2019. 1. szám » Szincsok György: Az unalomról és a félelemről

Szincsok György: Az unalomról és a félelemről

Részlet a Végtelen modell című esszéből

Walter Henisch a második világháborúban a német hadsereg legendás haditudósítója. Azon kívül, hogy fotóival nagyszerűen ragadta meg a harcok kíméletlenségét, személyének különös karaktert adott, hogy anyai ágon zsidó származású volt. Ennek ellenére a kisebbségi komplexusokkal küzdő osztrák fiúcskát felveszik a Hitlerjugendbe, később pedig haditudósítóként szolgálja a náci Németországot. A háború alatt született fia felnőttként igyekezett megérteni apja életét, és egy klasszikus aparegény megírásába kezdett, amelyben Walter visszaemlékezéseit és fotóit felhasználva igyekezett megörökíteni egy olyan ember életét, aki folyamatosan menekült valami elől.

Peter Henisch: Apám kicsi alakja című regénye kíméletlen őszinteséggel beszél arról az emberi ösztönről, amely a félelem mindenáron való leküzdését tűzi ki célul önmagának. A félénk Walter rettegett nevelőapjától, aki borbélynak szánta a vézna, 152 centis fiút. Ő a fotózást hívta segítségül, és kitalált a világ megfigyelésére egy egészen egyedi eljárást:

…különleges módszerem volt már a környezetem megfigyelésére. Legszívesebben egy hosszában összetekert papírlapon át néztem a világot. Ezen a távcsövön keresztül a dolgok bizonyos értelemben távolabbra kerültek és jobban elváltak környezetüktől. A világot, jobban mondva, amit akkoriban világnak láttam, ez a távcső tartotta távol tőlem.”

Ennél szemléletesebben aligha lehet bemutatni azt a módszert, ahogy az ember a művészet eszközeivel átrendezi saját maga számára a világ ellenségesnek bizonyuló elemeit, egyúttal új értelmet ad nekik. Amikor a fiatal Walter Henisch belenézet a papírtávcsövébe, lényegében ugyanazt tette, amit később a fronton: a fényképezőgépe keresőjébe pillantott, és igyekezett valamit kiragadni abból, ami körülvette, így tartotta távol magától a borzalmakat.

E módszer lényege szerint a félelmet legyőzzük azáltal, hogy a közvetlen közelébe férkőzünk. Henisch ugyanazt csinálta, mint Robert Capa a normandiai partraszálláskor az amerikaiak oldalán. Úgy győzte le a halál közelsége által keltett félelmet, hogy a lehető legteljesebb valójában igyekezett megmutatni az okot, ami kiváltja belőlünk a félelmet. A magasba szökő adrenalin a lehető legtökéletesebb védekezés a halálfélelem ellen. Ha belenézünk a halál szemébe egy fényképezőgép optikáján keresztül, akkor már nem ugyanazt a kíméletlen ellenfelet látjuk, amelyet nem tudunk legyőzni, hanem azt nyugtázzuk az elkészült képen, hogy van értelme annak, amit életnek nevezünk.

Peter Henisch így ír erről:

”Egyfajta könyörtelen kíváncsiság az, ami a szenvedés, az ínség és a halál – igen, mindenek előtt a halál – árnyékában is a markában tart. Érzékeidre rátelepszik ez a jeges mámor, és kiöl belőled mindent, ami egykor részvét és együttérzés volt. Benne vagy te is, és mégis kívül.”

Az egyszerre benne és kívül levés az egyik legfontosabb emberi törekvés, amely akkor lesz úrrá rajtunk, amikor a félelmet kiváltó okok, és az ellenük gyógyírt jelentő remények ugyanott láthatók. Egy diktátor a hatalma alá hajtja a népét, az emberek többsége számára mégis ő kínálja a megváltást. Olyan ellentmondás ez, melyet csak úgy magyarázhatunk meg, ha megértjük, milyen ösztönök igyekeznek megszabadítani bennünket a kiszolgáltatottságunktól, milyen erők munkálnak bennünk, amikor a rabságot látszólag fontosabbnak tartjuk a szabadságnál.

Amikor egy emberi kapcsolat már kevésbé szól az együttlét öröméről, mint a kiüresedésről, akkor sokkal inkább nyűg számunkra ez a viszony, mint a boldogság forrása. Nem egyik pillanatról a másikra következnek be ezek a változások, sokszor együtt tudunk élni Istennel úgy, hogy egyszerre szeretjük és félünk tőle, ahogy a gyerek is úgy vonzódik a szüleihez, hogy közben neheztel is rájuk. A folyamat tendenciáit azonban érezzük, és megjelenik abban a kapcsolatban, mely lépésről lépésre transzformálódik át egy nem kívánt viszonyból egy kívánttá. Egy számunkra tarthatatlan állapotból igyekszünk kiszabadulni ennek az eltérítési pontnak a segítségével, ha úgy tetszik, hátsó kijáratot keresünk egy égő házban. Így tudjuk megvalósítani azt az állapotot, melyet Henisch úgy fogalmazott meg, hogy „benne vagy te is, és mégis kívül”.

Minél közelebbről liheg az arcunkba a veszély, annál különlegesebb képesség kell ahhoz, hogy fölé kerekedjünk. Pascal hosszasan értekezik arról, hogy az olyan első ránézésre értelmetlen, haszontalan, sőt olykor kifejezetten károsnak tűnő emberi cselekedetek, mint a vadászat, a tánc, harci viadalok azért fontosak számunkra, mert képesek elterelni a figyelmünket arról, hogy reménytelen az élet, nyomorult a sorsunk, a halál pedig elkerülhetetlen végkifejlete földi létünknek.

Pascal értelmezésében úgy lehetünk egyszerre kívül és belül, ha azáltal kerekedünk a világ dolgai felé, ha önmagunkról meg tudunk feledkezni. Kettős cél lebeg ugyanis a szemünk előtt: azáltal uraljuk a saját környezetünket, hogy megszabadulunk önmagunktól, mint sebezhető, érző lénytől. Mindezt abban a furcsa kettős természetű világában tudja megvalósítani az ember, melyet a következőképpen ír le:

„Titokzatos ösztön űzi őket, hogy a világban keressenek szórakozást és elfoglaltságot, s ennek forrása örökös nyomorúságunk nem szűnő érzete; ám él bennünk ősi természetünk nagyszerűségének emlékeként egy másik, rejtett ösztön is, amely azt súgja nekik, hogy igazi boldogságot csupán a nyugalom nyújthat, nem pedig a tülekedés; e két ellentétes ösztönből alakul aztán ki bennünk egy lelkünk mélyén láthatatlanul megbúvó, zavaros szándék, amely arra serkenti őket, hogy izgalmak árán hajszolják a nyugalmat, s abban a hitben ringatja őket, hogy a hiányzó kielégüléshez úgy juthatnak el, ha legyőzve néhány számításba vett akadályt, megnyithatják a nyugalomhoz vezető kaput.”

Pascal szerint az ember egyik ősellensége az unalom, melyet a szórakozással, a valóságos vagy a képzelt célok magunk elé tűzésével próbálunk leküzdeni. Ha ugyanis unatkozik az ember, „…átérzi semmi voltát, elhagyatottságát, elégtelenségét, függőségét, a tehetetlenség ürességét.”

*

Pascal, Blaise (1623-1662); matematikus, filozófus, a geometria, a kombinatorika, a valószínűségszámítás tudósa. Számítógépet szerkesztett, amelyet most is nagyra tart az utókor.

#