Aztán végre a béke, újra itthon, ez a megújult erkölcsökre épült, épülő békés, új világ…
Kultúrműsor is volt esténként a mátrai üdülőben, ismert művészek, operaáriák, mozgalmi dalok, Ady, József Attila, Radnóti versei…
Két nappal a szabadságunk vége előtt olvastuk az újságban és hallottuk a rádióban, hogy letartoztatták az áruló Rajk Lászlót és összeesküvő, gyilkos, imperialista kém bandáját. Az üdülő étterméből meg a többi szoba falairól gyorsan leszakított, összetépett, kidobott, sárba taposott Rajk-képek látványánál is szörnyűbb volt, ahogyan mi, addig gondtalan üdülők, régi és új barátok, ismerősök néztünk egymásra, ahogy kerültük vagy fürkésztük egymás tekintetét. Ki vagy? Az vagy-e, akinek látszol? Akinek hittelek? Mit gondolsz? Mit tettél? Mire készülsz? És a mindig okosok, a mindig jól értesültek hírei: – Ez is kém volt, az is összeesküvő… erről is kiderült… azt is lecsukták…
Otthon, este, még ki se csomagoltuk a bőröndünket, lementünk a közeli, népszerű eszpresszóba, nem is annyira a kávéra vágytunk, mint inkább a pesti, jól értesültek fecsegésére, a legfrissebb hírekre. Mint mindig, most is tele volt a helyiség; az egyik sarokban Pálóczi-Horváth Györgyöt pillantottuk meg. Nem akárki volt ő nekem. Itthon, gimnazista koromban olvastam már a Pesti Naplóban okos cikkeit, majd 1943-ban találkoztam újra a nevével: egy kairói könyvesboltban láttam és vettem meg azonnal In Darkest Hungary (A legsötétebb Magyarországon) című, már az angliai emigrációjában írt és kiadott angol nyelvű könyvét. Odahaza én, a magát inkább baloldalinak tartó, mindenképpen antifasiszta, a nácik és a hazai megerősödött nyilasok fenyegetéseitől megrémült liberális, nagyvárosi polgárcsaládban felnőtt gyerek, csak kevéssé ismertem a „falukutató” írók könyveit, valójában keveset tudtam a magyar falvak népének elnyomottságáról, nyomoráról. Ma is úgy érzem, ennek a Kairóban olvasott, a megdöbbentő valóságot feltáró könyvnek, vagyis a szerzőjének, nem kis része volt az én későbbi világlátásom kialakulásában. Amikor pedig, már itthon, alig néhány évvel a háború után, ifjú újságíró koromban megtudtam, hogy a Tovább című baloldali hetilapnak Losonczy Géza mellett az időközben hazatért Pálóczi-Horváth György is az egyik szerkesztője, hogy ő az az akkoriban szokatlanul elegáns úr, aki megdicsérte az egyik írásomat és megszorította a kezemet, úgy éreztem: most érkeztem igazán haza.
Amikor abban a körút-sarki eszpresszóban az akkor is elegáns, sötét öltönyös Pálóczi-Horváth György meglátott, felugrott, odasietett hozzám és megölelt.
– Úgy örülök, hogy látlak! – mondta. – Azt hallottam ugyanis, hogy téged is letartóztattak. – Nem mondtam neki, hogy valaki tegnap, fenn a mátrai üdülőben meg azt mondta: Pálóczi-Horváth György is a már lecsukottak között van. (Erre a valóságban, csak valamivel később került sor.)
Másnap, a szerkesztőségben a titkárnő azzal fogadott: be se menjek a szobámba, az elvtársak úgy döntöttek – mondta a személytelen szabványszöveget –, hogy másutt fogok dolgozni.
– Az elvtársak úgy döntöttek – közölte a pártközpontban, fejem mellett a falat bámulva, az illetékes elvtársnő –, hogy új munkahelyem az éppen megalakult könyvhivatal lesz. Jelentkezzem az igazgatónál. Még az új hivatal címét is megmondta.
Az igazgató legalább rám nézett, amikor megálltam az íróasztala előtt. – Jól ismerlek – mondta csaknem barátságosan –, de nincs rád semmi szükségem – fejezte be a mondatot, és egyúttal a kihallgatást. Vissza, a szerkesztőségbe. Ott senki semmit nem mondott, kitértek előlem, végül a nagyfőnökök egyike mégiscsak fogadott.
– Meg kell értened – mondta. – Az éberség… most, hogy még Rajkról is kiderült… és te, aki évekig egy imperialista hadseregben…
– Az antifasiszta háborúban… – kezdtem, de nem tudtam befejezni a mondatot.
– Éberség – mondta ő megint. – Ebben a szerkesztőségben… ilyen fontos helyen… meg kell érteni… – Több mint hatvan év után már nem emlékszem, hogy kezet fogott-e velem, vagy sem.
A feleségem akkor kapott, életében először, szívizom gyulladást, a kórházban az orvos azt mondta: abba kell hagynia a riporterséget, nem bírja a szíve azt a sok szaladgálással, izgalommal járó munkát.
Ma sem halványulnak, de összefolynak valamiképpen az emlékezetemben annak az 1949. esztendőnek a további hónapjai. Megjelentek Budapest utcáin az első szovjet gyártmányú trolibuszok, a 70-es számúak, Sztálin hetvenedik születésnapját ünnepeltük. Nem kereshettem új állást magamnak, ilyesféle „individualista-polgári” cselekedetek számunkra elképzelhetetlenek voltak… Majd az elvtársak… ők tudják… csakis ők az illetékesek. Én meg vártam, ártatlanságom tudatában bizakodva, olykor türelmetlenül ugyan – a pénzünk is fogytán volt már –, de büszkén nézve azokat a hangtalanul suhanó 70-eseket.
Egy női hang a telefonban – mintha annak a fejem mellett csak a falra néző elvtársnőnek a hangja lett volna – közölte, pontosabban utasított: – két nap múlva kezdődik Budapesten a VIT, vagyis a Világifjúsági Találkozó, jelentkezzem a VIT sajtóosztályának a vezetőjénél, X. elvtársnál. Boldogan végeztem újra a munkámat, X elvtárs is elégedett volt, de hamarosan véget ért a VIT, én pedig csak vártam odahaza megint arra a szenvtelen női hangra, vagy más, mintegy a magasságos égből érkező utasításra.. Az akkor induló képes újság, a Nők Lapja lett az új munkahelyem. Hamarosan beletanultam a mélynyomásos, színes képes újság szerkesztésének számomra addig ismeretlen munkájába, magam is jártam az egyik híres szénbánya mélyén, hogy megírhassam riportomat: micsoda boldogság, hogy lányaink, asszonyaink már bányászok is lehetnek, amikor nem az ismert női, hanem egy férfihang közölte velem: hiszen én korábban külpolitikai újságíró voltam, több nyelven beszélek, tehát nem egy női képeslapnál, hanem a Távirat Irodában, vagyis az MTI-nél van a helyem. Nem is akármilyen, hanem „turnusvezetői” beosztásban. Boldog voltam, lelkesen végeztem a munkámat – négy napig. Az ötödiken behívott a szobájába a személyzeti osztály vezetője, leültetett, zavartan ötölt-hatolt: – Nem a munkámról van szó… – kezdte –, azzal semmi baj… de hát, az életrajzom… nem nézték meg elég alaposan… én is tudom, ugye, mi az benne, ami… manapság, amikor… – Azért még kezet is nyújtott, amikor felálltam.
A következő munkahelyem – napok vagy hetek múltán, ki emlékszik még erre oly sok évtized után? – a Friss Újság volt. Bizony, akkor még létezett a háború előtti világnak az a legnépszerűbb, a „komoly” olvasók által mélységesen lenézett, pletykákkal, szerelmi-, ön- és egyéb gyilkosságokkal, rémtörténetekkel, mesés „karrierekkel” teli, legnépszerűbb, legnagyobb példányszámú napilapja. Ebben a stílusban kellett volna tehát bizonyos, elmaradottnak vélt „rétegeket” megnyerni a szocializmus ügyének. A lap főszerkesztője, ugyancsak régi, ismert, idős „polgári” újságíró, L. Sándor volt, kisujjában a „bulvár” lapszerkesztés minden csínja-bínja. Egyik szerkesztői alapelve: „hagyd dolgozni a munkatársaidat”. Ritkán mozdult ki a lap régi szerkesztőségéből megmaradt elegáns főszerkesztői szobájából; amikor először mentem be hozzá, az íróasztalánál ült, állát az öklére támasztva hallgatta a rádiógramofonjából szóló dalt: kellemes női hang énekelte a legújabb magyar operett népszerű slágerét. – Pszt! – intett nekem új főnököm, és az akkoriban oly népszerű fiatal színésznőnek a falon függő képére mutatott. – A feleségem, ő énekel! – tette hozzá. A szemközti falon pedig, az akkori szokásos elrendezés szerint, felül Lenin és Sztálin, alattuk, középen Rákosi fényképe volt. – Érezd jól magad nálunk – köszöntött a felesége éneke utáni csendben, és a titkárnőjével még kávét is hozatott nekem. A helyettese a harmadik vagy negyedik napon már az aktuális külpolitikai vezércikk megírásával bízott meg. – Csak arra ügyelj – mondta –, hogy a terjedelme pontosan egy hasáb legyen, és semmi elemzés, eredeti gondolat ne legyen benne.
Tíz napig tartott ez a kényelmes állásom. Akkor hívtak be a néhány héttel, vagy csak napokkal azelőtt létesült új Művelődésügyi Minisztérium film-főosztályára, melynek vezetője, meglepetésemre, X elvtárs, a nyári VIT sajtóosztályának a főnöke volt. A következő, soha el nem feledhető szavakkal vágott az ügy lényegébe: – Tegnap, sajnos, le kellett tartoztatni a MOKÉP, vagyis a Mozgóképüzemi Vállalat vezérigazgatóját és több főosztályvezetőjét. Mindnyájukról kiderült, hogy kémek, az imperialisták ügynökei voltak. Az elvtársak úgy döntöttek, hogy te leszel a propaganda és műsor főosztály vezetője.
Döbbenten tiltakoztam. – De… hát… hiszen én nem értek a filmszakmához!
– Moziba szoktál járni? – kérdezte X.
– Néha – feleltem.
– Az elég! – mondta ő. Ügyem, a kinevezésem ezzel el volt intézve.
Az egykori Royal szálló épületében lévő nagyvállalat, az ország összes, több száz nagy és kis moziját üzemeltető és azok műsorát összeállító MOKÉP több új vezetője is – mint a következő napokban kiderült – hozzám hasonló szakember volt. Az új vezérigazgató, L., derék „parasztkáder”, hamarosan rádöbbentem, korábban nálam is sokkal ritkábban járt moziba. Amolyan „vak vezet világtalant” alapon folytak az igazgatósági és egyéb vezetőségi értekezletek, régi mozis munkatársak magukban kuncogva adtak tanácsokat, szerencsénkre talpig becsületes főkönyvelőnk mutatta meg, hol kell aláírnunk az akkoriban óriási összegű váltókat és kiutalásokat. A mozikban egy hétig vetített magyar filmhíradókból minden reggel ki kellett vágatnunk azokat a képeket, amelyekben valamelyik, az előző napon letartóztatott személy volt látható. Akkor is, ha az illető „lebukása” az újságokban nem jelent meg, hivatalosan nem is közölték. De tudnunk kellett.
(Akkoriban tartoztatták le – mint mondták: kémeket, az imperialisták ügynökeit – a legjobb barátomat, egykori emigrációs- és katonatársamat, S. L.-t és a feleségét is, akiknek ártatlanságáról, akárcsak a magaméról, mindvégig meg voltam győződve. Mint később megtudtam: körülöttem is csapkodtak a villámok, ám szerencsésen, mindig megúsztam. Több készülő „ügy” egyik „beleillőnek” gondolt szereplője lehettem volna – a vész csak néhány évvel később, Sztálin halála után múlt el a fejem felől. S. L.-nek öt börtönév után, feleségének, akit „csak” a kistarcsai internálótáborba zártak, négy és fél év után mondták, hogy: pardon, tévedtünk.)
És mi mindent kellett volna megtanulnunk még nekünk, a MOKÉP meglepő módon kinevezett új vezetőinek abban az abszurd világban!
Őszi napok voltak, talán szeptember is már, amikor országos ünnepi rendezvényre, a Szovjet Film Hetére készültünk. A műsort lényegében a budapesti szovjet filmhivatal állította össze. Az akkori Gorkij fasor egyik villájában lévő irodájuk igazgatója – erre pontosan emlékszem: – délelőtt tíz órára hívta meg a MOKÉP vezérigazgatóját és a filmhét propagandájának magyar főnökét: engem. Mielőtt a tárgyalás elkezdődött volna, színültig töltötték vodkával a poharainkat, az orosz igazgató felállt, magasra emelte a magáét , a tolmács pedig szorgalmasan fordította a szavait: – Ürítsük poharainkat a nagy Sztálin egészségére! – A második poharat – a szovjet igazgató udvarias felszólítására – Rákosi egészségére kellett fenékig kiinnunk. A harmadikat az élenjáró szovjet filmművészetre. A negyediket a megújult magyar filmipar eredményeire. Az ötödiket a Szovjet Filmhét sikerére. Volt még néhány áldomás, mintha néhány szovjet film és rendező neve is elhangzott volna – de azt én már nem tudtam követni.
– Akkor tehát – tért vendéglátónk a lényegre – a filmhét megrendezésére előirányzott teljes összeg… és ebből mi hozzájárulunk… a többit önök állják… vagyis… – Halványan jutottak el a tudatomig a számok… rubel… forint… szavak: önök… mi… – óriási összegek és jelentéktelenek… Minden ködös volt. – Sok szerencsét! – Egymás vállát veregettük, kezét szorongattuk, papírokat, szerződéseket írtunk alá.
Amikor kiléptünk a fasor friss levegőjére, szinte belezuhantunk a kapu előtt várakozó vállalati autónkba. – Most hová? – kérdezte a gépkocsivezetőnk. – Az első utcai vécéhez – mondta vezérigazgatónk.
Másnap reggel a MOKÉP portása azzal fogadott: – A főnök elvtárs már itt van, azt üzeni, azonnal menjen be hozzá.
– Te tudod, hogy tegnap mit vállaltunk, miket írtunk alá? – kérdezte L. vezérigazgató.
– Fogalmam sincs róla – feleltem. – Én tökrészeg voltam.
– Én is – mondta. – Most mit csináljunk? – Úgy döntöttünk, felhívjuk telefonon az orosz igazgatót, megmondjuk őszintén, hogy nem tudjuk, mire bólintottunk igent, miben állapodtunk meg, nem voltunk józanok, nem szoktuk meg a vodkát, azt kérjük, kezdjük elölről a tárgyalást, de ital nélkül!
Becsületére váljék, azt mondta: – Rendben van. Délután várom önöket.
Ezt tehát megúsztuk De kerültem ennél még veszedelmesebb helyzetbe is. Nem sokkal később, de meglehet, hogy éppen a szovjet filmhét alkalmából, mutatták – mutattuk – be a Sztálingrádi csata című, valóban reprezentatív orosz filmet. A plakátját (aminek akkoriban a film eszmei mondanivalóját is tükröznie kellett) a legkiválóbb magyar grafikusok és festőművészek egyike tervezte. A jobb oldalon a hosszú ostrom alatt lerombolt Sztálingrád házai látszottak. A plakát közepén csatamező, halottak, ágyúk és harckocsik roncsai, valamint egy jobbra, a romos Sztálingrád felé, balra pedig a felirata szerint Berlin irányába mutató útjelző tábla. Ennek a tetején egy szétlőtt német rohamsisak. Az „eszmei mondanivaló” félreérthetetlen: itt volt, ez a sztálingrádi csata lett 1943-ban a háború fordulópontja, innen vezetett a harcok, a dicső szovjet csapatok útja a végül legyőzött Berlinig.
Egy-két nappal az után, hogy a plakátok megjelentek a budapesti utcák falain, az ügyészség fasiszta propaganda címén vádat emelt a plakát alján akkoriban kötelezőn feltüntetett felelős kiadó, vagyis ellenem. Az indokolás: a törvény értelmében tilos nyomtatásban terjeszteni náci és fasiszta jelvényeket, az útjelző tábla tetején, a szétlőtt rohamsisakon pedig egy kis horogkereszt látszik Hiába érveltem: éppen azért van ott, hogy kifejezze: itt, ebben a csatában a náci hadsereg szenvedte el sorsdöntő vereségét – a vádat fenntartották. És hát a vádlott persze ugyanaz a gyanús, az imperialisták hadseregében szolgált személy, akit nem is olyan régen ki kellett tenni a sajtónál viselt felelős állásából, akinek a társait már le is tartoztatták…
Az ügyészség vádirata, ki tudja, miért, talán mert filmről, nyomtatott plakátról, valami módon „kulturális” ügyről is szó volt benne, elkerült a kulturális miniszter íróasztalára is. Ő sem volt mentes a kor visszaéléseitől, bűneitől. De tagadhatatlanul okos, művelt ember volt. És a maga erélyes, indulatos módján áthúzta asz egész lapot, és jól megnyomott töltőtollával fölébe írta: Ez egy marhaság!
Ha pedig a miniszter elvtárs, a magasságos Politikai Bizottság tagja ezt írja, akkor az ügyészség természetesen elveti a vádat, ad acta teszi az ügyet. Valaki, nagyokos, azért kitalálta: egy kis fehér papírral mégiscsak le kellene ragasztani azt a horogkeresztet a szétlőtt német rohamsisakon – a járókelők városszerte kapirgálták utána az apró, kerek ragasztópapírokat: mi lehet vajon alattuk?
Ezt is megúsztam tehát, és ma már, fél évszázad múltán, nem emlékszem pontosan: két héttel vagy csak hónapokkal később jelentkezett-e újra az a hang a telefonban, amely közölte velem a következő munkahelyemet.
Múltak az évek, új remények, újabb csalódások, képtelenségek; dörögtek ágyúk is megint Budapest utcáin; bűnök, erények, újabb ígéretek, újabb börtönök, halálos ítéletek, bánatok, röpke örömök – hol vannak már a régi barátok, hol a régi irigyek, rosszakarók –, újabb remények, rendszerek, kormányok váltakozása. Lehet, hogy csak az abszurditások, az irigység, a gyűlölet, a hatalomvágy, az emberi együttélés képtelensége az, ami örökre változatlan?
(Írásunk az Ezrdevég c. folyóiratban is megjelenik.)
.